Bárhova is utazik, Mátyus Andrea mindig magával viszi valamelyik analóg fényképezőgépét, hogy megörökítsen egy üres utcarészletet vagy egy festői erdőt, melyeket a munkahelyén, a lab4art nevű fotólaborban hív elő kontrasztos, fekete-fehér képeken. Ezekből az otthonában egy egész gyűjteménye van, de a műveket ritkán és eddig csak csoportos kiállításokon tárta a nagyközönség elé. Ezúttal viszont a laborban dolgozó kollégái szerveztek neki egy önálló tárlatot, méghozzá titokban, elküldve képeit az újbudai Artphoto Galériának, majd megkérve Bartis Attila író-fotográfust, hogy nyissa meg a kiállítást. – Nekem a szervezéshez semmi közöm. A kollégáim egyszerűen leemelték a polcomról a kis méretű nézőképeimet, majd kiválogatták abból a legjobbakat, aztán felkérték Bartis Attilát, aki a válogatást még inkább leszűkítette. Így jött létre a kiállítás, szóval velem a főnököm már a megnyitó időpontját közölte, és megkért, hogy nagyítsam le a kiválasztott képeket – mondja Andrea.
A kiállításnak a Kormos Vulkán címet adta, mely az alkotói „fedőneve” is. – Egyszer kitaláltam, hogy ha valaha írnék egy könyvet, azt ezzel a névvel jelentetném meg. De mivel nem írok szövegeket, ezért a Kormos Vulkán a fotósálnevem maradt.
Oscar-díjas laboránsa
Andreát a fotózás világa egész korán megragadta. – Igazából már kis koromban laboráltam, mert a nagyapám amatőr fényképész volt. Másrészt a hetvenes-nyolcvanas években minden rendes háztartásban volt egy sötétkamra, egy erre a célra átalakított fürdőszoba vagy pince. Mi az utóbbiban laboráltunk sokat a nagyapámmal. Két NDK-s gépet örököltem tőle, először egy Exaktát tizenhárom éves koromban, aztán egy Prakticát, amit jobban is szerettem, és tinikoromban már fotóztam vele – meséli Andrea, hozzátéve, mindkét gépet a mai napig őrzi.
A fotósszakma alapjait, beleértve a laborálást Hajtmanszki Zoltán fotóművész szakkörén sajátította el, majd a Népszabadság fotóriporteri iskolájába járt, ahol elmondása szerint a legjobbak tanították, többek közt Féner Tamás, Markovics Ferenc, Szarka Klára és Hefelle József. Dolgozott az újpesti MEO Kortárs Művészeti Gyűjteményben is, ahol több híres alkotó, köztük Peter Greenaway brit rendező tárlatát látta, majd tíz éven át fotólaboráns volt a rendőrségnél, ahol a helyszínelők fotóit dolgozta ki. Egy időben pedig könyvtáros szeretett volna lenni, de amikor az egyetemi órákon az adatbázis-építésről esett szó, úgy látta, mégsem ebbe az irányba kellene haladnia. – Amíg könyvtörténetet és szociológiát kellett tanulni, addig élveztem a szakot, de amikor csak a száraz katalogizáláson volt a hangsúly, akkor tudtam, hogy mennem kell.
Eközben Felicides Ildikó laboráns felkereste, lenne-e kedve csatlakozni a lab4art nevű analóg és digitális fotólaborhoz, melynek ő a vezetője. Andrea igent mondott, így nemsokára elkészíthette a nagyításokat magyar és külföldi alkotóknak, például Adrian Brody édesanyjának, Sylvia Plachy fotóművésznek, Mundruczó Kornél rendezőnek és híres operatőröknek, az Emmy-díjas Rév Marcellnek, aki a nagy sikerű Eufória című sorozatot fényképezte, és az Oscar-díjas Zsigmond Vilmosnak a Ludwig Múzeumban 2015-ben rendezett kiállításához.
A megbízói pedig olykor különleges kéréssel fordulnak hozzá. Eperjesi Ágnes képzőművész például színekkel kísérletezik, így színelméleti munkákat készített vele. – A közös munka során összeadjuk a tudásunkat. Ágnes elmondja a koncepcióját, én pedig kitalálom, hogyan lehetne azt a sötétkamrában minél jobban megvalósítani – mondja Andrea. A laborálás mellett maga is fotózik, amihez régi, nagy méretű tükörreflexes gépeket vásárolt, majd egyre kisebbeket, hogy az utazások során minél könnyebben tudjon fényképezni, mivel nem szereti, ha az objektíveket cserélgetni kell. – Ahogy öregszem, egyre minimalistább vagyok, ezért egyszerűbb gépeket gyűjtök, amiken nincs semmi túlbonyolítva. Van rajtuk egy élességállító és egy exponálógomb, így nekem csupán az a dolgom, hogy megtaláljam a megfelelő kompozíciót.
