Az okok egészen messzire tudnának vezetni minket, de érdemes egyfajta rendet tartani. Kiindulásképpen magukra az eseményekre kell egy múló pillantást vetnünk, hogy az ellenzéki impotencia strukturális, intellektuális és politikai tényezői egyaránt világossá váljanak.
Mint ismert, a magyar politikai rendszer 2024 februárjában tizennégy éves történetének legmélyebb válságát élte. A pedofil-botrány kirobbanása hirtelen élességgel vetítette rá a közfigyelmet a rendszer romlottságára és hatékonytalanságára. Az egymást követő politikai események üteme ugyanakkor különös módon éppen elaltatta, nem pedig feltüzelte a parlamenti ellenzék eleve túlzottan nagyszámú pártjait, noha a közvélemény figyelme szokatlanul koncentrált és élénk volt napokon át. Az általános elemzői felfogással szemben ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy az egyes történések nem annyira gyorsan követték egymást, hogy azokra a hivatalos ellenzéknek ne lehetett volna felkészülnie. Politikai érzékkel, éleslátással még elébe is lehetett volna menni néhány eseménynek.
Ennek elmaradását kezdetben az indokolta, hogy nemcsak a közvéleménynek, hanem – láthatóan – az ellenzék politikai pártjainak sem volt igazán fogalma a kegyelmi jog természetéről általában. Ezt a körülményt ugyanakkor meglepőnek kell tartanunk, hiszen a kegyelmi ügymenet pontos ismerete nemcsak elvárható egynémely komoly politikai erőtől, de az eljárás nem is olyan bonyolult, hogy általános parlamentarizmus-ismeretekkel ne lehetne azonnal érteni (általában is feltűnő ugyanakkor az ellenzék körül a képzett jogászok hiánya, és a kezdeti politikai bizonytalanságok érthetősége ellenére lassan nehéz lesz elmagyarázni, hogy az árnyékkormánynak miért éppen igazságügyi minisztere nincs).
Ilyen körülmények között is beszédes azonban, hogy az ellenzéknek már a felelősség-láncolat felismeréséhez is hosszú napokra volt szüksége.
Először csak Novák Katalin felelősségéről lehetett hallani, és a legkedvezőbb számítás szerint is legalább két nap kellett az ellenzék számára annak belátásához, hogy az ügyben Varga Judit is felelőssé tehető, mely felismerés után további napok elteltével az ellenzéki politizálás még mindig nem vetette fel az ügyben feltehetően ugyancsak részt vett miniszterelnök felelősségét. Az ügy kirobbanása után egy teljes héttel az ellenzék Orbán Viktor – úgymond – felelősségét még mindig legfeljebb abban látta, hogy ő az említett politikusasszonyokat annak idején a pozíciójukba ültette, de azt, hogy magában a lemondásokig vezető ügyben is benne volt-e a miniszterelnök keze, az ellenzék lényegében nem firtatta.
Márpedig a dolognak nem az állítása, hanem a kérdezése egyértelműen rendszerellenzéki feladat lett volna; a rendszerellenzék zsáneréből, funkciójából, strukturális elhelyezkedéséből és önmeghatározásából egyaránt következő, egyszerű, világos és egyenes politikai feladat, senki által nem vitatható, igazolt politikai tevékenység lett volna, ha akadt volna politikai erő, amely azt elvégzi. Hangsúlyozzuk, az ellenzék nem hatóság, nem nyomozószerv, nem ügyészség és nem bíróság, neki nem bizonyítékokat kell szolgáltatnia, hanem kérdéseket kell feltennie egy ilyen helyzetben. A kérdések vagy elmaradtak, vagy gyengék voltak, pedig a közvélemény olyan erővel követelte őket azokban a napokban, hogy már néhány Fidesz-közeli megmondóember is eleget tett e nyomásnak, és az okokat, az értetlenséget, az erkölcsi vonatkozásokat kezdte bizonytalanul bolygatni (amíg a hivatalos – gyenge – magyarázat meg nem született).
