„Miután Szabi öngyilkos lett, azt éreztem, le kell állítani a Jánost”

Nagyon különös neve van, emlékszik, honnan kapta?

Nem tudom, honnan kaptam, a szüleimet nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy a Mert holland/török eredetű, jelentése: bátor. Ha valakivel először találkozom mindig ez az első kérdése, de már hozzászoktam.

Bölcsőde után a Bolyai utcai gyermekotthonba került. Ez volt az első gyermekotthon az ön életében. Van emléke róla?

Sok emlék él bennem azokból az időkből, jók és rosszak egyaránt, de alapvetően szerettem ott lenni. Az óvodás éveim és az általános iskolai első évét töltöttem ebben a budapesti gyermekotthonban. Amikor elkezdtem a sulit, olyan problémák kerültek felszínre, amik azelőtt rejtve maradtak. Nehezen illeszkedtem be, ide főleg jobb módú gyerekek jártak, nem találtam a helyem. A magatartásommal is voltak gondok. Ennek speciális osztály, majd bukás lett a vége. Nem igazán foglalkoztak azzal, hogy mi lehet a valós gond, mi az én csomagom.

Hogy került Bicskére?

A tanulás és magatartás problémák miatt azt gondolták, jobb lesz nekem, ha olyan helyen vagyok, ahol helyben van az iskola. Ezt azonban nem kötötték az orromra, egyszer csak jött értem egy bicskei sofőr, aki elvitt. Néma csend volt az úton.

Mi volt az első benyomása róla?

Nagy kastély, hatalmas park, lovak, focipálya. Nagyon szépnek találtam. Érkezésünk után egyből az igazgatóhoz kísértek minket. Nagyon kedves volt velünk, igyekezett, hogy otthonosan érezzük magunkat, csokival, kis sütivel kínált minket. Ez szeptemberben volt, másnap kezdődött is a suli, már az otthon falain belül. Az első éveimben sokszor összefutottam ebben a hatalmas intézményben az igazgatóval. Megöleltem, adott egy puszit és mentem a dolgomra. Az irodájában mindig volt egy kis nasi, kérni sem kellett, kínált magától minket. Ekkoriban amolyan apapótlék volt nekem a János, eszembe sem jutott, hogy ez veszélyessé válhat.

A nevelőkkel milyen volt a gyerekek kapcsolata?

A legtöbbjük kedves, jószívű volt, akiktől rengeteg szeretetet kaptunk. Ha gond is volt velünk, mindig azt mondták, majd megoldjuk. De egy ilyen intézmény akkor sem egy család. Ez olyan, hogy megszokod, elfogadod, de senki nem akar ott lenni, senki nem érzi magát odavalónak. Ez akkor is igaz, ha jó a közösség, ami ott tart. Egyikük volt csak nagyon szigorú, sokszor verbálisan a földbe döngölt minket, előfordult, hogy egy-egy pofont is kiosztott. Baromira féltünk tőle. Viszont sokkal később, már felnőttként, volt módom beszélgetni vele. Neki is megvolt a saját csomagja, nagyon megbánta, hogy így viselkedett velünk.

Mit érzett mikor úgy gondolta nem odavaló?

Ez nem egy tudatos dolog, nem rágódtam rajta míg ott voltam, csak ott van az-az érzés, hogy nem kellettem a szüleimnek, nem kellettem senkinek. Kiskoromtól kezdve felnőtt akartam lenni, hogy ne a fejem felett rendelkezzenek, szabad lehessek. Meg akartam magamat védeni, mert egy otthonban hiába szeretnek a biztonság, a bizalom nagy luxus, nem éreztem, hogy meg tudnának védeni...

Több interjúban elmondta már, hogy 13 éves volt, amikor az igazgató, Vásárhelyi János abuzálta. Kiskamaszként tudta, hogy olyan történik, aminek nem lenne szabad megesnie? Mi járt a fejében?

