- A nőiség különböző arcai - Polgár Anikóval alvilágról, mennyországról

A kötet legtöbb verse Eurüdiké és Orpheusz alakja körül forog, a címbe pedig Gorgó figurája került. Miért éppen őket emelte ki az antik mitológia tengeréből?

A kötet hátterében egy hétköznapi történettel kombinált alvilági tapasztalat áll. Adott egy házaspár, gyerekeik vannak, és a szülést Eurüdiké az alvilágba leszállásként éli meg. Bennem is volt olyan érzés szülés után, hogy olyan vagyok, mint egy alvilágból visszatért árny, de el kell látnom máris családot, gyerekeket, s a versek írásakor ehhez az érzéshez társítottam ezt a mitológiai keretet. A saját tapasztalatok persze csak a kötet egyik rétegét alkotják. Gyakran olyan érzésem van, mintha nem is lírát írnék, hanem epikát, mert valamiféle történetek mozognak a versek mögött, bár én ezekből csak töredékeket ragadok meg. Ugyanakkor a dráma is erőteljesen hat rám, természetesen nem drámajeleneteket írok, néha azonban egy-egy versem mintha egy tragédiából kiragadott monológ lenne. A hétköznapok drámai vagy tragikus élményeire építek, a házasélet, a családi élet jeleneteihez társul a kötetben a betegség vagy a halálközeliség élménye. Ezzel a betegségmotívummal függ össze a Gorgó figurája. A halálra dermesztő Gorgó a betegség félelmetessége, a fordított Gorgó viszont Déry Tibor novellája (Alvilági játékok) nyomán az elérzékenyülés, az együttérzés metaforája. Ugyanakkor játék is, hiszen van egy olyan vers a kötetben, amelyben a Gorgó-maszk annak a képe, ahogy a gyerek érzékeli a betegséget. A gyerek azt hiszi, a betegség egy visszacsinálható trükk, hogy bármikor újra összerakható, ami eltörött, s hogy a most gyűröttnek látszó nagymama majd újra kisimítható. Tulajdonképpen az Orpheusz és Eurüdiké történet is arról szól, vajon vissza lehet-e csinálni dolgokat. De több variánsával is eljátszottam a történetnek, így nem mondható, hogy lenne egy egységes narratíva. Az egyik vers arról szól, hogy „ma már mindenki lehet Eurüdiké”, letöltheti a fényképeit, felveheti a nevét. Eljátszottam azzal az ötlettel, hogy Orpheusz visszahozza ugyan, de nagyon sokára, és vajon mi marad meg egy ilyen élmény után, miután annyi időt töltött valaki az alvilágban az árnyak között? Mit tud ebből a tapasztalatból kihozni? Hogyan élne a hétköznapokban? Az egyik variáns szerint még egészen kicsik a gyerekei, amikor visszajön, és először csak megdöbbenten figyeli, ahogy mások gondozzák az ő gyerekeit. Van egy vers, amelyben sír, de nincsenek izmai, csak csontozata, hiszen a halottaknak csak az marad meg, és sírás közben a bordái közé hullanak be a könnyek. Van olyan változat is, amikor sokadik próbálkozás után hozzák csak vissza, amikor ő már idős, demens beteg, aki tulajdonképpen nem is emlékszik az előző életére, csak foszlányokat tud visszahozni belőle.

Ezek szerint személyesebb élmények is fűződnek Eurüdiké történetéhez?