Az ellenzék némasága vagy halksága azonban különös módon éppen addig tartott, amíg a rendszer érdekei azt kívánták. A köztársasági elnök és a volt igazságügyi miniszter lemondásának bejelentésével az ellenzéki magatartás egy csapásra megváltozott – éppen megint a rendszer fennmaradása érdekében. A hatalomnak ugyanis természetesen a politikai válság gyors lezárása, a sorok rendezése, a botrány hatásainak minimalizálása és mindenekelőtt a miniszterelnök pozíciójának megmentése volt a célja, és az ellenzék csodás együgyűséggel éppen e cél eléréséhez szolgáltatott segítséget.
Lássuk mindjárt az órát, amelyben a két politikus asszony lemondott, de előbb vetítsünk ki két pillanatot a kegyelmi eljárásból. Az első az a mozzanat, amikor a köztársasági elnök megkapja a kegyelmi kérvény iratait az igazságügyi minisztériumból, a hivatalban volt igazságügyi miniszter javaslatával (ha hinni lehet egykori férjének, a javaslatban a kegyelmi kérvény elutasítása szerepelt), és az államfő a javaslattal szemben (amelyről a parlamentarizmus szabályai szerint azt feltételezi, hogy a kormány álláspontja) úgy dönt, hogy megadja a kegyelmet. A második pillanat az, amidőn az igazságügyi miniszter megkapja az államfőtől a döntést tartalmazó iratokat, és azokban felfedezi, hogy a köztársasági elnök az ő javaslatával szemben döntött, holott a kormány álláspontját eredetileg ő képviselte, és korábbi javaslatának ellentmondva ellenjegyzi az elnöki döntést annak hitében, hogy a kormány álláspontja már nem az, amit ő annak vélt.
Az említett két pillanatban – az elnöki döntéssel és a miniszteri ellenjegyzéssel – a határozat végül érvényesen megszületik. Nem elutasító határozat születik, mint a kegyelmi ügyek kilencven-egynéhány százalékában, és nem a javaslatnak megfelelő döntés születik, mint a kegyelmi ügyek (csaknem) száz százalékában született eddig Deák Ferenc minisztersége óta.
Ezen tények tudatában képzelhető-e, hogy az elnöki határozatban és a miniszteri ellenjegyzésben kizárólag a két politikus asszony autonóm, senkire sem tekintő döntése van, amelyet csupán saját érzéseikre hallgatva, és legfeljebb náluk alacsonyabb rangban lévők tanácsát követve, a miniszterelnök véleményét nem ismerve, azt nem tudakolva, azt tudni nem akarva hoztak meg?
Ha semmit sem tudnánk arról a világról, amelyben élnünk adatott, akkor is azt kellene mondanunk, hogy nem.
Ebbéli következtetésünkre akkor is eljutnánk, ha nem magát a konkrét ügyet vennénk szemügyre. Akkor is eljutnánk, ha nem ismernénk a NER-nek nevezett sajátos magyar politikai szisztéma természetrajzát (amelyről korábbi írásainkban, tíz esszében értekezhettünk e hasábokon). Akkor is ide jutnánk, ha nem ismertük volna meg az elmúlt években az ügy politikai és nem politikai aktorait, ha nem látnánk a szereplők hatalmi helyzetét, mozgását, egymás közti viszonyait. Akkor is ezt kellene mondanunk, ha az ügy körülményeiről és előzményeiről semmi se derült volna ki (de számtalan dolog kiderült, itt nem sorolhatóan: az erdélyi, a református, a felcsúti, a családi, a politikai, a személyes és a gazdasági szál egyaránt felfejthető már).
Akkor is nemmel kellene válaszolnunk, ha nem tornyosulnának megválaszolatlanul hagyott, gyanús ügyek az eset körül, és ha nem volna tagadandóan fertelmes szinte minden vonatkozása a problémának. Végül akkor is a fenti következtetésre jutnánk, ha csak ezt az egyetlen kegyelmi döntést ismernénk, és nem született volna politikai megrendelésre ugyanezen időben még számos más kegyelmi döntés is, amelyek mögött a kegyelmi jogkör visszaélésszerű alkalmazása, tömeges és rendeltetés-ellenes használata, kijátszása, kiüresítése sejlik fel.