Annyit tudtam megfogalmazni belül, hogy ez nem normális, de ez csak egy érzés volt, nem volt tudatos. És ez az érzés mindig ott volt bennem, valahol mélyen. Találkoztam közben a kamaszkor kihívásaival, barátaim lettek, elkezdtem focizni, jártam bulizni, barátnőm lett. De a történtekről a társaimmal sosem beszéltünk, hiába volt jó a viszony. 13-15 évesen rengeteg édességet ettem, ami meg is látszott rajtam. Úgy gondolom itt már kompenzáltam az elnyomott érzéseimet. Később az édességet fűre cseréltem, amivel nem voltam egyedül, a gyerisek közt ez elég gyakori, sokan csúsztak bele valamibe. Persze ez kitudódott, és egyre több probléma lett velem. A János egyébként mindig próbálta tőlünk távol tartani a rendőrséget, ezeket is inkább belülről oldották meg. Ma már tudjuk, nem minket védett: félt, hogy esetleg túl sokat mondanánk. Pedig abban sem vagyok biztos, hogy mondtam volna bármit akkor. Teljesen alá voltam rendelve a hatalmi viszonynak, mert számunkra Bicskén János volt a mindenható.

Az világos, hogy nem beszéltetek a történtekről, de sejtette, hogy nem ön az egyetlen áldozat?

Azt láttuk, hogy kik, milyen gyerekek mozognak a János körül, de ezt elzártuk, nem tudatosult. Azt láttam, hogy a többiek is valami pótcselekvést kerestek. De ezt is csak utólag tudtam összerakni, akkor még nem állt össze a fejemben a teljes kép. Később, már felnőttként több gyerissel ültünk a Margitszigeten. Bevallom, nem voltunk józanok, oldódtak a gátlások, és ekkor az egyik fiúból kicsúszott, hogy mit tett vele a János. Utána többen, köztük én is mondtam, hogy velem is, velem is…Az egyik srác ott nagyon meg is zuhant, egy jó ideig megszólalni sem tudott.

Egyre több jele, bizonyítéka van annak, hogy amikor 2011-ben az egyik nevelő bejelentette a fővárosi fenntartónak az abuzálás gyanúját, akkor már évek óta sokan tudtak arról mi folyik az igazgató irodájában. Tényleg ismert volt ez?

Sokan tudtak róla, pontosabban azt mondanám, hogy sejtették, valami nincs rendben. Rengetegszer lehetett hallani például a gyerekek szájából, hogy a pedo vagy pedofil János. Ez a szó annyira más, mint a többi káromkodás, senki nem mondja indulatból, hogy na az a pedofil János. Egy takarítónő meg is mondta, ő inkább elmegy innen, mert állandóan azt hallja, hogy a János pedofil, és ezt már nem bírja.

Ennyi év után lát magyarázatot arra, hogy miért csak egy-két nevelő lépett fel a gyerekek védelmében?

Sokan a János kezében voltak, boldog-boldogtalant felvettek, nem számított, hogy ért-e a gyerekekhez. Tudok olyanról, aki rendszerint ellopta a gyerekek ennivalóját, vagy épp a táboroztatási pénzekkel machinált, más pedig tök részegen járt dolgozni. János pedig éreztette ezekkel az emberekkel, hogy tud a kis stiklikről, a problémákról, mindenről. Ez bőven elég volt, hogy visszatartsa ezeket az embereket a cselekvéstől. De úgy gondolom, sokan nem is hitték el, és olyan is volt, aki egyszerűen nem akart belefolyni.

Bárnai Árpád, egykori nevelő viszont kivétel. Első perctől hitt önöknek?

Mondhatjuk, bár ez inkább egy folyamat volt. Árpi még új volt, amikor egy csoport foglalkozása után egy kisfiú megkérdezte tőle: ha János bácsi így simogat az normális? Innentől Árpi figyelni kezdett, és viszonylag hamar rájött, hogy valami nem normális történik az otthonban. Addigra már tényleg sok volt a folyosói pletyka. Nem is tudom hol lennénk nélküle, örökre hálás leszek neki. Nemcsak azért mert mellénk állt, hanem azért, mert szeretettel, gondoskodással fordul felénk még most is, pedig már felnőttek vagyunk.

Most az hozta felszínre az ügyet, hogy kiderült, kegyelmet kapott az az igazgató-helyettes, K. Endre, aki próbálta eltussolni a bűntetteket. Ő volt az, aki abban segített, hogy az áldozatok vonják vissza vallomásukat. Vele milyen volt a viszonya?

