„Az egészséges gazdaság nem növekedésre, hanem virágzásra törekszik” – ez az úgynevezett <<fánkgazdaság>> alaptétele, amelyet Kate Raworth brit közgazdász dolgozott ki a 2010-es években. Az elmélete fenntarthatóbb alternatívát kínált a több mint hét évtizede uralkodó, GDP-központú közgazdasági szemlélettel szemben, ami egy nemzet gazdasági egészségét kizárólag az előállított javak alapján határozza meg – olvasható Lehoczky Annamária éghajlatkutatónak a Másfélfok oldalon megjelent elemzésében.
Raworth amellett érvel, hogy a közgazdaságtan valódi célja nem feltétlenül és kizárólag a növekedés kell hogy legyen. Ehelyett az a cél, hogy megtaláljuk az arany középutat, annak a módját, hogy mindenki számára biztosítsák az alapvető emberi szükségletek kielégítését egyfajta társadalmi alapként, miközben tiszteletben tartjuk az életet fenntartó bolygó kapacitását, a környezeti plafont.
A koncepció több globális modellt ötvözött és finomított, és forradalmi elméletként robbant be a köztudatba. Sikerének egyik titka, hogy nagyon hamar megtalálták a gyakorlati alkalmazási módjait. Amszterdam volt az első város, amely ennek a módszernek az adaptálásával dolgozta ki a társadalmilag igazságos, zöld megújulást serkentő stratégiáját, méghozzá a Covid-világjárvány közepén.
A fánkgazdaság egy olyan gazdasági modellre utal, amely az emberi jól(l)ét és a bolygó határainak egyensúlyát keresi. Elnevezése abból fakad, hogy ábrázolása egy tipikus amerikai fánkra (a belül lyukas, kör alakú sütemény) hasonlít. A fánk belső pereme a „társadalmi alapot” jelképezi, amely meghatározza azt a minimális életszínvonalat, amelyhez minden embernek joga van. Ez olyan elemeket tartalmaz, mint az élelemhez, vízhez, energiához, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és lakhatáshoz való hozzáférés, valamint a társadalmi és a nemek közötti egyenlőség és politikai véleménynyilvánítás lehetőségének biztosítása. A cél az, hogy senki ne kerüljön e társadalmi alap alá, vagyis senki ne zuhanjon be a fánk lyukas közepébe.
A fánk külső pereme a „környezeti plafont” jelképezi, ami a Föld kritikus életfenntartó rendszereit foglalja magába. Tudósok kilenc ilyen kritikus rendszert határoztak meg. Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a Föld stabil éghajlatát, termékeny talaját, egészséges óceánjait, oltalmazó ózonrétegét, bőséges édesvízkészletét és gazdag biológiai sokféleségét, az emberiségnek ezeken az ökológiai határokon belül kell élnie.
Elképesztő helyzet, hogy miközben emberek milliárdjai még mindig nem tudják kielégíteni a legalapvetőbb szükségleteiket, az emberiség az éghajlati és ökológiai összeomlás felé halad. Napjaink legnagyobb kihívása az, hogy mindkét oldalról a fánk peremén belül maradjunk. Ennek megvalósításához olyan gazdasági rendszerekre van szükség, amelyek újraképződőek, elosztó jellegűek, és a korlátlan növekedés helyett a jól(l)ét javítására összpontosítanak. Paradigmaváltásra van szükség a gazdaság minden szintjén, így a városokban is, amelyek kulcsszerepet játszanak a változások előmozdításában. Amszterdamban a helyi ökológiai viszonyok vizsgálatával beazonosították azokat a kulcsökoszisztéma-szolgáltatásokat, amiket a helyi környezet nyújt, és amiket a városnak is támogatnia kellene. Például célkitűzést fogalmaztak meg a városi zöldfelületek növelésére, amelyek enyhítik a városi hősziget hatást, ugyanis jelenleg Amszterdam belvárosában a hőmérséklet akár 5 °C-kal is magasabb lehet, mint a környező területeken. Amikor a város globális ökológiai hatásainak feltérképezésére került sor, többek között a légszennyezést, a túlhalászatot, a hulladéktermelést és az üvegházhatású gázok kibocsátását jelölték meg problémaként. Ennek fényében Amszterdam célul tűzte ki, hogy 2030-ra 50 százalékkal csökkenti az elsődleges nyersanyagok felhasználását, 2050-re pedig teljes mértékben körforgásos gazdaságot kíván elérni. Emellett 2030-ra 55, 2050-re pedig 95 százalékkal kívánja csökkenteni a város szén-dioxid-kibocsátását az 1990-es szinthez képest.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a modell nem kötelező előírásokból építkezik, és nem kínál kész útitervet. A fánk „legfinomabb” része, vagyis az éghajlati-ökológiai szempontból biztonságos és társadalmilag igazságos tér eléréséhez vezető út mindenütt másképp nézhet ki. A gazdagabb városok vagy országok például úgy találhatják, hogy a fő kihívásaik inkább a fánk külső pereméhez kapcsolódnak, ezért dönthetnek úgy, hogy elsősorban környezeti és éghajlati lábnyomuk csökkentésére összpontosítanak. Míg az alacsony vagy közepes jövedelmű régióknak inkább az okozhat gondot, hogy a fánk üres közepéből mindenkit annak belsejébe juttassanak, biztosítva az egyenlő hozzáférést az alapvető szükségletekhez.
Tévhit, miszerint a fánkmodell általánosan ellenzi a gazdasági növekedést vagy a fejlődést. Kate Raworth elismeri, hogy az alacsony és közepes jövedelmű országok esetében a jelentős GDP-növekedés elengedhetetlen ahhoz, hogy a népesség átlépje a fánk belső peremét, a modell azonban hangsúlyozza, hogy ez a GDP-növekedés csak eszközként szolgálhat a társadalmi célok ökológiai korlátokon belüli eléréséhez, nem pedig a siker elszigetelt mércéjeként vagy a gazdag nemzetek céljaként.
