Edward Groody fiatalon Minneapolis város energiamegtakarítási programjában dolgozott, amikor Jimmy Carter elnöksége idején az USA-t elérte az első nagy energiaválság. Bár hajtotta a vágy, hogy jobbá tegye a világot, és ígéretes karrier állt előtte, a múltjából hozott problémák kezdtek eluralkodni az életén. „Mindkét nagyapám alkoholista volt, és a családi dinamika engem is elért. Elkezdtem terápiára járni, közben önkéntesként dolgoztam Robert Bly költő és férfimozgalmi aktivista mellett, aki tréningeket tartott arról, hogyan legyünk jó apák, jó férjek. Ő volt az egyik első mentorom.
Ekkoriban került a kezembe M. Scott Peck könyve, A járatlan út, amelyben arról ír, hogyan tehetünk szert valódi, mély emberi kapcsolatokra. Elmentem egy előadására is, és miközben hallgattam, szó szerint felpattantam a székemből, szinte megvilágosodtam, hogy nekem ezzel az emberrel kell dolgoznom. Nekem is szükségem volt a közösségre, mert a személyes történetem miatt rejtőzködtem, nem hagytam, hogy az emberek igazán lássanak. Peck módszere pedig olyan biztonságos teret tud létrehozni, amelyben merünk sebezhetők lenni, és engedjük, hogy mások lássák az igazi énünket” – meséli a facilitátor, aki 1987 óta vezet közösségépítő (community building) tréningeket.
Szolgálattól a kölcsönösségig
Kezdetben civil szervezetek, vallási közösségek érdeklődtek a módszer iránt, majd egyre több megkeresést kapott az üzleti szférából, ahol a hatékonyság növelésének új módját látták a csapatépítésben. Saját vezető- és menedzsment-tanácsadó céget alapított, emellett továbbra is tartotta a tréningeket. Azt mondja, ez tartja őt a mai napig fiatalon, mert lehetővé teszi a kiüresítést, a nehézségek elengedését. „Hogy a kedvenc költőmet, Rúmít idézzem: »Ne a szeretetet keresd, hanem kutasd fel és találd meg az összes akadályt, amelyet önmagadban állítottál ellene.« Egy másik megközelítésben Thomas Merton trappista szerzetes arra is rávilágított az írásaiban, hogy rengeteg keresztény arra szánja az életét, hogy másokat szolgáljon. Ami jó, csak közben elfelejtik hagyni, hogy mások is szolgálhassák őket.
Pontosan ezt teszi a közösségépítés: miközben támogatunk másokat, segít lebontani az akadályokat, hogy mi is elfogadhassuk a szeretetet, amitől könnyebbé válik az életünk. Noha jönnek még nehézségek, már nem egyedül kell megküzdenünk velük.”
Érdekes kérdés, vajon az ember az élete mely pontján dönti el, hogy ő nem érdemes mások szeretetére, törődésére. Gyerekként még éhezzük, akár kiköveteljük a gondoskodást, aztán a szüleinktől és az élettől kapott sebek miatt elkezdünk önvédelemből falakat emelni magunk köré. Emiatt sokan felnőtt korukra már nem is hiszik, hogy létezhet mély és őszinte kapcsolódás. A kultúránk is eltompít, hiszen a telefonunkon a közösségi oldalakat bújva vagy a tévét nézve nem is érezzük, mennyire magányosak vagyunk. M. Scott Peck már a hetvenes években felismerte ezt, és a magány, a depresszió és a függőségek elleni harcnak szentelte a munkásságát. Volt elítéltekből álló csoportokkal is dolgozott, akik a módszerének köszönhetően nagyobb eséllyel tudták megtartani az állásukat, nem kerültek vissza a börtönbe, ezért a pszichiáterre és munkatársaira egyre komolyabb, szövetségi, állami és városi szintű közösségépítő programok kidolgozását is rábízták. Peck 2005-ben bekövetkezett halála után az általa elkezdett munka háttérbe szorult, ám az utóbbi években – és különösen a Covid óta – egyre erősebb igény mutatkozik rá.
A keleti „blokk”
Edward Groody már 11 éve vezette a Wisconsin állambéli Milwaukeeban az egész városnak szóló közösségépítő programot, emellett facilitátorokat is képezett, mikor megkeresték Németországból, hogy tartson Európában is tréningeket. Mostanra már Németország mellett Csehországban. Lengyelországban, Szlovákiában, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is rendszeresen tart közösségépítő és kapcsolódásiképesség-fejlesztő workshopokat, amelyek egyre szélesebb rétegeket érnek el. „Magyarországot még csak tanulom, de úgy látom, sokkal inkább meghatároz egy tréninget, hogy ki szervezi, mint az, hogy hol. Szlovákiában például katolikus vallási körök kezdték el meghonosítani a módszert, ezért sokszor papok és apácák is ülnek a csoportban, míg Csehországban inkább a spiritualitás és a mindfulness (tudatos jelenlét – a szerk.) iránt érdeklődők jönnek.
A kapcsolódás iránti igény minden egyes emberben és minden országban ugyanúgy megvan, bár azt tapasztalom, az egykori szocialista országokban nem a kultúra része, hogy nyíltan beszéljenek az érzéseikről, a traumáikról, a családi csomagjukról. Ez egy plusz akadály, amit el kell engedni, de ha sikerül, annál mélyrehatóbb lesz az élmény” – mondja a szakember.
