Vannak akik kiakadnak ezen és a szünetben menekülőre fogják. Így a telt ház kicsit megcsappan, de a többség éberen figyel, nevet, meghatódik és végül igencsak lelkesen tapsol.
Egyáltalán nem érdemtelenül. Kár lenne elintézni a Kecskeméti Nemzeti Színház kamaraszínházában bemutatott produkcióját azzal, amit néhányan nyilván gondolnak, hogy totális hülyeség egy több mint százhúsz éve írt darab szereplőit Rákay Tamás szappanoperára hajazó díszletébe telepíteni. Ugyan mi közük van hozzá? Annyi magyarázattal a rendező szolgált egy interjúban, hogy szerinte a végtelenbe futó tévésorozatok is hasonló módszerrel dolgoznak, mint a nagy klasszikus, megmutatják karaktereik esendőségeit, rossz tulajdonságait, gyarlóságait, aljasságait, amiken nevetünk, mint Csehovnál.
Szente komolyan vette, hogy Csehov komédiákat írt, amit gyakran jeles rendezők sem hittek el neki, öblös hangú, terjengőssé váló drámázással méltatlan dögunalomba fojtva a műveit. Amikor még vacilláltam, hogy utazzak-e Kecskemétre ezért az előadásért, megkérdeztem egy szakmabelit, aki már látta, hogy milyen. Mindössze annyit mondott: „nem fogsz unatkozni.” Ez pontos meghatározás. Erősen vitatható előadást láttam már Szentétől, de altatót még nem.
Szappanopera-ügyben szerintem igaza is van, meg nem is. E műfajban ugyanis általában túlzottan infantilisek a szereplők. És rendszerint eléggé egyfélék. Valamelyik tulajdonságuk felnagyított, hogy ne terheljék árnyaltsággal a nézőt – Csehov pedig terhelte. Szente viszont nem akar mázsás súlyokat rakni a publikumra, jelzi az árnyaltságot, de nem bontja ki. A színészek segítségével érdekes, igencsak markáns karaktereket teremt, de nem töprenkedésre késztető, talányosan összetetteket. Biztos lábakon állva működteti a darab szerkezetét. Nem nyirbálja agyon a szöveget, mint mostanában sokan, át sem variálja, érvényesnek tekinti Stuber Andrea fordítását, de „egyvágányúbbá” teszi a szereplőket.
Szoljonin például vadállatias hímsoviniszta bunkó lesz Fazakas Géza alakításában. Otromba durvasággal asztalra taszajtja a legfiatalabb nővért, a Szabó Dorottya által adott Irinát, az arca merev, nemigen tükröződnek rajta érzelmek, csak a hű de nagy férfiassága a fontos. Az sem okoz skrupulust, lelkiismeret-furdalást, hogy párbajban lepuffantja a vetélytársát, Koltai-Nagy Balázs Tuzenbach báróját. Végletekig eldurvult fráter. Mindössze férfiassága hormonjai működtetik. Ennyi. Nem több. Azon el lehet mélázni, hogy ez a színész hibája, vagy a rendező akarta ezt az egyértelműen vadállatias fickót, annak megmutatására, hogy emberek lássátok, ennyire eldurvult a világ. Amúgy pedig az emberhalál sem számít fikarcnyit sem. A darabban is elhangzik, hogy egy báróval kevesebb, az végül is mindegy. De ezt azért régebbi Három nővér előadásokban a többiek eléggé zokon vették, most viszont máris mindenki mással törődik, mint a báró lepuffantásával. Ugyanúgy nem vesz zokon egy halottat senki, mint a krimikben, vagy a szappanoperákban, amikben sebtében tovább kell pörgetni a cselekményt. Netán már az életben is ez történik? A tombolóan véres háborúk érzéketlenné tettek bennünket? Valahogy tovább kell létezni, bármi is történik? Esetleg védekezésből is le kell tompítani az érzelmeinket? Annyi sebet kapunk, hogy muszáj sündisznóállásba gubóznunk?