Skandinávia-mánia
Andrea sötét tónusú fotóin város- és tájrészletek láthatók, melyeken csak ritkán tűnnek fel emberalakok. – Ezek a képek bármikor készülhettek volna, az időpontot a terek kilencven százalékából nem lehet megfejteni, hisz nincs rajtuk reklámfelirat, sem jármű, sem az embereken egy adott korszakra jellemző ruha, amikből ez kiderülne – mondja az alkotó. A képek viszont számos hazai és külföldi helyszínen készültek, például Fonyódon, Kaposváron, Kaposszentjakabon, a Zselicben, a cseszneki várnál, Bécsben, Trondheimben, Stockholmban a temetőnél, Oslóban az operaháznál vagy a ködbe vesző Øresund hídnál, mely Koppenhágát köti össze Malmővel.
– Van egy kisebb Skandinávia-mániám, ezért sokszor kaptam a születésnapomra vagy karácsonyra pár napos utazásokat.
Általában egyedül szoktam utazni, mert akkor egész nap szabadon sétálhatok és fotózhatok, ha pedig egy óra hosszán át kell várnom egy jó pillanatra, mint egy madár röptére vagy a napfény beesésére, akkor senki sem kezd noszogatni, hogy indulhatunk, menjünk már.
Képein szereti az erős kontrasztot, a sötétet a világossal „ütköztetni”. Az egyik hajóútján, mely Stockholmból a finnországi Åland-szigetekre vezetett, például egy olyan fotót készített, amelyen a koromfekete tenger felett hófehér sirályok repülnek mint a szabadság hírvivői. – Ha jól sikerült a nyersanyag, vagyis ha jól mértem a fényt, a negatív pedig nem alul-, sem túlexponált, akkor az utómunkánál nagy a mozgásterem. Így a kép lehet egészen világos, napsütötte, lágy, kellemes hangulatú, vagy lehet sötét, mély és kemény, ha erősítem a kontrasztot – mondja Andrea, hozzátéve, a digitális fényképezésnél is az utómunka a lényeg.
Képein a nagy, üres terek, a hullámzó víz, a kanyargó autóutak és a magasban szálló madarak könnyen melankolikus érzést csalnak ki az emberből és persze gondolatokat, de Andrea nem akar semmi konkrétat közölni a fotóin. – Ezek a képek önmagukban működnek. Nem kell hozzájuk elolvasni sem egy kurátori szöveget, sem egy regényt. Ezeken a képeken pontosan az van, amit látsz. Nem több, és nem kevesebb.
Az embereken túl
És hogy miért csak pár fotóján tűnnek fel emberek, akkor is csak sziluettként, mint egy tájképen néhány staffázsalak? Mert Andrea nemes egyszerűséggel nem szeret alanyokat fényképezni, mivel unalmasnak tartja, ha emberek jelennek meg a fotókon.
– A laborban annyi képpel dolgozom, hogy csak ritkán érint meg, ha embert látok azokon.
A szakmában ugyanis már mindent láttam, minden témát, beállítást, divat-, utca- és szociofotót, ezért már unom az embereket.
Amikor a Népszabadságnál fotóriporternek tanult, akkor a kötelező, színházi fotózáson kívül is inkább olyan sorozatokat készített, amelyeken nem voltak alanyok. – Technikai szempontból tudom jól, hogyan kell embereket fényképezni vagy képriportot csinálni, de magamtól nem visz rá a lélek, hogy ilyenekbe kezdjek. Jobb is, hogy nem lettem fotóriporter, mert nagyon hamar megutáltam volna a műfajt. Akkor járhattam volna sajtótájékoztatókra, vagy nézhettem volna, ahogy a szoboravatásnál elvágnak egy szalagot. Az ilyenek engem nem hoznak lázba. Persze tudok ilyet is fotózni, de az nem én vagyok.
Infó: Artphoto Galéria (Budapest, XI. Bartók Béla út 30.) Március 7-ig, kedd-csütörtök: 14-18, és előzetes egyeztetés alapján.
