A rokonszenv érthető, a baloldal a társadalom nagy többségének érdekeit képviseli: „A szocialisták nem mondtak le alapértékeikről, nagy tömegek érdekeinek védelméről.” (2. és 26. pont.) Földes ugyanakkor többször is méltatlankodik amiatt, hogy „(…) a társadalmi többség számára a biztonság minden más értéket, így az egyenlőséget, szolidaritást és szabadságot mint hagyományos baloldali értékeket is felülírja.” (6.) Mivel „(…) ma a biztonság iránti vágy fölébe kerekedett minden más értéknek” (31.), Földes azt vizsgálja, a megfelelő irányvonal kiválasztása „(…) képes-e a biztonságukat féltő tömegeket visszatéríteni a baloldali politikai értékrendhez.” (18.)
A biztonság kulcseleme persze a munkahely. „A társadalmak nagy tömegei (…) »oldalról« érzik fenyegetve helyzetüket. Egyrészt a bevándorlástól, a nemzetközi tőkétől, másrészt attól, hogy elveszíthetik társadalmi státuszukat, ha megrendül a munkaerőpiaci helyzetük a belső átalakulás következtében.” (23.) Vajon a magyar munkavállalók – talán jobboldali populista sugallatra – a migránsoktól féltik munkahelyeiket? Földes ilyet nem állít, mondataiban a „migráció” és a „megrendült biztonságérzet” kellő közelségben, de ok-okozati kapcsolat állítása nélkül jelenik meg, némi „jobboldali populista fenyegetéssel” és „demagógiával” kiegészítve. (23., 25., 41.) Magyarország eddig migrációs mérlege persze negatív. A keleti migránsok jobbára csak átutaztak rajtunk a gazdagabb nyugat-európai országokba, ahonnan még el sem kezdték visszatoloncolni őket hozzánk és ahol magyar munkavállalók százezrei is elhelyezkedtek. A migrációval kapcsolatban a magyar média ugyanakkor nem tartja politikailag korrektnek egy fontos körülmény megemlítését: a rendszerváltáshoz kapcsolódó privatizáció egy soha ki nem mondott, de mindenki által egyértelműnek tekintett „úriemberek megállapodásán” nyugodott: „Kedves magyarok, ne csináljatok belőle problémát, hogy aprópénzért felvásároljuk állami termelőkapacitásaitok döntő hányadát, Európába való belépésetekkel úgyis megnyílik számotokra az Unió munkaerőpiaca, így nálunk ugyanannyit kereshettek majd, mint azok, akiket ma irigyeltek.” De a Willkommenskultur mai élharcosai akkoriban még Moldova Györgyöt olvastak: „Nicht ugribugri, hanem langsam spazieren!” A német és osztrák munkaerőpiac például csak hétéves késleltetéssel, 2011. május 1-én nyílt meg a magyar munkavállalók előtt. Az unión kívüli bevándorlók pedig minden nyugati országban versenytársat jelentenek a kelet-európaiak számára és ezzel megnehezítik a magasabb bérek elérését. Vagyis kevesebb állás, alacsonyabb bér. A kapott „úriemberi” ígéret tehát a migrációs nyitással sokat vesztett értékéből.
Az EU-val kapcsolatban Földes konkrét javaslatot is megfogalmaz: „(…) unióellenes programmal ne lehessen elindulni az uniós választáson.” „Nem érthető, miért indulhatnak az uniós választásokon olyan pártok, amelyek ellenséget látnak benne, féltik nemzeteik szuverenitását az uniótól, és elleneznek mindenféle föderális megoldást. Ezek a radikális jobboldali erők gátolják az unió hatékony működését. Az pedig nem kis részben éppen miattuk nem tudja teljesíteni a felé irányuló várakozásokat.” (21.) Az érvelés ütős, ha kedvesen el is siklik afölött, megengedhető-e, hogy az ember egy klub hírleveléből tudja meg, valakik önhatalmúlag átalakították a szervezetnek azt a működési szabályzatát, amelyet elfogadva a tagok annak idején beléptek. Garantálom, hogy ilyesmi Magyarországon egy horgászegyletben is komoly vitákat váltana ki. Kipróbálhatnánk talán a megoldást inkább egy baloldali pártban? Ott biztosan beválik… Ha már viszont Földes az osztályok értelmezése kapcsán idézi Marxot és Lenint (25., 26.), nem állom meg, hogy ne utaljak Leninnek „Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című írására (1915): „A jelenlegi gazdasági alapon, vagyis a kapitalizmusban, az Európai Egyesült Államok a reakció szervezkedését jelentené Amerika gyorsabb fejlődésének feltartóztatására.”
Földes György: A baloldaliságrólNyolc oldalba sok minden belefér, többek között annak a rövid megállapítása is, hogy az identitáspolitika Földes szerint a nacionalizmusból nő ki. („A nacionalizmus és a belőle kinövő identitáspolitika…”; 12.) Amerikában szerzett tapasztalataim ennek teljes mértékben ellentmondanak. Az identitáspolitikának (ott) semmi köze a nacionalizmushoz, az valójában az amerikai Demokrata Párt aktívan alkalmazott gyakorlata annak érdekében, hogy elhitesse a szavazók minél több csoportjával: azzal, hogy ők egy adott réteghez vagy körhöz tartoznak, kizárólag a demokratákra szavazhatnak. Feketéknek, latinoknak, zsidóknak, melegeknek, nőknek, felsőfokú végzettségűeknek egyértelműen a demokratákat kell választaniuk, több ismérv egyidejű teljesülése esetén pedig (pl. egyetemet végzett fekete nő) már gondolkodni sem kell. Pontosabban: nem is szabad. „Ha te nem tudod eldönteni, engem támogass-e vagy Trumpot, akkor te nem vagy fekete” – mondta Joe Biden elnökjelöltként egy beszélgetőpartnerének a televízióban.