Peck hosszú évek alatt kidolgozott egy 12 pontból álló útmutatást, amelyeket ha a csoportból egyre többen követnek, létrejöhet a mély kapcsolódás, a szokatlan biztonság és a kivételes tisztelet – ezt hívta ő igazi közösségnek. Azt is megfigyelte, hogy minden csoport négy szakaszon halad át a folyamat során. „Az első a pszeudo- avagy látszatközösség, az ismerkedési fázis, ami még nem túl mély, mert mindenki az előnyös oldalát igyekszik mutatni, és sokan meg is maradnak ezen a szinten. Ezután következik a káosz, amikor mindenki arra fókuszál, hogy neki van igaza, a másiknak nincs, és ahelyett, hogy meghallgatnák egymást, inkább tanácsokat osztogatnak. A harmadik az elengedés szakasza, hogy talán mégsem én tudom mindenre a választ, és nem is kell, hogy mindig nekem legyen igazam. És ekkor leveszi a maszkját, elkezd megosztani magáról mély dolgokat, már nem rejtőzködik. Ha a csoportból elegendő ember vállalja a kockázatot, hogy kiüresítse magát, akkor lépnek át a negyedik szakaszba, és létrejön az igazi közösség” – mondja Edward Groody.
A szakember úgy látja, a legtöbb ember ma látszatközösségekben és káoszban éli az életét, nem tapasztalja meg, milyen kiüresíteni magát egy közösségben, amely megtartja. Páran csak a véletlennek köszönhetően élik ezt át, miközben van erre már egy több évtizedes módszer, és a 12 útmutatás, amelyek átsegítik a csoportot az egyes szakaszokon. „Felsorolhatnám itt mind a tizenkettőt, például hogy »légy érzelmileg jelen« és »vállalj kockázatot«, de ez olyan, mint a biciklizés: ha olvasunk róla egy könyvben, attól még nem biztos, hogy ha felülünk egy biciklire, akkor rögtön tudjuk is hajtani. Intellektuálisan ugyan értjük, mit jelent, hogy »használj én-állításokat, légy személyes«, de amikor próbálnánk a saját érzéseinkről, traumáinkról beszélni, ez nem feltétlen jön magától – érzékelteti a facilitátor. – A folyamat nem mindig lineáris, időnként a csoport visszatérhet korábbi szintekre is, majd újra előrehaladhat. Fontos, hogy nem mi, a facilitátorok hozzuk létre a közösséget; mi csak kinyitjuk az ablakot, de nem parancsolhatunk a szélnek, hogy jöjjön be rajta. A legtöbb folyamat során eljön az a pont, amikor kételkedni kezdünk, vajon ezúttal működni fog-e, létrejön-e a közösség. Aztán elengedjük az elvárásainkat, elfogadjuk, hogy nem mi irányítunk, és szinte varázsütésre megtörténik.”
Őszinteség, önazonosság
A tréningen tanultakat, köztük a kommunikációs és kapcsolódási technikákat a résztvevők később használhatják arra, hogy közösséget építsenek a munkahelyükön, elmélyítsék a kötődésüket a házastársukkal, a gyerekeikkel, és az élet minden területén egészségesebb kapcsolatokat alakítsanak ki. „Sokan mondják utána, hogy a tréning megváltoztatta az életüket. Vagy »azt hittem, jó hallgatóság vagyok, de most értettem meg valójában, mit jelent hallgatni« és »azt gondoltam, szoros a kapcsolatom a családommal és a barátaimmal, de már látom, hogy ennél sokkalta mélyebb is lehet«. Olyan emberekkel is kialakíthatnak mély és igazi kapcsolatokat, akikkel a hétköznapokban talán soha nem is beszélgetnének. Azt is lehet itt gyakorolni, hogyan legyek önazonos, az igazi, őszinte önmagam. Ami sokszor ijesztő, vagy nem is hisszük el, hogy ezt megengedhetjük magunknak – sorolja Edward Groody. – A tréning elején mindenkinek vállalnia kell a titoktartást, hogy az itt hallottakat bizalmasan kezeli, ez fontos ahhoz, hogy a biztonságos tér létrejöhessen. És bárki részt vehet, akár vallásos, akár spirituális beállítottságú, akár egyik sem. Az is mindegy, van-e már tapasztalata önismereti vagy közösségépítő munkában. Lehet, hogy valaki azért jön el, mert a vállalkozásában, a felekezetében vagy a civil szervezetében akarja ezt a tudást hasznosítani, vagy a segítő szakmájában, mert mondjuk elérte a kiégés, és ez segíthet neki újra elköteleződni. Előfordul, hogy párok, barátok vagy kollégák együtt vállalkoznak a tréningre, ami nagyobb kockázatvállalást, sebezhetőséget igényelhet a résztvevőktől, egyúttal még jobban elmélyítheti a kapcsolatukat.”
Sosem volt még olyan nagy szükség az emberiség történetében a közösségekre, mint most, és ezt már számos ország vezetése is felismerte. „Amerikában most folyik egy nagy kutatás A magány járványa címmel, hogy kimutassák, a kötődés és a társas kapcsolatok hiánya milyen hatalmas károkat okoz a gazdaságnak. Vagy említhetném az Egyesült Királyságot is, ahol már van magányügyi minisztérium, ott ezt már közegészségügyi problémaként kezelik – hoz újabb példát Edward Groody. – Épp egy nagy paradigmaváltáson megy át az emberiség, mert elvesztettük a kapcsolódás képességét, a Covid pedig csak olaj volt a tűzre, még gyorsabban tűntek el a kapcsolataink. Újra kell tanulnunk ezt a képességet, a közösségépítés módszere pedig ehhez ad alapvető eszközöket, hogy kapcsolódni tudjunk, és megtapasztaljuk, hogy mi is tartozni tudunk valahová.”
A Community Building International Magyarország legközelebb február 23–25. között tart The Art of Connection/A Kapcsolódás Művészete címmel tréninget Edward Groody (USA) vezetésével Budapesten, további információk: kozossegepitok.hu és angolul: communitybuilding.com