Bartis Attila megnyitóbeszéde
Tisztelt közönség!
Ennyire kiállítás megnyitón még nem izgultam. Megpróbálom elmondani az okát. Ha az ember nagyon szeret valakit, akkor elfogult. Ez bizony természetes. Ha komolyan veszi az alkotómunkát, akkor viszont nyoma sem lehet benne az elfogultságnak. És ez is természetes. E két természetesből egyenesen következik, hogy ha olyan ember alkot, akit nagyon szeretünk, akkor az elfogulatlanságra való törekvésünk a legnemesebb és leghiábavalóbb gesztus.
Tehát elfogult vagyok, és, hogy ebből jól jöjjek ki, ezt már a legelején nyíltan felvállalom. Az egyetlen mentségem, hogy mire végignézik e kiállítás képeit, önök is elfogultak lesznek. Még akkor is, ha most találkoztak vele először az életben, szeretni fogják Mátyus Andreát. És hálásak lesznek neki.
Mindenekelőtt felolvasnék egy részt a meghívóból, mert fontos. "Mátyus Andrea ars poeticája nagyon egyszerű: Én csak szeretek fényképezni.”
Azt, hogy ez mennyire fontos mondat, mennyi idő, gondolkodás, munka van mögötte, első ránézésre eszébe sem jutna senkinek. Evidenciaként könyveljük el. Nyilván azért fényképez valaki, mert szereti.
Én nem vagyok biztos benne. Nekem legalábbis harminc évembe telt, amíg a sok keresgélés, oknyomozás, önelemzés után, miután számba vettem az összes féligazságot, hogy miért is kelek és fekszem a fényképezőgépemmel, miért is költöttem rá ingem-gatyám gépekre, filmekre, papírokra, vegyszerekre, miközben évtizedekig egy lyukas garast sem kerestem fotográfiával, de még csak meg se próbáltam, miért is töltöttem az életemből több időt fényképezéssel, mint írással, mondom, harminc évembe telt, amíg végre ki mertem mondani hangosan ezt az egyetlen kétségbevonhatatlan érvet: Mert szeretem. És minden más ok csak ezután következik.
Ez nyilván az én példám, de elég jól ismerem Andit ahhoz, hogy biztos merjek lenni benne, hosszú éveibe telt, amíg eljutott ehhez a könnyed, felszabadító mondathoz.
Ettől persze, hogy valaki szeret fényképezni, még nem lesz föltétlenül jó fotográfus. De ha nem ez a legelső az érvek között, hogy miért is vesz valaki fényképezőgépet a kezébe, ha ezt bármi is megelőzi, legyen az becsvágy, anyagi jav, vagy akár a szociális média okozta függőség, az bizony meglátszik a képeken. Mert azzal ketrecbe zárta magát. A fotográfus pedig tényleg sokkal kiszolgáltatottabb a körülötte lévő, pillanatnyi valóságnak, mint bármilyen más alkotó. De egyvalamiben biztosan nem különbözik se a festőtől, se az írótól, se a zenésztől: az a szabadságra való törekvése. Szeretet nélküli szabadság pedig nem létezik. Vagyis de, létezik, csak azt magánynak hívják.
Mátyus Andrea abban a kegyelemben részesült, hogy olyasmit szeret, amihez tehetséget is kapott. Ezt tényleg kegyelem, mert tehetség nélkül szeretni és művelni valamit felér egy átokkal.
Szabadság, tehetség. Két szó, amelyet egy olyan világban, amelyben ironikus távolságtartással kötelező kezelni mindent, különösen így együtt már ki se illik mondani. Hiszen még külön-külön is túlsúlyosak. Úgyhogy megismétlem. Szabadság, tehetség.
Az is ott van a meghívón, hogy Mátyus Andrea egy olyan fotográfus, aki eddig leginkább másoknak laborált. Ezzel már egy kicsit vitáznék. Nem fotográfusként laborált, hanem az ország egyik legjobb laboránsaként. Azért hangsúlyozom, hogy “az egyik”, mert Istennek hála laboránsból ugyanúgy nem létezik legjobb, mint fotográfusból. Másrészt statisztikailag tudható, hogy ma Magyarország egy négyzetkilométerére sokkal kevesebb jó laboráns jut, mint jó fotográfus. Miközben a kettő egymás nélkül nem létezik.
