Amikor először láttam élőben Ámmer Gergő szobrait egy tavalyi kiállításán, már a kimunkálásból sejtettem, hogy azok mögött komoly gondolatiság áll. Különösen a Forrás című alkotása fogott meg: ennek a tetején a művész kettős portréja állt, amely, akárcsak Janus isten, egyik fejével a múltba, a másikkal a jövőbe tekintett. A szobor egyik fele viszont a szája elé tartotta a kezét, mintha nem kívánna beszélni, vagy magának akarná megtartani a titkait.
Mivel a művész is a galériában volt, megkérdezhettem, mi ihlette az alkotásban. Ő akkor egy párkapcsolati válságon ment keresztül, mesélte, így elérkezettnek látta az időt, hogy a múltba és a jövőbe is nézzen, vagyis átgondolja a történteket, de túl is lépjen azokon.
Sziszifuszi szobrászat
Ámmer Gergő esetében nem ritka, hogy a műveivel az életének aktuális helyzetére is reflektál. Amikor erre a cikkre készülve az Art and Antique Budapest művészeti vásáron találkoztunk, legújabb szobrát, a Sziszüphoszt állította ki, mellyel karrierjének dolgos, munkás, sziszifuszi voltára utalt. A mitológiai alakot azonban nem a megszokott módon ábrázolta – vagyis nem egy óriási követ görgetett a hegyre –, hanem egy sziklatömbként, melyből Gergő fintorgó arca tűnt ki. – A mítosz szerint az a thesszáliai király büntetése, hogy egy sziklát kell görgetnie, amely örökké legurul, így kezdheti újra a feladatát.
Gyakorlatilag elválaszthatatlan a terhétől. A szikla maga Sziszüphosz. Együtt mozog vele, és eggyé válik vele: felgörgeti, majd visszajut vele a kiindulópontra.
Ilyen a mi hivatásunk is, amit nap mint nap viselünk, cipelünk. A kérdés csak az, hogy milyen édes a teher.
A művész ezt a súlyt már fiatalon átérezte, amikor elhatározta, hogy az alkotói pályát fogja választani. – Édesapám kőfaragóként dolgozott, és tulajdonképpen az ő vágyát valósítom meg, ő szerette volna, hogy szobrász legyek. Apám mestere egy autodidakta kőszobrász volt, aki más művészek elképzelését ültette át kőbe. Ha megnézünk egy Rodin-szobrot, amit márványból faragtak, azt általában nem ő, hanem egy kőszobrász csinálta – fejtegeti Gergő.
Először ő is ezen a vonalon indult el: a középiskola után Fáskerti István kőszobrász nagykovácsi műhelyébe jelentkezett, de amikor megmutatta a portfólióját, a mesternek nem nyerte el a tetszését. – CD-n vittem az anyagot, de miután végignézte a maestro, közölte velem, sok jót nem tud mondani. Én viszont mindenáron kőszobrászattal akartam foglalkozni, de ő jelezte, hogy nem javasolja, mert alig tudok többet, mint ha valakit behívna az utcáról – mondja Gergő. A mester végül azt válaszolta, ha mindezek ellenére az ifjú érzi magában az erőt, akkor tartson velük másnap, és megnézheti, hogyan helyeznek el egy szobrot.
– Nyilván csalódott voltam, de aztán sétáltam egyet a várban, reggel pedig ott voltam velük, és elkezdődött az „űrhajóskiképzésem”. Úgy kell elképzelni, mintha egy középkori műhelyben lettem volna inas: én söprögettem, én lapátoltam, én tettem rendet. Lépésről lépésre kaptam meg a bizalmat, hiszen nem ismertek engem. A műhelyben pedig kemény hierarchia volt, így nem készíthettem egyből szobrot, hanem csak előnagyolhattam őket, vagyis a kőtömbökből „hóembereket” faraghattam, amelyeket aztán a mesterek átvettek és faragtak tovább. Ez ment három évig, csakis kézzel dolgoztam, semmilyen gépet nem használtam.
