Bagossy Júlia számára sok szempontból volt felszabadító élmény mindaz, ami 2020 őszén a Vas utcában történt

Miután lapunk rendszeres szerzője, tegeződve beszélgettünk. Az egykori egyetemfoglalókkal készült interjúsorozat 4., befejező része.

2020 őszén nagyon nehéz volt megszólaltatni az egyetemfoglalókat. Mi volt ennek az oka?

Részben tudatos döntés volt, hogy mindenki maszk mögött marad. Nem akartuk, hogy arca, vagy vezetője legyen az ellenállásnak. Egyébként készült egy belsős dokumentumfilm. A rendező nélküli, úgynevezett közösségi dokumentumfilm sok ezer órás anyagának valamiféle rendszerezése mostanra el is készült.

Mikor lesz látható?

Nem tudom, egy ilyen dokumentumfilm akár tíz évig is készülhet. Ráadásul, miközben zajlottak az események, sok személyes válság alakult ki, ezek utólagos kezelése sem egyszerű. Nem tudtuk felmérni az egyetemfoglalás jelentőségét, azt, hogy három napig fog-e tartani, vagy hónapokig. Ebből is látszik, hogy mennyire hamis az a vád, hogy valaki megtanította nekünk, hogyan kell csinálni.

Tudod, hogy sokan bíztak az erőtökben?

Túlzás volt rendszerváltást várni tőlünk. Tőlünk talán valamiféle edukációt lehetett kapni és jó példát az összefogásra.

Mennyire alapélményed 2020 ősze?

Nagyon. Rendszeresen használom a rendezéseimben, sok színdarabot azért értek jobban, mert mindez megtörtént velem. Iszonyú gazdag sztori volt, ráadásul egészen a családi életemig terjedt. A testvéremet, Bagossy Bálintot és engem felszabadított ez a mozgalom: az, ahogy demokratikusabb lett az iskola, a szülő-gyerek határt is elmosta. Ilyen értelemben nekünk is lett autonómiánk. Megismert minket a közösség, megtaláltuk a helyünket és a saját hangunkat a foglalás minitársadalmában. Az utána következő időszak volt fájdalmas, mert amíg össze tudtunk fogni, amíg ott álltunk az ajtóban, addig együtt voltunk, és nem a szélrózsa minden irányába zuhantak az érdekek, a sorsok. Hármunknak három nagyon különböző élethelyzete van. Az apám, Bagossy László felmondott, még az országot is elhagyta. Az ő nézőpontja mindmáig nagyon radikális, hiszen az az élménye Magyarországgal kapcsolatban, hogy mindent elveszített, számára sok fontos helyet és elvet megmérgezett a közélet. Sok múlott a mestereken.

Egyetértettünk abban, hogy elmegyünk, hosszú hónapok reménytelen, bántalmazó helyzetéből jöttünk el. Még a legnaivabbak, a legkevésbé aktivista hajlamúak is átlátták, hogy ami történt, egy szemernyit sem értünk történt. Ez a hatalmas krízis felszabadító volt, segített a felnövésben és a leválásban. Átéltük, hogy mi a szabadság, és ez a rendezésben nagyon fontos.

Mennyire nehéz, vagy épp szerencse számodra, hogy édesapád Stuttgartban dolgozik?

Megbeszéltük már egymás között is, hogy nekünk most szakmai szempontból jó, hogy külön országban vagyunk. Később a Freeszfe-n megviselt engem, amikor ő egy évig elnökségi tag volt. Az egyetemfoglalás idején megtapasztaltam, hogy milyen a bázisdemokrácia, ezután nagyon nehéz volt vele egy térben lenni úgy, hogy döntéshozó, egyfajta vezető az iskolában, ahova járok.

Top színházi alkotók családjában mennyire volt egyértelmű a pályaválasztásotok?

Mindkettőnknek volt szoros érdeklődése a művészetek és a színház felé. Talán nálam egyértelműbb volt a pályaválasztás, a tesóm majdnem fotós lett.

Színházban felnövő gyerekek voltatok?

Talán más színházi gyerekekhez képest nem kifejezetten. Soha nem láttam próbálni apámat, nem voltam gyerekszínész sem. Gyerekkorom óta egyértelmű volt, hogy írni szeretek, és az alkotásban lelek örömet. De minden ilyen családi összekerülés nagyon problematikus, az öcsémnek is nehéz volt, hogy egyszerre vettek fel minket. Az egyetemen kicsit el is távolodtunk egymástól.

