Másnap Kamilla későn ébredt – vagy talán helyesebb lenne úgy mondanom, hogy a szokásosnál később vettétek volna észre rajta, hogy ébren van. Amúgy is majdnem mindegy, mert akkor is a gondolataiban élt, amikor aludt, meg akkor is, amikor ébren volt. Nem sok különbség látszott a kettő között, de szerintem ezt már elmondtam. Azt persze tudta, hogy a hozzá hasonló öregeknek nem szabad elhagyniuk magukat, mert a tétlenség nagyobb biztonsággal öli meg őket, mint a szívük vagy a rák. Most is fölkelt, elvégezte mindazt a keveset, amit ebben a padlásszobában lehetett, de közben azért ráérősen elkezdte kitalálni, mit fog mesélni este.
Ezen a napon valahogy nem jöttek könnyen az ötletek. Állandóan beférkőzött a gondolatai közé a Brenner Jóska. Bár nem érzett fájdalmat az idő feltartóztathatatlansága miatt, mégis eszébe jutott, mennyire más volt az a világ. Régen megbékélt ezzel, de azért néha még most is hitetlenkedve meg kellett csóválnia a fejét. Abból a világból tényleg semmi nem maradt. Vajon a mostani testből, a mostani gondolatokból mennyi lehetett ugyanaz, ami akkor volt, hetvenöt évvel korábban? A nagyon hosszú idő nagyon megváltoztatja a dolgokat. Olyan módon, amit a fiatalok egyáltalán nem értenek meg. Ahhoz, hogy felfogjuk az öregséget, öregnek kell lennünk. Furcsa érzés az ilyesmi. Még most is pontosan látta maga előtt, ahogy ők ketten udvariasan üldögélnek a kerek asztal mellett, és hallotta, ahogy a világ dolgairól beszélgetnek. Ott volt előtte a Jóska busa feje, húsos ajka, a fejében szólt a mély férfihang, és tökéletes pontossággal érezte azt a makulátlan tisztaságot, ami leszállt közéjük. Egy kínlódó, beteg ember, egy szennyes lelkű morfinista és ő, az a patyolatfehér kislány, akinek az egész világról semmi fogalma nem volt, nem is lehetett…
Az a nap, amelyik most Kamilla eszébe jutott, élete egyik fordulópontja volt. Vagy inkább lett, mert akkor még egyikük sem tudta. Kamilla kilencvenéves agyában, valahol a mélyben a Brenner Jóska fekete-fehér, fényképszerű szelleme újra megkérdezte:
– És azt tudja-e, Kamilla kisasszony, hogy mi készteti, sőt mi kényszeríti a művészt az alkotásra?
– Hát az, hogy elmondhassa, milyennek látja a világot.
A Jóska kesernyésen felnevetett. Azért nem keserűt mondtam, csak kesernyéset, mert a romlatlan kislány naivitása meglágyította azt a varos felszínű, fortyogó lelkét.
– Ezt tanulta az iskolában, igaz? Mert maga nagyon rendes lány, Kamilla kisasszony. Csakhogy az igazság nem ez. Ne mondja el a tanárának, amiről most beszélgetni fogunk, jó? Nem az a szép, amit magának tanítottak, vagyis ami érdek nélkül tetszik. Nagyon nem. Mert a művészi alkotásnak egyetlen forrása van: a fájdalom. A színtiszta, égető, lélekölő fájdalom. Amit máshogy nem lehet elviselni, mert valamilyen módon ki kell jönnie. Ki kell engednem, különben belülről mar szét, mint a gyomorsav. Érti ezt maga, kisasszony?
És Kamilla tulajdonképpen értette: csak rá kellett néznie erre a kínlódó emberre, arra a fájdalmas őszinteségre, amivel felé fordult. Nem pontosan látta át, hogy miért van ez, de elfogadta. A Brenner Jóska pedig folytatta:
– Kell valami, ami könnyebbséget ad. Alkotni kell. De még az sem elég. Kell más is. Egy szer, egy anyag. Ami felszabadít, és kiszakít a saját iszonyodásom belsejéből. Ami segít nekem elfelejteni, hogy ki is vagyok a valóságban.
