Fluor a szupercsávóságával tündökölt, de azért nehéz a tévében mémelni

Nem lepne meg, ha az ötven év felettiek körében válna népszerűvé a Viasat 3 új vetélkedős talkshow-ja, a Mém over.

Egyrészt ők még elég gyakran néznek tévét, de lényegesebb, hogy nem feltétlenül vannak aktív kapcsolatban az internetes közösségi média minden lehetőségével, irányával, furfangjával. Inkább gyerekeik, unokáik ténykedését, szókincsét, kommunikációs terét figyelve érzékelik, változott a világ. Annyira pedig nem konzervatívok, fafejűek, hogy ne szeretnék kicsit jobban megismerni, megérteni, mi is kavarog körülöttük.

Számukra egyértelműen kellemes közeledési lehetőséget biztosít a péntek esténként jelentkező műsor. Ha másért nem, megtudhatnak valamit a mémekről. Igaz, leginkább csak annyit, hogy ezek valamiféle tömör, vicces, képes-szöveges üzenetek, erős túlzással karikatúra funkciójuk van. Ezzel persze még távolról sem írtuk le a neten dübörgő mémkultúrát, de kiindulópontnak elég, másnap már talán segít bekapcsolódni a fiatalok beszélgetéseibe.

A Mém over ígéretes szerkezettel csábít. A műsorvezető, Dombóvári István humorista négy sztárvendéget ültet maga köré a stúdióban, akik mémgyártó tudásukat mérik össze egymással. Először mindegyikük elmond az életéből egy kínos történetet, majd pontozza társai erre reflektáló mémjeit, majd pár politikai és bulvárhírt kell a játékosoknak vicces üzenetben „kommentálniuk”, amit a műsorvezető értékel. Aki a legtöbb pontot gyűjti, nyer, örülhet egy kicsit, de a dolognak semmi jelentősége. Mindeközben pedig locsogás, egymás baráti ekézése, nevetgélés.

Nem olyan könnyű azonban élvezetes műsort csinálni ebből, mint első pillantásra tűnik. Komoly probléma, hogy mennyire lehet az internetes közösségi média szemléletmódját, dinamikáját televízióra adaptálni. Játékfilmekben is látható, milyen nehéz beemelni a filmes térbe az online kommunikáció dimenzióját. Feliratokban villannak fel SMS-üzenetek, Messenger-chatek, képernyők a képernyőkben, csikorgó dadogás többnyire mindez. Szerencsére a Mém over nem kísérletezik hasonló bűvészmutatvánnyal, tudomásul veszi televíziós kereteit a feladat-eredmény-értékelés dramaturgia mentén. Csakhogy közben maga a mém kiesik a maga közegéből. Nem tud váratlanul lecsapni, arctalanul sokkolni, a meglepetés erejével megnevettetni. Miután meghallgatjuk az alaptörténetet, a hírt, a velük kapcsolatos első szóbeli megjegyzéseket, majd a mém készítőjének koncepcióját, már valami nagy produkcióra számítunk, és ezt a várakozást talán egy zseniális mém sem tudná kielégíteni. Képzeljük el, ha a humorista felvezetné a poénjait, mesélne a hátterükről. El tudnának így is csattanni?

Az első adás egyébként is meggyőzött arról, hogy nehéz igazán jó mémet rendelésre improvizálni. Rainer-Micsinyei Nórának, Janklovics Péternek, Katz Dávidnak és Fluor Tominak legalábbis nem nagyon sikerült a mutatvány. Megrekedtek a társalgási tréfálkozás szintjén. Rutinból persze lehozták nézhetőre a 45 percet, laza szemérmetlenséggel egyensúlyozva a közönségesség határán. Fluortól így sem volt ízléses, hogy élete kellemetlen sztorijában szupercsávóságával tündökölt: egy este két csajt szedett fel, az egyikkel rajtakapták. De fátylat rá, a műsor nézhető, fejlődhet, jöjjenek az újabb mémek.