Nemleges válaszunkat a feltett kérdésre még csak nem is a kegyelmi joggyakorlat alapján, hanem csupán a kegyelmi jog természetének (ha úgy tetszik, nemzetközi tapasztalatainak) ismeretében adhattuk meg, kizárólag a kegyelmi eljárás egyes lépéseinek ismert jellegéből kiindulva.
Ebből következően kijelenthető, hogy a fenti tanulságra a szóban forgó belpolitikai botrány kirobbanásának pillanatában el lehetett volna jutni,
meg sem várva a kirobbanást követő érdekes politikai fejleményeket, mert a következtetés azok ismerete nélkül is levonható, politikai cselekvéssé formálható, politikai konzekvenciák követelésévé transzformálható lett volna. De ha ez nem sikerült az első nap, sikerülhetett volna a második, a harmadik, a negyedik, vagy valahányadik napon, ám az ellenzék egy teljes hét alatt sem jutott el még a kérdésig sem.
Márpedig az esetleges további kételyek előtt fejet hajtva, a politikai bátortalanság által vezéreltetve, az egzisztenciális félelem légkörében, a jól bejáratott és értelmetlen langy politizálás kényelmében és a látszatellenzékiség megszokott viszonyai között – ha nem is a választ kijelenteni – az egyirányú, egyenes és világos kérdést fel lehetett volna tenni. Méghozzá nem egy hangon, hanem száz, sőt ezer hangon, a közvélemény elemi felháborodásának politikai színt adva, a választók tisztánlátási szándékának megfelelően.
Látni kellett volna, de legalább kérdezni lehetett volna, hogy mi volt az ügyben a miniszterelnök szerepe.
Az első pillanatban tudható volt, hogy lennie kell az ügyben egy olyan instanciának, egy akkora autoritásnak, aki felülírhat évszázados gyakorlatokat, és szembefordulhat a kegyelmi jog szellemiségével, ha úgy tetszik, a törvények szellemével. Az első pillanatban ismert volt az 1998-as kegyelmi döntés, amely egykoron – mint ez utólag bebizonyosodott – az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor iniciatívája alapján született meg.
Most már, évekkel az akkori és hetekkel a legutóbbi események után a történet természetesen még egyértelműbb, de továbbra is feltűnő az ellenzéki és a független megmondóemberek naivitása. Különös módon nem veszik észre a hatalom széles körű erőlködését a miniszterelnök megmentése érdekében. Van köztük olyan, aki korábbi bennfentes kapcsolataitól úgy értesült, hogy Orbán biztosan nem tudott az államfő és minisztere döntéséről, és ezt elhiszi neki. Akad olyan ellenzéki közszereplő, aki kizártnak minősíti, hogy a miniszterelnök értesült volna a kegyelmi döntésről. Van olyan ellenzéki pártvezető, aki képes hinni a minisztériumi (tudatos) kiszivárogtatásnak, azt feltételezve, hogy Orbánig tényleg nem jutott el az ügy, a kiszivárgást őszintének és spontánnak tartva. Számos ellenzéki szereplő bedől az ezzel kapcsolatos szervezett dezinformációs kampánynak, mintha nem is ebben a politikai rendszerben élne. Sokuknak még Áder János feltűnése sem gyanús, aki hirtelen előlépve ugyancsak a miniszterelnököt mosdatja, mondván, a maga tízéves regnálása idején sem pressziót, sem kérést, de még kérdést sem kapott kegyelmi ügyekben.