– Próbált már imádkozni, Jóska?
Hát persze hogy ezt kérdezte az a kislány nagy bátortalanul, mi mást tudhatott volna az igazi életről, mint amit az iskolában tanítottak neki? A Brenner Jóska mosolygott ezen az előzékeny egyszerűségen, de azért el is fátyolosodott a szeme.
– Drága Kamilla! Az Istenben én nem hiszek, nem segít az nekem. De ha hinnék benne, akkor még ennél is rosszabb lenne, mert mindig csak káromolnám. Egyfolytában őt gyaláznám, amiért így megkínoz, és belém törli a lábát. Őt tenném meg minden keserűségem célpontjává. Mert én, kérem, gyűlölném az Istent, ha hinnék benne, és ez mégsem lenne illendő. Pascal azt mondta, hogy a biztonság kedvéért hisz benne, én pedig azt mondom, hogy a tisztesség kedvéért nem hiszek.
Ezt ugyan Kamilla nem értette, de nem is nagyon foglalkozott vele. Sokkal inkább megütötte a fülét mindaz, amit azokról a szerekről mondott a Jóska. Sejtette, hogy nem valamiféle gyógyszerekről van szó. Meg is kérdezte:
– De milyen anyagokat említett maga? Miért segítenek azok a szerek?
– Ajjaj – nagyot sóhajtott a Brenner Jóska –, most már elmondom, egye fene! De ha erről beszél a szüleinek, kedves Kamilla, akkor engem innen páros lábbal rúgnak ki, és igazuk lesz. Bízhatom magában, nem fog elárulni?
Kamilla olyan izgatott lett, hogy akár egy holttestet is segített volna elásni, csak hogy megtudja a titkot. Megesküdött a Bibliára.
– Na, jól van – nevette el magát a Jóska –, hát ide figyeljen! Vannak ezek a szerek. Az ember beveszi, vagy ami még rosszabb, magába szúrja őket, és mindenféle történik vele. Látomásai lesznek, lebeg, meg egészen másnak érzi a világot, mint józanul. Minden színesebb, minden úszik, hullámzik, világít, belátunk a dolgok túloldalára, benézünk a világ háta mögé. Őrület, de csináljuk. Veszélyes, bele fogunk halni, de esküszöm magának, kisasszony, hogy megéri. Eszelős dolog, de fogalma sincs róla, milyen sokan vagyunk.
– Például kicsoda?
– Hát Desiré, az én kedves rokonom, a költő és író. Ő az egyik legnagyobb és legfájdalmasabb művész, aki valaha élt ezen a bolygón. Írt is erről egy verset. A mérgekről – mert mérgek ezek, Kamilla kisasszony! Figyelje csak:
„Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.
Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.”
Mire a végére ért, már erősen küszködött a könnyeivel. Felindultan beszélt:
– Ebben, kérem, minden benne van. Én ezt nem tudnám ennél jobban kifejezni, az egészen biztos. Látja, ha lenne Isten, már azért is elkárhoznék, hogy ezt elmondtam magának. De értse meg, valakinek el kell mondanom! Jobb híján magának gyónom meg, mert az Isten ezért kínhalálra ítélne engem. Ennél jóval kevesebbért is gyilkolni szokott.
Kamilla felnőttesen összeráncolta a homlokát, de nem azért, mert szerepet játszott, hanem mert tényleg felnőttesen kezdett gondolkodni. Egyszer csak belelátott a valóságba olyan mélyen, ahogyan például a saját apja a születésétől a haláláig nem látott bele. Sőt, mondok valami ennél is cifrábbat: Kamilla észre se vette, de ezekben a percekben kezdett felnőtté válni. Tudjátok, hogy van ez… Tizenöt évesen sokfelé el lehet billenteni egy gyereket. Akár a felnőttkor felé is. Szóval egy kis elmélkedés után megszólalt:
– Na de, Jóska, ha ezek olyan veszélyes dolgok, akkor miért csinálja? Nem az lesz a vége, hogy egyszer csak tényleg belehal?
A Brenner Jóska úgy kapott ezen, mint a jég alatti hal a kukacon. Kitágult a szeme, és minden eddiginél lelkesebben nézett Kamillára.