A laboráns másik neve egyébként alkotótárs. Magyarul: pszichológus és barát és szülő és ellenség egyszemélyben. Néha óvó néni. A laboráns az, akinek tudnia kell, hogy mit akart mondani a szerző, csak nem volt rá képes, mert már megint kapkodott és alulexponált, vagy egy kicsit megdöntötte a horizontot, vagy félig bebiciklizett valaki a gyászmenetbe. A laboráns az, aki megsimogatja az embert, hogy na ügyes vagy, ez végre egy szép negatív. De leginkább: a laboráns az, akiben feltétel nélkül megbízik az ember, akinek a becsületszava többet ér a gyóntatópapi vagy az orvosi titoktartási eskünél. Tehát ha valaki az egyik legjobb laboráns, akkor az azt jelenti, hogy az immár élő klasszikusok nagy részének alkotótársa. Hogy csak a legaktuálisabb példát mondjam, az ő szaktudása, nappalai, éjszakái, hétvégéi által jön létre például a jövő héten Benkő Imre életmű-kiállítása.
Csakhogy ezek a fotográfiák nem egy laboráns, hanem egy fotográfus képei. És ezen semmit nem változtat, hogy mostanig fiókban tartotta őket. Nemrégiben azt hallottam egy kurátortól, hogy egy alkotó nem lappanghat, hanem meg kell mutatkoznia, aktívan részt kell vennie a művészeti életben, enélkül nem számít komolyan vehető alkotónak. Szerintem aki ezt így gondolja, az nem komolyan vehető kurátor, mert lehet, hogy nagyon sokat tud az esztétikáról, a kurrens tendenciákról a művészetekben, akár még a műtárgypiac elvárásairól is, de, hogy magáról az alkotómunkáról és annak helyéről az ember életében sokat nem tud, az hétszentség.
Ha egy fotográfus évtizedeken, esetleg egy életen keresztül nem mutatkozik meg a világ előtt, az még véletlenül sem azt jelenti, hogy nem tartja a munkáját fontosnak, esetleg nincs tisztában annak az értékével. Abból, hogy a megmutatkozni vágyás az esetek legnagyobb részében együtt jár az alkotással, nem következik, hogy ez minden esetben így van. A világ néha nem is érti, hogy volt valakinek bátorsága nem megmutatni a munkáit. Nem érti, miféle lelki ok lehet az, ami miatt egy dadus dadus marad egész életére, ahelyett, hogy Vivian Maierként járná a világot New Yorktól Tokióig, és pezsgőzne a verniszázsokon. Hát bizony van ilyen. És nem kell mindent érteni.
Azért beszélek erről, mert ez kétségbevonhatatlanul Mátyus Andrea kiállítása, csakhogy ő ebben ártatlan. Az történt ugyanis, hogy a munkatársai a Lab4art-ban egyszerűen és orcátlanul kilopkodták a negatívjait, összeválogatták az itt látható anyagot, majd amolyan munkáltatói paranccsal bezavarták a sötétkamrába, hogy most pedig legyen szíves a mások fotográfiái helyett végre a saját képeit is lenagyítani. Mert kiállítása lesz, vita nincs.
Ha lenne realitása, legszívesebben felszólítanék mindenkit, hogy holnap reggel azonnal adja be a felmondását, ha nem ilyen munkatársakkal dolgozik.
A negatív exponálási ideje többnyire pár századmásodperc. Egy nagyítás száradási ideje pár óra, hűvösebb évszakban esetleg egy nap. De maga a fénykép néha évekig készül. És ez bizony nem csak a fotográfuson múlik. Ez magának a fotográfiának a sajátja. A hírértéket leszámítva, ami romlékony, a fénykép néha lassabban érik, mint a bor. A súlyát, testét sokszor nem csak az exponálási idő adja meg, hanem az azóta eltelt idő. Aki kételkedik, az a megnyitó után vegye elő a telefonját, s készítsen egy képet. Nem kell rajta emberek legyenek, elég egy házfal, vagy a Bartók Béla út fái. Majd nézze meg ugyanazt a képet négy-öt évtized múlva.
Az időnek meg értelemszerűen még nagyobb súlya van, ha nem egyetlen kép készül, hanem valaki az életét fényképezi. Lehet ebben kételkedni, hogy már hogyan lenne valakinek az élete egy tópartra vetett haltetem, egy bemozdult sirály, egy fényverte szikla, egy foszló kondenzcsík, vagy egy semmibe vezető út, ahonnan mégis jön egy autó.
