Egyetlen ünnep sem volt annyira abszurd, mint a május elseje. A „dolgozók széles néptömege” felvonult önmagát és a munkát éltetve, miközben legszívesebben kint ült volna valahol a zöldben, a már erőre kapó tavaszi napon, hogy sütögessen és sörözzön, élvezze az egész évi melóért járó szabadnapot. Láttam a széles mosolyokat magunkon és a tévében (ott kicsit szélesebb volt), miközben tudtam, hogy nem önszántunkból vagyunk itt, utasításra vagyunk spontán boldogok, hogy az országunk vezetői tudják, elégedettek vagyunk az életünkkel, holott messze nem voltunk elégedettek semmivel. Ha Duskának magyaráznám, egy nagyon új kor nagyon friss gyermekének, csak nevetne rajtam, mintha egy régi francia bohózat avítt poénjait venném elő. Csak a franciás könnyedség nélkül.
Mi egyébként két kultúra köré szorultunk.
A magyar embernek ugyanis a sör-virsli párosítás jelentette az igazi május elsejét, a románnak viszont a miccs. Ha egy kicsit is jó idő volt, máris keresett egy talpalatnyi földet (lehetett az a tömbházak által körülfogott kicsi udvar is), ahol szenen szaftosra pirította a maga ujjnyi kolbászkáit, miközben pattogott a két kis műanyag kocka a táblé (ostábla) fáján, csattogtak a fekete-fehér korongok. Ha rendeztek volna vébét a játékból, szerintem a román buszvezetők és taxisok, vasutasok és pékek közül került volna ki a világbajnok, hiszen mindenki ezt játszotta, ha volt egy szusszanásnyi idő. Márpedig a román ember nagyon meg tudta ezt becsülni, a szünet éltette, és ha nem adtak neki, akkor teremtett magának.
Nálunk csak a sör maradt, mintha nem akartunk volna választani a virsli és a miccs között, mintha nem akartuk volna bevallani, hogy ezen a téren bizony mi álltunk vesztésre. A fenségesen illatozó, rugalmas húsfalatkák utcahosszal verték a jellegtelen ízű, hamar ráncosodó, kicsit mindig gyanúra okot adó virslit. Hát akkor inkább nem ettünk egyikből sem, tán dacból, tán lustaságból. Reggel belenéztünk a felvonulásba, este a kötelező Önök kértékbe, bosszankodtunk, ha az ostoba felvonuló sznobságból verset kért, holott Hofit kellett volna. Tudtuk persze, hogy ez sem olyan spontán, mint amilyennek látszik (a Gálvölgyi- és Markos–Nádas-paródiák végül szépen le is leplezték az egészet), kérni is csak azt lehet, amit épp szabad.
Fáradt, zsizsegős nap volt tehát a május elseje, hacsak az első el nem mosta, akkor még a Párt se ragaszkodott nagyon a külsőségekhez, mintha a tornateremben rendeznék meg a háborút.
Minél többször magyarázták el az iskolában, hogy miért és mit ünneplünk, valahogy annál zavarosabbá vált az egész, mert nekünk inkább egy olyan szülinapnak tűnt, ahová elfelejtették meghívni az ünnepeltet és még torta sincs. Kiosztották a transzparenseket, amelyeknek szövegét senki el nem olvasta, mert súlytalanok voltak a betűk, fénytelen karácsonyi díszek a dobozban.
Amikor már többet tudtam róla, akkor sem lett világosabb semmi. Pedig ebből lehetett volna a leginkább kiolvasni a rendszer tudatalattiját. Ezek voltak a legőszintébb hazug pillanatai. Amikor elolvastam Spiró Tavaszi Tárlatát, az egyik legjobb művét, még kevésbé fogtam fel. Az ’56-os felkelés és az azt követő felelősségre vonás még azt is utoléri a regényben, aki kórházban feküdt a zűrzavaros napokon, majd az egész az ’57-es májusi felvonulással ér véget, amikor százezrek éltetik boldogan azt, amit alig egy fél évvel korábban el akartak tiporni. Ez már nem is francia vígjáték volt, hanem valami nagyon fanyar, nagyon áttételesen komikus. Ráadásul nagyon a miénk.
Most itt vagyok Bécsben, és annak örülök, hogy nyílik a rododendron az ablak alatt. Dusinak kosármeccse van, a nejem pikniket tervezett délutánra, de az idő egyre hűvösebb, lehet, hogy le kell fújni. Én teniszezni készülök, kevés motivációval. Ma ezek az apróságok, jelentéktelenségek adják az „ünnepet”, ami annyira szürke, amennyire hagyjuk. Most már a mi kezünkben az ecset, nekünk kell mosoly festeni a szánkra. És ez néha megterhelőbb, mint engedelmeskedni. De hát az egykori rendszernek már nyoma sincs, lassan felidézni se könnyű, hogy miért is volt olyan rettenetes annak idején, ha ennyi sok jó sztorit eredményezett. Miért féltünk, ha ennyire nevetséges volt az egész? Miért volt valóságos, ha minden pillanata olyan megtervezettnek tűnt, mint egy színházi jelenet? Mi volt hát igaz: a könnyek vagy a nevetés?
Talán a regények majd magyarázatot adnak erre, vagy legalább segítenek abban, hogy a jó kérdéseket tegyük fel. A történelemkönyvek erre nem mindig képesek, vagy azért, mert túl magabiztosak, vagy azért, mert a jelen rögeszméi felől írják. A nosztalgia pedig lágyan végigcsorog mindenen, mint a karamellaöntet. Még azt is megédesíti, ami ehetetlenül savanyú. De talán így viseljük el, így adunk a megbocsátásnak egy esélyt, mert belefáradtunk a gyűlöletbe, önmagunk vagy épp mások hibáztatásába. Ha visszamennék az időben, boldogan sütném a miccset, falnám a virslit a népek barátsága jegyében. Berúgnék a májusi illatoktól. És ha nem is szeretném Nagy Testvért, már nem tölteném az időt a gyűlölettel.