Zenei élmények is vannak mögötte, például Monteverdi és Gluck operái. Van egy vers, amelyben Eurüdiké egy kastély ablakából nézi az Orpheusz és Eurüdikét, ilyesmi a valóságban is megtörtént. A férjem ösztöndíjas volt Stuttgartban, és egy hónapot mi is ott töltöttünk a gyerekekkel. Egy alkalommal ott a Soli­tude-kastély udvarában adták elő Gluck Orfeóját, s mi az ablakból néztük a darabot. A kastély és az opera fennkölt világa a hétköznapok tapasztalataival kombinálódik: közelről látjuk az énekeseket, ahogy izzadnak vagy a buszra várnak a próba után, ahogy próbálják valahogy megoldani esőben is az előadást. Az első Orpheusz és Eurüdiké szövegek ott születtek Stuttgartban. Volt egy művészi vagy esztétikai élmény, ami a családi háttérrel kapcsolódott össze, és aztán hozzá jöttek további dolgok, amelyek épp foglalkoztattak. Először tematikus kötetben gondolkodtam, aztán szétszálazódott más mitológiai történetek felé is, és sokrétűbb lett. Hét részre osztottam az anyagot, de mindegyik részben valamiféle módon előjön a mitológiai pár története.

A kötet elején rögtön idős, beteg, lefogyott testekről olvashatunk, és ez a szemlélet végigvonul a verseken. Összefüggésben van ez a korábbi, Régésznő körömcipőben című kötetének terhességről, szülésről szóló szövegeivel?

Igen, azon is gondolkodtam, hogy folytatom a korábbi kötetet a régésznő családjával és gyerekeivel, és erre a narratívára fűzöm fel ezeket a témákat. A könyvbe mitológiai alapú gyerekjátékokat is beiktattam, a régészet is előjön, amikor a gyerekek azt játsszák, hogy régészkednek a homokban. Vannak olyan versek is, amelyek igazából kimaradtak a Régésznő…-ből. Például van egy ciklus a vetélésről és a szüléshez kötődő veszteségtapasztalatokról: a veszteség akkor is ott van, ha nem kötődik a szüléshez tragikus tapasztalat, hiszen a test közben elveszít valamit magából. Olyan mitológiai vers is van a kötetben, amelyben valaki tudatosan el akarja a gyereket veszíteni, mint Phaedra, valaki pedig szörnnyé változik, mint Szkülla. A nőiségnek a különböző arcait is szerettem volna megragadni, hiszen nem csak az tartozik hozzá, hogy egy nő szép, vagy ott van mint múzsa a szerelmi költészetben, meg esetleg mint anya. Ritkábban ábrázolják, amikor a nő öreg már, és a saját testével is nehezebben tud összebarátkozni.

Erre is vannak egyébként érdekes példák, csak meg kell őket keresni a női irodalmi hagyományban. Hajnal Annának például vannak olyan versei, amelyekben a mítosszal játszatja össze ezt a témát: úgy jelenik meg az idős nő, mint aki megkérgesedett fává változott, de valahol a belsejében ugyanaz a fiatal lány maradt, akire ez a fa ránőtt. És vajon ugyanaz-e ez az ember, miután már rárakódnak az évek, rárakódik a testre minden? Egy másik versében megjelenik, hogy kis korában megütötte a térdét, és még az idős nőn is ott van ez a sebhely, de azonosítható-e a két én? Testi sebnek tűnik, de inkább lelki probléma ez. Az emlékeink is szelektíven maradnak meg, és a testünk is valamiféle emlékeket hordoz, viszont közben nagyon sok minden átalakul. És mennyiben lehet önazonos az ember, miközben neve mondjuk azonos hosszú időn át?

Ez az időskori demencia problémája is – ami szintén megjelenik a kötetben –, a mítoszok viszont éppen az emlékezet örök forrásai lehetnek, nem?

A mítoszban valami maradandót érzékelünk, és persze vannak örök fiatalok is a mítoszokban. Az istennők látszólag ilyenek, ők nem öregszenek úgymond, viszont ez mégsem teljesen igaz. Megtalálod bennük néha ugyanannak a nőnek több arcát, és akár változtatni is tudják az alakjukat. Démétért például többnyire fiatal asszonynak látjuk, de felbukkan megtört öregasszonyként is. A mitológiában több hasonló példa van, Ovidiusnál az Átváltozásokban is számos ilyen történet szerepel, Athéné például megjelenik öregasszonyként, majd könnyen ledobja magáról ezt az álarcot. Számomra ezek fogódzók voltak például a demencia ábrázolásához: egy demens nő a kórházi ágyon lehet, hogy egy másik korszakában, időszakában bolyong, és gondolatban levetette magáról azokat az álarcokat, amelyekben gorgószerűnek és félelmetesnek látszik.

