A fél ország felhördült, amikor megjárta a magyar sajtót a hír, hogy Rapport Richárd nagymester román állampolgár lett. Az már 2022 őszén kiderült, hogy a jelenleg legmagasabban jegyzett sakkozónk román színekben folytatja tovább a versenyzést, mert az ottani sportágat szponzoráló szerb származású milliárdostól visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Olyan hátteret, amely hozzásegítheti a világbajnoki címhez. Felháborodás már akkor is volt, két elnökségi tag le is mondott a magyar szövetségben, de az igazi kérdés most is, akkor is az volt: a nemzet milliárdosa, mindannyiunk Mészáros Lőrince vajon miért nem tudott hasonló, vagy kicsivel biztatóbb ajánlattal kirukkolni? Ha már...
Azt még meg tudtuk magyarázni magunknak, hogy a gyorskorcsolyázó Liu fivérek miért választották végül Kínát a még jobb szereplésük reményében. A családi háttér, a kínai edző fontossága mellett ott volt a tagadhatatlan tény, hogy Kína fölényével, gazdasági erejével, befolyásával Magyarország nem tudja felvenni a versenyt sem a jégen, sem a szárazon. Na de Románia?
Rapport persze gyorsan cáfolta az értesüléseket: nem, nem tette le a román állampolgársági esküt. Vagyis nem követett el „árulást” (mások szerint: nem tetézte az eredeti hitszegést), ahogy néhányan máris értelmezni kezdték a tettét. Azért lenne ez megbocsáthatatlan sokak szemében, mert Romániát mindig is úgy könyveltük el, mint azt az országot, amely minden lehető szempontból mögöttünk van, és az is a sorsa, hogy mögöttünk kullogjon. Emlékszem, a nyolcvanas években már állandósult az erdélyi magyarok között a szlogen, miszerint „a puliszka nem robban”, vagyis az egész diktatúráért a románok a felelősek, csak ők képesek elviselni egy ilyen méltánytalan helyzetet. Bezzeg mi! Hát nézzék csak meg a legvidámabb barakkot.
Hamarabb lettünk az EU nevű úri klub tagja, ráadásul akkor még az sem volt egészen biztos, hogy Romániát egyáltalán beveszik-e. Ma viszont mi vagyunk azok, akiknek kifelé áll a szekere rúdja, akiket folyton szankcionálnak, mert az istenért sem találjuk a közös hangot. Románia pedig a fontosabb mutatókban szép lassan utolért, és már el is araszolt mellettünk. Ez még azoknak is feltűnhet, akik csak nagyon ritkán járnak át a lenézett szomszédba.
A mostani felháborodásban ott munkál az a rettenetes kudarc, hogy hiába voltunk a kilencvenes években Ká Európa bezzegországa, akiket a csehekkel együtt említettek egy lapon, mint a jövő nagy várományosait, az ígéretekből mégsem tudtunk megvalósítani szinte semmit. Nem értünk utol senkit, legfeljebb korrupcióban, a rendszerszintű lopásban. A biztos egzisztenciát megteremtő jólét helyett oligarcháink vannak, és a kormány hurráoptimizmusával szemben igazából csak sodródunk, és nem a jó irányba. Az otthonunk (értsd: hazánk) nem élhető, és nem is igazán érezzük lakályosnak. Mattot adtunk saját magunknak azzal, hogy jó nagy falatokban felzabáltuk a saját jövőnket. Messiást várunk a szerelő helyett, amikor már térdig ér a víz. És Rapportra haragszunk, aki igazi sakkozóként előre látta a lépéseket.