Pedig higgyék el, ez maga az életünk. Ahol járunk, amit meglátunk, és ahogyan meglátjuk, megéljük azt.
Van, aki úgy lát, ahogy rajta kívül senki. És ezen az se változtat, ha fényképez. Amit látott, megélt, az kizárólag az övé marad. És van, aki úgy lát, hogy a legszemélyesebbet is meg tudja osztani, ráadásul úgy, hogy az egy vadidegen számára is a saját legszemélyesebbjévé váljon. Ennyi különbözteti meg a fényképező embert a fotográfustól.
Sokféle művészet van, az egyik apollóni, a másik dionüszoszi, a harmadik dekoratív, már-már csinos, a negyedik mittudommilyen. De a lényeget tekintve mégis mindössze kétféle művészet létezik. Az egyik, amire már másnap nem emlékszünk. S a másik, amelyik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva búvópatakként végigkísér minket egész maradék életünkben.
A megmagyarázhatatlan ok fontos. Mert mindenekelőtt ez különbözteti meg a művészetet a világnak attól a részétől, ami képlettel leírható. Mondok is gyorsan egy példát. A legelső képen, amit láttak e tárlatból még mielőtt beléptek ide, egy kőfal fölött madarak repülnek. Ez bizony egy elég egyszerű kép. A hírértéke például nulla. Ember nem hal meg rajta, toronyház nem omlik össze, még a képen látható madárfaj sincs kihalóban. A kompozíciója nem túl bonyolult, a technikája a lehető legegyszerűbb, égbolt, fal, madarak, slussz. Nyilván ki lehet elemezni a képet, s az elemzőknek még igazuk is lehet, de arra, hogy önök közül miért fog mindenki emlékezni arra a képre holnap is, sőt hónapok, esetleg esztendők múlva is, semmilyen elemzés nem ad választ.
Pedig emlékezni fognak rá, higgyék el. A látószög miatt? A kompozíció miatt? Egy gyerekkorban beégett emlékük miatt? A fények miatt? Ki tudja? Még maga Mátyus Andrea se tudja, mert nincs honnan tudnia. Két dolgot tud, amikor felnéz az égre. Hogy erre emlékezni fog, még akkor is, ha nem nyomja meg az exponáló gombot. Meg azt, hogy ha megnyomja, pont abban a pillanatban, akkor ezek a madarak belerepülnek az örökkévalóságba. Hiszen ez a fotográfia szinonimája. Örökkévalóság.
Ha már kimondtam, sőt meg is ismételtem két illetlen szót, szabadság, tehetség, akkor fokozom. Érzékenység. Transzcendencia. Ez utóbbit Istenhez szokták kötni, ami hívők részéről igen helyénvaló, de a nem hívőktől sem vitatható el, hogy megláthatják a láthatatlant, és esetleg meg is mutatják azt. Végtére is a művészet nagy része erről szól. Valamiféle híd az immanens és transzcendens között. Tulajdonképpen az egyetlen híd, amelyik a történelem során még nem szakadt le, s immár bizton állítható, hogy a történelem végéig nem is fog leszakadni soha. Azért állítható bizton, mert egyetlen hidat sem próbáltak annyiszor felrobbantani, mint ezt.
Nem az én tisztem rámutatni a magyar fotótörténet térképén egy pontra, hogy itt van Mátyus Andrea fotográfiáinak a helye. És szerencsére, akik főfoglalkozásban szeretik megmutatni ezeket a pontokat, azok helyét is megmutatja majd egyszer valaki, aztán azok helyét is, aztán azok helyét is. Így állnak össze ezek a térképek, néhány ritka kivételtől eltekintve nagy átlagban hetven-nyolcvan évvel az alkotó halála után. Mi viszont most élünk.
Így csakis a most élt életemben lehetek valakinek hálás azért, hogy beenged a sötétkamrájába, megdicséri, ha végre helyesen exponálok egy negatívot, jutalmul még egy kávét is főz és kijön az ajtó elé dohányozni - tulajdonképpen ezzel is beérném. De aztán egyszer csak kiderül, hogy ugyanúgy suhant el mellette egy erdő, mint mellettem is, velem jön szembe az autója a semmiből, és bár ő nyomta meg az exponáló gombot, az én egemen repülnek tovább a madarai.
És ha ezt tudom, akkor már azt is tudom, hogy mostantól az önök egén is ugyanaz a tizenöt madár repül.
És nem több, de nem is kevesebb, ennyi a művészet.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