Érdemes azonban észrevenni, hogy amennyiben Áder igazat mondana, a jelen ügyben az sem bírna relevanciával, mert világosan látszik, hogy a hatalom a kegyelmi jogkört egy idő óta felmentés-értelemben működteti, vagyis – ha minden kötél szakad – megengedi, hogy a kedvezményezett bűnöst a bíróság elítélje, mert a köztársasági elnök majd úgyis kegyelemben részesíti őt (ami közjogi képtelenség ugyan, de Novák Katalin alatt olajozottan működő gyakorlat volt). E maffiamódszer elterjedtsége az utóbbi időkben felgyorsult, és most Ádert hiába vették elő a naftalinból, hogy fáradjon be a Kossuth Rádióba a miniszterelnök felelősségét hevesen tagadni, a közvélemény átláthatna a szitán, ha az erőtlen ellenzéki pártok és bizonyos kis-elemzők nem adnának hitelt a volt államfő szavainak.
A kegyelmi jog természetének nem ismerete – és különösen az utóbbi évek gyakorlatának titokzatossága – mindenesetre nem vitte közelebb az ellenzéket a miniszterelnök felelősségének felvetéséig, de feltűnő, hogy az egyes ellenzéki pártok inkább azon fáradoztak, hogy a közvélemény figyelmét ne Orbán Viktor érintettségére, hanem mindenféle teljesen más ügyre irányítsák.
A botrány kirobbanását követő első héten az egyik ellenzéki párt (néhány más ellenzéki párttal egyetértve) azt követelte, hogy a jövőben minden kegyelmi határozat indokolását hozzák nyilvánosságra, és ez ügyben legott törvényjavaslatot is megfogalmazott. A javaslatnak a kegyelmi jog természetével ellentétes volta és feltűnő jogi képtelensége nem akadályozta meg az adott, és a többi ellenzéki pártot abban, hogy e pótcselekvésben aktivizálja magát, és a kezdeményezés mögé felsorakozzék.
Egy másik ellenzéki párt (ugyancsak a többi ellenzéki párt egyetértésével) azt indítványozta (ugyancsak már a válság első napjaiban), hogy a büntetőtörvények szigorításával ne járjon kegyelem a pedofil (és a pedofilokat segítő) bűnelkövetőknek, és az ügyben törvényjavaslat kidolgozásába fogott, melyet a többi ellenzéki párt is lelkesen támogatott. A javaslat természetesen jogi nonszensznek számított, és feltűnő módon a néhány nap múlva megszólaló miniszterelnök is támogatta (alaptörvény-módosítás formájában), de sem ez a körülmény, sem a javaslat képtelensége, sem pedig az indítvány politikai felelősséget elmismásoló jellege nem tűnt fel a pótcselekvésbe belefeledkezett pártoknak.
Ezekkel a látszataktivitást mutató ellenzéki mozgásokkal – és további alibijavaslatokkal – jutottunk el február 10-ig, amikor (az ügy kirobbanása után egy héttel) a két politikus asszony lemondott megbízatásáról.
A lemondásokat követő percekben (!) a legnagyobb ellenzéki párt első megszólalása egy különös követelést tartalmazó bejelentés volt. A párt azt követelte, hogy az új köztársasági elnököt a nép közvetlenül válassza („nehogy Orbán Viktor jelölje” legyen), egyben bejelentette, hogy a követelés megerősítéséhez „aláírásgyűjtésbe” kezd, ennek érdekében „kitelepül”, és ráadásul a követelés nyomatékául nagy tüntetést is összehív a két hét múlva esedékes vasárnapra. A kezdeményezéssel, mint gyorsan világossá vált, a legtöbb ellenzéki párt azonnal egyetértett.
Talán nem jó, ha nevetünk most ezen. Inkább azt a három kérdést kell vizsgálnunk, hogy a kezdeményezésnek mennyi realitása, mennyi relevanciája, és végül mennyi aktualitása volt. Mivel mindhárom kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy semmi, érdemes feltennünk azt a további kérdést, hogy akkor az említett pártok miért éltek e kezdeményezéssel, vagyis miért ezzel a kezdeményezéssel éltek. Azt reméljük, hogy a kérdés elég érdekes ahhoz, hogy megvizsgáljuk, és talán lesz módunk arra is, hogy hamarosan válaszoljunk rá.
