Arra gondoltam, írok egy regényt a lila esőről, aminek egy bohócszem a forrása. Mert ül egy bohóc a felhőkön, lábát a sírok fölött lóbálja, közben pedig keservesen zokog. Könnyei elmossák arcán a festéket, és ezek a színes könnycseppek lila esőcseppekké lesznek. Persze Barnának van igaza. Már megint. Képes vagyok bármit elkezdeni, képes vagyok bármit folytatni, de nem vagyok képes semmit se befejezni. Ezt mondta Barna. Egyszer majd megírom. Mert a lila eső olyan, mint némelyik hal a tenger mélyén, kifogástalan. Aztán az is igaz, hogy minden dolognak van valami oka és van valamilyen következménye. Zöld esernyő illik a lila esőhöz.
Aztán igazgató úrnak jelezték, hogy nem lesz ez így jó, mert nem hisz mindenki a szellemekben, lila eső pedig egyáltalán nincsen. Igazgató úr utasította a rendezőt, aki elhagyta a szellemet a darab elejéről, úgy csináltuk meg, mintha saját magával beszélgetne a herceg a várfokon. Akkor az a kifogás érkezett, hogy a színház nem mutathat defektusokkal rendelkező karaktereket normális közönségnek. Tehát ki kellett hagyni Hamletet a Hamletből. Mivel a szellemet már kihagytuk, így csak két szereplővel volt kevesebb. Most mindenki megelégedettségére az előadás lényegesen rövidebb és lényegesen komikusabb lett. Hiába, jó ez a darab, csak Shakespeare elrontotta.
Budapesten lila eső esett. Nincs ebben semmi szokatlan. Az eső esik, a lila egy szín, Budapest pedig város. A külföldi kritikusok, a dánokat kivéve, lelkesen ajnározták az előadást. A dánok persze már azt is kifogásolták, hogy a legismertebb dánt, Hamlet herceget egy angol találta ki. Kétségkívül Hamlet a legismertebb dán, Andersen a második, Kierkegaard pedig a harmadik. Az első felvonás első jelenetében Horatio az őrökkel beszélget, aztán meglátják a szellemet. A szellem egyébként láthatatlan, hiszen a közönség érzékenységére való tekintettel ki kellett hagyni a darabból. Az előadás a szellem nélkül is szellemes. A lila pocsolyák őrzik a lila eső emlékezetét.
