Nem állítom, hogy – pár kivételtől eltekintve – az utóbbi időszakban agyba-főbe dicsértem a Budapesti Operettszínház produkcióit. De a Carmen musicalváltozatában van szenvedély, nekiveselkedés, tehetség, profizmus, szóval ez most összejött. Azon persze el lehet mélázni, hogy Bizet operaként azért csak jobb zenét írt, mint Frank Wildhorn, meg hogy minek az amúgy is népszerű zenés darabot népszerű zenés darabbá átírni, ha az eredeti jobb. Oké, oké, ez más műfaj, meg hát szinte bármiből lehet musical, ami egy ideje kordivat. Wagner operái egyelőre tartják magukat, azért azt megnézném, hogy valaki „nekiugrik” mondjuk a Parsifalnak, és többszázas szériákban futó, világhódító musicalt rittyent belőle. De ne legyünk igazságtalanok, Wildhorn általában jó zenét ír, kellő drámaiság meg sok kedvelhető dallam is van benne. A Jekyll és Hyde különösen feszültséggel teli, és elég mélyre is megy, meg remekül játszható szerepei. A Rudolfra, a Bonnie és Clyde-re sem lehet sok panasz. A Carmen ezekhez képest show-műsor, hatásos esztrád. Annak viszont egyáltalán nem rossz.
Homonnay Zsolt pedig módszeres kitartással rendezővé képezte magát. Olyan gálaműsorokkal kezdte, amelyekben több volt annál a koncepció, minthogy egyik szám következett a másik után. Az általa színpadra vitt Mária főhadnagy áll a lábán, ahogyan most a Carmen. Helyenként még szárnyal is. Igencsak értékelendő, hogy már nem egészen ifjúsága hajnalán, de végre-valahára volt szeme ahhoz, hogy Nádasi Veronikára ossza élete első főszerepét. Hogy a többi rendező esetleg farkasvakságban szenvedett, amikor ezt nem tette meg, azt most ne firtassuk. Röpke közvélemény-kutatást tartottam a szünetben, és többen nem akarták elhinni, hogy ez az első főszerepe. Valószínűleg azért, mert kisebb feladataiban is igencsak fontossá, emlékezetessé tudott válni. Átütőerejű és gyönyörűséges a hangja, amivel ezúttal is „arat”. De szerencsére soha nem üresen brillírozik vele. Nem az a típus, aki lefúrt lábakkal megáll, jól „megküldi” a dalát, aztán bezsebeli az érte járó tapsokat. Vérbeli színész is. Carmenként persze a hangja is perzsel, sőt feléget, úgy énekel, hogy az szinte szabadsághimnusszá válik. De eljátssza a vad cigány lányt is, aki kiszámíthatatlanul szeszélyes, ellenállhatatlanul vérforraló és veszélyes, mert a férfiak zöme menthetetlenül belehabarodik. Jack Murphy szövege és Orbán János Dénes fordítása alapján ezúttal artistanő, aki vándorcirkusszal érkezik a történet helyszínéül szolgáló városkába, amit szinte pillanatok alatt felbolydult méhkassá tesz, mert azon nyomban „rákattannak” a férfiak.