Az érzékek letompítására is szolgálhatnak a szappanoperák, melyek többsége sematikusan, felszínesen modellálja az életet, de azért mégiscsak modellálja. És ezt teszik a slágerek is, melyek olykor ugyan rózsaszínben, érzelgős szirupossággal, de szintén visszatükrözik a valóságot. Ezekből néhányat Szente „ráereszt” a darabra, aminek időszakát az 1990-es évekre teszi át, miközben persze a máról akar beszélni.
A módszer egyáltalán nem új. Gazdag Gyula például a Bástyasétány hetvennégy című filmjében búfelejtető operettnótákat szembesített a rögvalóval annyira szemléletesen, hogy a filmet jó időre betiltották. És hogy a legfrissebb példát említsem, Horváth Péter Jóccakát című darabjában, amit a minap mutatott be a Katona József Színház a Kamrában, ugyancsak mézes-mázos operettekkel ellenpontozza a dermesztően nyomasztó valóságot, amiben a családi és társadalmi nemtörődömség a végletekig felőröl egy embert – Ascher Tamás rendezésében. Aki az általam megélt időszak valószínűleg legeslegjobb, méltán világot járt Három nővér produkcióját vitte színre a Katonában. Az ég egy adta világon nem volt benne semmi kunszt, rendezői kitaláció, „csak” úgy pusztán odatette amit Csehov írt, hogy az emberek elkótyavetyélik az életüket, tönkreteszik egymást, mert nem tudnak figyelni, szeretni, értelmes célokat találni maguknak, fontos dolgokról beszélni hosszan, mélyen a másik szemébe nézve, kergetik a boldogság kék madarát, ami rendre tovaillan.
Szente rendezése inkább hatásosan attraktív, zömében jó színészi teljesítményekkel. A farsangi jelenetből szinte önálló műsorszám kerekedik. Tobzódhatnak a szereplők, és tobzódhat Kovács Yvette Alida jelmeztervező. Élvezetes ramazúri, hacacáré támad, ötletes, színpompás jelmezekben. Sokan kifordulnak önmagukból, vagy esetleg ekkor igazán önmaguk? Tombolnak ahogy belefér, iparkodnak kiereszteni a „gőzt”. Biztos kézzel levezényelt jelenet, megmutatkozik benne a remek társulati összmunka. Végig kell nevetni, de közben azért szinte tapintható az elkeseredés. A mindenáron mulatni akarásból kiviláglik a múlhatatlan világfájdalom. Telitalálat ahogy Zsigmond Emőke Másaként egyfolytában tesz-vesz, túlmozgásosan, fontoskodva csinálja a semmit. Bori Réka Olgaként igyekszik visszafogottabb lenni. Nagy Sándor Versinyine elfuserált fiók-Don Juan. A Kovács Lehel által megformált Andrej és Kovács Gyopár Natasája hiába alkotnak házaspárt, lényegében semmi közük egymáshoz. Orth Péter Kuliginja viszont menthetetlenül szereti Mását, de hát az tesz rá. Sipos Imre katonaorvosát pedig a szakmája nem érdekli. Körtvélyessy Zsolt szolgája, Csombor Teréz dadája fájdalmasan szép portré az emberi kiszolgáltatottságról.
Az utolsó jelenetben, amikor végképp minden egész eltörik Cserháti Zsuzsa Boldogság gyere haza című slágere szól. Többen a közönség tagjai közül ritmikusan tapsolnak rá és a zene ütemére ringatóznak. Rájuk inkább hat Cserháti mint Csehov, akiből, ha ezt teszik, semmit nem fogtak föl. Azért próbálok hinni benne, hogy a nagy klasszikus a közönség zömére legalább ezen az estén jobban hatott, mint például az R-Go, a Pa-dö-dő, vagy éppen Demjén Ferenc.