Ugyanazok maradtunk
Miután letelt a képzés, már saját szobrokat is tudott faragni, de úgy érezte, tovább kell lépnie, hogy tényleg művésszé váljon. A Képzőművészetire már könnyebb volt bejutnia, mint a nagykovácsi műhelybe. Miután jelentkezett, elsőre felvették, de hamarosan rájött, hogy az a látásmód, amit a mesterek tanítanak, nem feltétlenül passzol az övéhez. – A képzésen az esztétika dominált, míg nálam inkább az erős üzenetek és emóciók. Így hosszú évekbe telt, mire megtaláltam a saját stílusomat. Éjszakánként lázálmaim voltak, hogy nekem meg kell találnom az utamat – mondja Gergő, aki végül a klasszikus szobrászatban lelte meg magát, témáit pedig a mítoszokból és a Bibliából merítette.
– Ezek a történetek azért zseniálisak, mert örök érvényűek, és sokat lehet belőlük tanulni. Ha elolvasol egy mitológiai vagy bibliai történetet, akkor rájössz, hogy ugyanazokat a problémákat éled át, amiket az ókori hősök. És bár ismerjük ezeket a narratívákat, akkor is elkövetjük a hibákat, és lefutjuk a köröket, mert az ember nem változik. Hiába múlt el több ezer év, és köszöntött be az információs korszak, a technológiai miliő, mi ugyanazok maradtunk – véli a művész.
Gergő szobrai esetében viszont nem mindig azt kapjuk, amit ezekből a történetekből ismerünk. Szereti ugyanis változtatni a figurákat és a motívumokat is. A Dávid II. című 2017-es bronzszobra például a bibliai hőst nem egy vékony, izmos fiatalként, hanem egy sportos törpeként ábrázolja, aki a kezében nem az óriás fejét tartja, hanem Ámmer Gergőét (Dávid modellje Tunkel Nándor paralimpikon erőemelő volt).
– Ennek a műnek volt egy személyes olvasata is. Akkoriban a félelmeimet akartam legyőzni, ezért is győz le engem a törpe Góliát helyett. Vagyis ezért van a kezében az én fejem – vallja az alkotó. – Ha az ember meghallja Dávid nevét, akkor Michelangelo híres szobrára gondol, illetve én nagyon szeretem Donatello és Verrocchio Dávidját is, de amikor nekiálltam a munkának, fel kellett adnom a hagyományokat, hogy a saját változatomat készítsem el. A szobrommal azt akartam üzenni, hogy könnyen legyőzhetővé válunk, ha a félelmeinknek teret engedünk. A választás ezért a mi kezünkben van: a kérdés, hogy Dávidok szeretnénk lenni, vagy Góliátok.
Érzékenység a fegyvere
Gergő tehát szereti belevinni a magánéletét a szobrokba, és más világításba helyezni a történeteket.
– Azzal, hogy az ikonográfiai elemeket felülírom, a szobor értelmezése sokkal szabadabbá és gazdagabbá válik – mondja Gergő, aki szerint a régi történetekben mindenki megtalálja azokat a motívumokat, melyek jellemzők rá. Emellett a műveivel fel szeretné hívni a figyelmet arra, hogy érdemes a saját gyengeségeinket elfogadni, hiszen ezáltal lehetünk erősek. Egyik szobra például fényes kígyókat ábrázol, mellyel arra az ószövetségi történetre utal, amelyben Isten a zsidó népre tüzes kígyókat küldött, melyeket Mózes egy póznára tűzött érckígyóval űzött el. – A történetben a kígyómarást konkrétan a kígyó képével előzik meg.
Ezért gondolom én is, hogy ha a félelmeidet és a gátlásaidat tudod kezelni, akkor abból erőt meríthetsz. Vagyis a gyengéid az előnyeid lehetnek.
Én például érzékenyebb karakter vagyok, de művészként nem is tudnék máshogy létezni. Ez az érzékenység viszont a fegyverem, amivel egyszerre tudok ilyen mélységeket és magasságokat átélni.