– Látja, kisasszony, egyedül maga ért meg engem ezen a nyomorult világon! Hát persze hogy belehalok! És persze hogy megéri.
– De maga még fiatal, ha jól tudom, nincs is harmincéves. Még annyit élhetne! Mi az, ami fontosabb lehetne az életünknél is?
– Mennyit élhetnék, Kamilla, mennyit? Ha száz évig élnék, akkor száz évig szenvednék! És akkor se mutathatna nekem semmit a világ. Nem tudnék kiszakadni a térből és az időből. Főleg az időből! Van magának fogalma, mit nyújtanak ezek a mérgek? Hát ide figyeljen! Előveszem a fecskendőmet, és beszúrom magamnak az M-et. Ő az én szerelmem, csak M-nek hívom. És akkor feltárulkozik nekem az idő, mint egy… na, hagyjuk ezt… szóval kinyílik minden, és eltűnik mindenfajta korlát. Tizennégy órát ad nekem ez a gyilkos csodaszer minden alkalommal. Tizennégy földöntúli órát. Az a másik tízórányi tömény kínlódás, ami utána jön, esküszöm magának, kisasszony, bőven megéri. És tudja, miért? Mert amíg röpülök, máshogy múlik az idő. Csak én vagyok ott akkor, és minden kiélesedik, összesűrűsödik és összetömörödik. Ezt nem értheti, aki nem próbálta! Ez alatt a tizennégy óra alatt én teljes egészében megélek ötezer évet. Mintha az ősi koroktól utaznék vissza a mába minden alkalommal. Ötezer év!
Kamilla csak bámult és hallgatott. Olyan világ nyílt meg előtte, amilyenről addig fogalma sem volt. Nagyon félelmetes dolgokat mondott ez a szenvedélyes ember, de Kamilla annak ellenére, hogy egy puha kalitkában nevelkedő, féltve szeretett gyerek volt, tökéletesen felfogta az egész jelentőségét.
– Jóska, maga meg akar halni. Maga ebbe akar belehalni.
– Értse meg, kérem! – A Brenner Jóska olyan buzgón kereste a megfelelő szavakat, hogy ökölbe szorult a keze, és szinte görcsbe feszült az egész teste. – Ez annál sokkal többet ér! Én mindent kiszámoltam. Napi ötezer év, az egy év alatt kétmillió év. Ha valaki jó karban lévő, erős férfiként kezdi, és végig odafigyel az egészségére, főleg, ha az illető orvos is, mint én, és tudja, mit csinál, akkor akár tíz évig is kihúzhatja. Tíz év alatt én megélek húszmillió évet. Húszmillió évet, kisasszony! Az még egy kőzetnek se kevés, nemhogy egy érző, lélegző embernek!
– De belehal!
– Húszmillió év után nem büntetés a halál, hanem privilégium. Sőt, megváltás. Mit akarhatok még, mondja meg nekem!
Győző persze semmiben nem emlékeztetett a Brenner Jóskára. Amikor este betüremkedett a padlásra, Kamilla meg se várta, amíg megszólal, hanem azonnal rászólt:
– Na, ide figyelj, fiacskám! Nehogy megint ugyanazt az őrült hisztériát csináld, mint tegnap, mert akkor biztos lehetsz benne, hogy többé egy szót se mesélek. És akkor még idegesebb leszel, én meg csak azért se mesélek, akkor te elkezdesz őrjöngeni, én pedig kinevetlek, te meg agyonversz engem. Az meg már gyilkosság. És ezt te sem akarod, igaz? Éppen ezért szépen hallgasd végig a mesémet, és ne ijedezzél, ne siránkozzál, elvégre felnőtt férfi vagy! Vagy nem?
Mártonffy András
1972-ben született Budapesten. A hetvenes és nyolcvanas éveket a Moszkva tér vonzáskörzetében töltötte: a Városmajorban és a Vérmezőn élte a budai bérházak kulcsos gyerekeinek mindennapjait, kamaszként pedig a félig még romos várban kalandozott. Első regénye Én, Sándor Erik – Egy pszichopata emlékiratai címmel jelent meg 2016-ban.