Földes György utal „a médiatúlsúllyal rendelkező jobboldalra” is. (1.) Nem vitatom az értékelést, de adjunk a témának pár évtizednyi távlatot: hiányolta valaha valaki, hogy Magyarországon a rendszerváltás után hosszú ideig még nyomokban sem volt fellelhető konzervatív média? A Fidesz-szimpátiával aligha vádolható Debreczeni József az 1989-es négyigenes népszavazás kapcsán az akkori Szabad Demokraták Szövetsége által birtokolt „kivételes médiapozíciókról” ír („Szabaddemokraták tündöklése és nyomorúsága”, Magyar Narancs, 2019. január 1.), majd leszögezi, hogy ők a taxisblokád idején is (1990. október) „a maguk hegemóniával fölérő sajtóbefolyását védték” – persze nem az akkor még alig látható Fidesszel, hanem a kormányon lévő Magyar Demokrata Fórummal szemben. Amikor aztán az MDF kormány megpróbált változtatni a helyzeten a közszolgálati rádió és televízió vezetésének átalakításával, a parlamenti mandátumok alig 23,8 százalékát megszerezve is államfőt adó SZDSZ személyesen a „nemzet egységét” küldte harcba saját kivételes médiapozícióinak megvédése érdekében: Göncz Árpád államfő nem kegyelmezett Antall József miniszterelnök médiával kapcsolatos személyügyi előterjesztéseinek. Simicska Lajos végül valószínűleg indult az USA budapesti nagykövetségének a független magyar újságírást megmenteni hivatott pályázatai valamelyikén, és nyilván nyert is, mert olyan sikeres médiabirodalmat tudott kiépíteni, amely az ő visszavonulása ellenére teljes hatékonysággal működik mindmáig. A folyamat „dialektikus” értelmezése persze mindent világossá tesz: ha a médiatúlsúly liberális, az természetes. Ha konzervatív, az elfogadhatatlan. Nem kell ezt túlmagyarázni.
Mióta a bérből és fizetésből élők döntő hányada a középosztály része lett, a dologtalanná vált baloldal csak ül a liberális munkaközvetítőben és jobb híján minden részmunkaidős elfoglaltságot elfogad. Valamiből élni kell. Genderpropaganda heti hat órában? Jöhet. Klímavédelmi harc home office-ból? Persze. Korrupciós témák? „Azért csak próbáld meg. Menni fog” – írta Rejtő. Mesterséges intelligencia? MI-nden belefér. Ráadásul testhezállóbb feladatok, mint az eredetiek. Van valaki a baloldal vezetői között, aki a munkavállalók érdekeiért küzdő szakszervezeti mozgalomból emelkedett volna ki? Szinte mindenki az értelmiség egéből ereszkedett alá. (Utoljára az MSZMP Központi Bizottságának tagjainál írták oda egyes nevek után, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”.) A munkaközvetítőben egyetlen öreg szaki méltatlankodik hátul: „Gyere el ezekkel az ötletekkel egyszer egy szakszervezeti gyűlésre, majd meglátjuk, tudsz-e elég gyorsan futni…” „A baloldal legfontosabb civil háttere és támasza a szakszervezeti mozgalom.” (36.) De ez csak azt mutatja, hogy az öreg nem fizetett elő a bátorságra. Különben tudná, hogy a Magyar Narancs 2024. február 14-i számában Bauer Tamás kiválóan összefoglalta az ellenzéki politizálás lényegét: „Mindig Orbánról szavazunk”. Egyetemi éveim „fakultatív szakkollégiuma” jut erről eszembe: „Olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó!”
Vannak azonban jó hírek is. A baloldali követelések közül sok teljesült. Főleg a legfontosabbak: legyen munka és pénz. Ráadásul ajándékba kaptuk az egészet. A gazdaságpolitikát már Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc szocialista kormányai is a liberálisokra hagyták, azóta a baloldal sokat fejlődött: úgy érte el a munkanélküliség felszámolását és a reálbérek emelését, hogy kormányoznia sem kellett hozzá. „Az elmúlt két évtizedben a foglalkoztatási ráta 70 százalék fölé nőtt, (…) kínálatiból keresletivé vált a munkaerőpiac és az évek többségében emelkedett a reálbér.” (41.) „Az elmúlt másfél évtizedben összességében nőttek a reálbérek, emelkedett a minimálbér reálértéke, csökkent a létminimum alatt élők száma.” (3.) Kitört az osztálybéke is: „A 2010-es évek közepére megszilárdult az új uralkodóosztály és -elit, illetve a legbizonytalanabb helyzetű társadalmi csoportok szövetsége.” (3.) Hozzátenném: a proletár gyerekek ismét ingyen nyaralhatnak a Balatonon, mint a Tanácsköztársaság idején, csak most Árpád-házi Szent Erzsébet vendégeként. A nyuggerek visszakapták az év tizenharmadik hónapját és az elmúlt években gyakran figyelhették az újságban, mennyivel nő majd éppen a nyugdíjuk. A kormány pedig központilag biztosítja a munkásosztály erősítését, a proletár internacionalizmus legszebb hagyományainak szellemében. Fülöp-szigeteki vendégmunkások betelepítésével. Ha Németh Szilárd rezsicsökkentési kormánybiztos május elsején kilátogat a majálisra, a szakszervezeti dalárda vidáman rázendít majd a munkásmozgalmi indulóra: „Narancs Csepel, vezesd a harcot: Kenyeret! Munkát!”