A gyerekek kedvelték. Én is. Vitt minket egy csomó meccsre, sportrendezvényre. Nem csak belföldre, külföldre is szervezett sporteseményeket. Nagyon szerettem ezeket, beültünk a kisbuszba, beszélgettünk, ökörködtünk, Endre bácsi is értette a poént, sosem sértődött meg. Aztán fociztunk egy jót, mert amúgy baromi jók is voltunk, mindenkit elvertünk, komolyan mondom. Hogy mi volt az ő szerepe ebben az ügyben, nekünk is csak a 2011-es rendőrségi eset után esett le. Azt, hogy a vallomások visszavonása pontosan hogyan történt, én is csak később tudtam meg. Nálam nem próbálkozott.

A 2011-es, végül eredménytelenül lezárult vizsgálatból mit érzékelt?

Én akkor még nem kerültem látómezőbe, de nem is éreztem, hogy bárki komolyan venne. Az hamar kiderült, hogy nem lesz itt komoly vizsgálat. A rendőrség részéről sem volt valós szándék, a János ott is nagyon jóban volt a fejesekkel. Az ügyet egyébként azzal az indoklással zárták, hogy a gyerekek véletlenszerű érintésekről számoltak be.

2016-ban mégis bement a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen. Mi változott?

Miután Szabi öngyilkos lett, azt éreztem, muszáj tenni valamit. Le kell állítani a Jánost, ez így nem mehet tovább. Budapesten tettem a feljelentést, mert Bicskén ugye már volt vizsgálat, ismertem a viszonyokat. Illetékesség miatt így is átkerült oda az ügy egy darabig. Az ügyet végre rendesen kirobbantó RTL-es riport sokat gördített az ügyön. Bicskére tudtommal addig egy embert hívtak be, akit elvileg rengetegszer figyelmeztettek a hamis tanúzás következményeire. Végül a riportot követően a Belügyminisztérium, ha jól tudom konkrétan Pintér Sándor kérésére alakult egy nyomozócsoport. Azok a rendőrök nagyon faszák voltak, emberségesen, érzékenyen álltak hozzánk, és nagyon akarták, hogy sikerüljön. Hittek nekünk, és ez nagyon sokat számított, pláne 2011 után.

A tárgyalásokon nem lehetett könnyű újra és újra átélni a történteket.

Sokszor voltam nagyon szarul, részben nehéz volt erről beszélni, most is nehéz. Másrészt hiába zajlott a per, mi egy reális, valós veszélyként éreztük, hogy mi van, ha felmentik a Jánost meg az Endrét, meg azt a nevelőt, aki szintén abuzált gyerekeket. Az elsőfokú ítélet után már volt bennünk egyfajta megkönnyebbülés, de vártuk a végét. A jogerős ítélet után viszont kiüresedtem, nehezen ment a munka, sokat gondoltam az öngyilkosságra. Ameddig zajlott a per, egyben tartott, utána zuhant rám, hogy tulajdonképpen mi is történt velem.

És milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy K. Endre kegyelmet kapott?

Köpni-nyelni nem tudtam, azt éreztem, megyünk vissza az elejére. Rengeteg fájdalom van ebben a történetben. Erre jön valaki és egy vonallal áthúzza az egészet. Mindezek után egy rohadt bocsánatkérést sem kaptunk. A bizalmat már nem lehet helyreállítani, de mégis csak valamiféle beismerés volna. A bocsánatkérés nem is nekünk kellene szóljon most, hanem azoknak, akik ma vannak abban a helyzetben, mint amiben mi voltunk 2011-ben. Novák Katalin és Varga Judit lemondásának örültem, de azért ezt is helyén kell kezelni. Balog Zoltán pedig bocsánatot kért az egyháztól, ez már annyira abszurd, hogy nem is tudok vele mit kezdeni.

Bár ők nem kértek bocsánatot, az ügy olyan társadalmi felháborodást váltott ki, amire ritkán van példa. Ez számít?

Persze. Sokat. Ezt a társadalmi empátiát, szolidaritást nagyon jó megélni. Az biztos, hogy erőt ad nekem, nekünk ezekben az időkben.

Ha egyszer ennek vége lesz, mit szeretne csinálni?

Később filmezéssel vagy írással szeretnék foglalkozni. Többen mondták már, hogy jól fogalmazok, érdemes lenne ezzel kezdeni valamit. De most az elsődleges, hogy biztonságot, érzelmi stabilitást teremtsek magam köré, hogy meg tudjak birkózni egy terápiával. 

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.