Érdekes aspektusa a verseknek, hogy több utalás történik a képzőművészetekre, felbukkan El Kazovszkij vagy Akseli Gallen-Kallela neve. Minden esetben konkrét alkotásokkal dolgozott?

A konkrét képzőművészeti alkotások mellett hatott rám Philosztratosz Képek (Eikonesz) című műve is, amit tulajdonképpen képzőművészeti tárgyú irodalomnak nevezhetünk. Az Eikoneszről Goethe is írt, az ő korától kezdve került a mű az érdeklődés középpontjába. Magyarra fordítottam belőle részleteket, mert nincs modern fordítása, és azon gondolkodtam, esetleg érdemes lenne elkészíteni, aztán inkább átmentek verskezdeményekbe ezek a fordítások. „Philosztratosz galériájá”-nak akartam először elnevezni ezt a versciklust, aztán ezt is elengedtem. A fuvolakészítő Olümposz, akit meglesnek a szatírok, egy Philosztratosz által leírt kép figurája. Nem tudjuk, hogy léteztek-e egyébként ezek a képek, folyik is erről vita a szakirodalomban, Philosztratosz ugyanis azt írja, hogy képleírásait egy Nápoly melletti galéria ihlette. A leírásaiban azonban sok az irodalmi allúzió, úgy tűnik, mintha inkább olvasmányaihoz képzelt volna képeket. Ez lett a kötetem egyik fontos képzőművészeti rétege. A másik pedig az antik vázákhoz kötődik, amelyek engem teljesen elvarázsolnak. Szilágyi János György emlékére íródtak az etruszko-korinthoszi vázákról szóló versek, ezek hátterében az ő szakszerű vázaleírásai vannak. A figuratív vázákról könnyebb írni, nehezebb fogalmakat találnunk ahhoz az élményhez, amikor egy olyan váza hat ránk, amelyen csak geometrikus alakzatok vannak. Próbáltam ezt az élményt költői fogalmakkal megragadni, de ehhez azért a háttérolvasmányok sokat segítettek.

A könyvben több utazó közt Szent Brendannak, állítólag az óceánt is átszelő ír szerzetesnek is szentel verseket. Ő hogy szállt alá ebbe az antik világba?

Nagyon szeretem a középkori irodalmat és magát a középkort. Van valami gyermeki báj az egészben, és azt hiszem, a kötetlezáró középkori ihletésű versekben van valami megnyugtató ahhoz képest, amivel indul a kötet. A könyvnek fekete vagy legalábbis nagyon sötét a borítója, de fehérséggel, a halálba menő fehér ősanyával indul, a végén pedig a fehér mártíriumhoz jutunk el. Úgyhogy ez a fehérség keretezi a könyvet. Mielőtt a görögségből átutaznánk a középkorba, átmenetként latinos és a római történelemre, mitológiára utaló verseket olvashatunk. A zárlat azt sugallja, hogy végül is ki tudunk valahogy jutni ebből az antik alvilágból. Az antikvitás és a középkor a kötetben több rétegben rakódik egymásra. A záróversek két kedvenc – egyébként magyarul is olvasható – olvasmányomat idézik meg, az allegorikus állatleírásokat tartalmazó, a középkori művészetet megtermékenyítő Physiologust és a Szent Brendan apát tengeri utazását. Orpheusszal szemben, aki az alvilágban keresi a megváltást és a boldogságát, Brendanék a mennyországot akarják hajóútjukon megtalálni. Több hasonló, nagyon bájos középkori történet van arról, hogy a szerzetesek elindulnak a világ végére, mert a mennyország kapujáig akarnak eljutni, ezekben az utazással kombinálódik az üdvtörténet.