A történeted kívülről nézve sikersztori, nem először rendeztél most a Katona József Színházban.

Értek kudarcok is. Egy csomó pályázatot nem nyerek meg, van lehetőség, amit nem kapok meg, és előfordult, hogy elszégyelltem magam, mert elküldtem Máté Gábornak egy saját drámámat, ami érezhetően nem tetszett neki. De talán érezték, érzik, hogy engem boldoggá tesz a rendezés, amit árkon-bokron át, minden akadály ellenére is szívesen csinálok. És van egy nagyon erős alapom, részben apukám, részben mások miatt. Nekem sokszor szinte könnyebb rendezni, mint élni.

Hogy látod a boldogulást?

Mindig a következő munkámig látok. Szerencsére vannak felkéréseim jövőre, úgyhogy most boldog vagyok.

Végül is sok pozitívumot hozott az életedbe a modellváltás. Mit gondolsz azokról, akik odamentek és azokról, akik átalakították az SZFE-t?

Érdemes tájékozódni – ezt tudom mondani azoknak, akik esetleg oda jelentkeznének tanulni. Bár ez régen is igaz volt. Szerintem nem éri meg rossz osztályokban és nem megfelelő emberi kapcsolatok között bármi áron lehúzni egy életet. Nagyon sok a harcok és a válságok miatt boldogtalan alkotó ebben az országban.

Mennyire tudsz te kívül maradni a rendszeren?

Ez erős félelme az apámnak. Egyelőre nemigen voltam dilemma elé állítva. Egy ilyen helyzet volt: egy producer felajánlotta, hogy adjuk be a filmtervemet – filmezni is szoktam olykor – a Nemzeti Filmintézethez. Akkor összerándult a gyomrom.

Beadtad?

Egyelőre nem.

Haragszol Vidnyánszky Attilára, akihez köthető a modellváltás, és aki kettéosztotta a magyar színházi életet?

Ő egy rendszer része. Harag helyett inkább félek és rettenetesen sajnálom ezt az egészet. Őt nem ismerem, hogy haragudjak rá. Haragudni azokra szoktam, akiket szeretek és csalódom bennük.

Legutóbb a Sorstalanságot rendezted a Sufniban. Máté Gábor kért fel, vagy te ajánlottad?

A felkérés tantermi előadásra szólt. A kötelező olvasmányok közül végül a Sorstalanságot választottam. Egyrészt azért, mert nekem is nagyon erős kamaszkori olvasmányélményem volt, hiszen csodálatos remekmű. Másrészt mindig jó olyan előadást csinálni, ami mindmáig fontos társadalmi kérdésről, történelmi traumáról szól, amit sosem lehet eléggé megismerni. De a választásomnak van köze az egyetemfoglaláshoz is. 2020 őszén nagyon naiv voltam. Nem lehet a két eseményt összehasonlítani, de azt az érzést igen, amikor a világba vetett bizalom – amiről Kertész nagyon sokat ír – egyszer csak szétzúzódik. Az apád elveszti a munkahelyét, elmegy az országból, nem tudod, mit hoz a holnap, világjárvány van, nagyon durva, gyalázó dolgok jelennek meg a sajtóban.

Az előadás a gyűlölettel ér véget, nem adsz feloldozást, nem bocsátasz meg. Miért?

Az egész adaptáció, szigorúan Kertész szövege, ebbe – az előző munkáimmal ellentétben – semmit nem írtam bele. Úgy éreztem, hogy Kertész híres utolsó mondata, ami a haláltáborok boldogságáról szól, a színpadon nagyon filozofikus és elemző. Köves Gyurka azt válaszolta az őt a villamoson faggató embernek, hogy gyűlöletet érez. Mi itt hagyjuk abba a történetet. A derű, az életigenlés mégsem veszett ki az előadásból.

Te megtaláltad a párhuzamot, az egyetemfoglalás története és a Sorstalanság között. Adódik a kérdés: van benned gyűlölet?

Volt, hogy volt. Azután rájöttem, hogy nincs értelme szítani a haragot magamban, sokat segít, hogy olyan alkotásokat tudok csinálni, amiket szeretnek a nézők. Azt kívánom mindenkinek, aki haragszik vagy szorong, hogy a tőle telhetőt tegye meg azért, hogy ne alázza meg magát, ne vegyen részt gyalázatos dolgokban. Aki igényes, az küzdeni fog.