Három szereposztás van; az általam látott premieren Janza Kata jósnőként előrevetíti a tragikus véget, és mintegy keretes szerkezetként, befejezéskor konstatálja is. Carmen olyan, mint a lakmuszpapír, kihozza mindenkiből a valódi énjét, az addig látszólag nyugodt városka pokollá válik. José Rivera rendőrhadnagyot, akinek a polgármester lánya a menyasszonya, Kocsis Dénes adja. Eljátssza, hogy eddig minden rendben volt, szerelmes volt Katarinába, végezte a munkáját, ahogy kell, de pillanatok alatt belezúg Carmenba, aki felborítja az egész addigi életét. Kocsis megmutatja a hirtelen jött talajvesztettséget, hogy a polgármester üldözni kezdi, mert hűtlen lett a lányához, és azt is, hogy jámbor polgárból ellenállóvá válik, a polgármester ellenségévé, akiről kiderül, hogy korrupt, törvénytelenséget halmoz törvénytelenségre. Erőteljesen érezteti a kitaszítottságot, de az elszántságot is, szép fájdalmas jelenete van Széles Flórával, aki az odaadó, csupa szeretet Katarinát alakítja, és a vad, tébolyult Carmennal szintén. A polgármester, Földes Tamás megformálásában, alaposan kimutatja a foga fehérjét. Bosszúálló, hatalmaskodó, basáskodó „kakas” a szemétdombján. Katarina nagynénje Szulák Andrea. Maga az aggódás, szeretet és a talpraesett segítőkészség, ami azonban nem elég a tragédia elkerüléséhez. Zuniga rendőrkapitányként Nagy Lóránt kanos, felhevült vadállattá válik attól, hogy Carmen visszautasítja, akit amúgy a polgármester sem vetne meg. A Dolhai Attila megformálta Garcia, a késdobáló pedig igencsak féltékenyen a saját tulajdonának tekinti.
Robbanás előtti helyzet, ami aztán robbanáshoz is vezet. A Tassonyi Zsolt által kiválóan vezényelt zenekar olykor szinte tombol, orkánszerű futamokat játszik. Fenyegetően villódznak a fények. A pusztító vihar előtt cirkuszi attrakciók illeszkednek a produkcióba Csicsely Zoltán cirkuszművészeti konzultáns segítségével. Kassai Benjámin, Nitas Olivér, Nitas Kevin rúdszáma önmagában is drámaiságot hordoz. Laki Péter cirkuszi konferansziéja, Köleséri Sándor kikiáltója tovább „srófolja” a feszültséget. Kiss Zoltán megszemélyesítésében Inmar, José barátja is próbál segíteni, de már mindhiába. A Krizsán Dániel által koreografált táncok is mind zaklatottabbakká válnak. Füzér Anni színpompás, sok esetben szabásukban, formájukban is fantáziadús jelmezein is többször tükröződik viselőjüknek meggyötörtsége. Túri Erzsébet díszletei is, ahogyan mozgatják őket, mintha fenyegetővé válnának, és amikor betolják azt a nagy céltáblát, amely elé Carmen áll majd, már biztosan tudható, hogy elkerülhetetlen a tragédia. A késdobáló annyira feltartóztathatatlanul felbőszült, hogy direkt beledob majd egy kést, emiatt aztán ő is elnyeri azonnali méltó büntetését, halállal lakol.
Grandiózus jelenet, gondosan, megrendítően kivitelezve, a cirkusz közönségétől körülvéve, tulajdonképpen nyilvános kivégzés, közszemlére tett rettenet, iszonytató önbíráskodás. Megtörténte előtt ott a félelem az arcokon, annak megsejtése, hogy valami szörnyűség fog történni. De a kíváncsiság is, meg tán a tömeg vérszomja, hogy mi is lesz, és senki nem akar lemaradni a feltehetően rendkívüli látványosságról. A könnyed szórakozás, a show visszájára fordul, tragikus tartalommal telítődik, mint a Körhinta című filmremekben a falusi vásár. Megrendítő, és ebben a színház apraja-nagyjának jeles teljesítménye benne van.
Hinni kellene benne, hogy valóban megrendül a néző, netán még katarzist is átél. Bízni kellene benne, hogy erre a musical is képes. Nem kellene, már nem először ezeken a deszkákon, fináléként felhőtlen ramazúrit, örömködést, hepajt csapni tragédia után, ami ugye a Carmen operaváltozata után elképzelhetetlen lenne. Ha boldog a végkifejlet, persze, legyen. De tragédiát követően ne fülig érő szájjal távozzon a néző! Bízzon abban a társulat, hogy képes megrendítő is lenni, és ne hatástalanítsa azt, amit egy jó produkcióval létrehozott!