Orbán tényleg nem jobb (igaz, nem is rosszabb) egy bundakirály felcsúti söprögetőnél. Megbízhatóan elrugdossa a labdát, és ha időnként előrefut, még gólt is fejel. Magabiztos végtelenül. Sok idegeskedésre nincs oka, a szabálykönyvet ő írta, a pályát ő választotta, és az ellenfélről is ő gondoskodik. Kikapni csak akkor tudna, ha hatvan-pusztító pálinka után a saját kapujába lövöldözne (vagy ha felocsúdna végre az UEFA). Ha besöprögette a három pontot, rendre a győztes alázatáról beszél, de feszíti a mellét a diadalitt: megszívtátok, lipsi komancsok, komancs lipsik!
Orbán, a magabiztos országot jár. Térképe sajátos: aktivisták, hívők és lekötelezettek (három az egyben) tövében áll meg mindig. Jelenlétével benzint visz a megcinkelt nyerőgépbe. Feláll egy székre is, hogy kellően töltekezhessen a látványával a megannyi karburátor. Elmondja, nekik most nem kell senkit meggyőzni a pofonra érett balosok vagy a bizonytalanok közül. Végre megint úgy van, ahogy 2010 után a saját szájuk íze szerint kikutyulták. Ők mindenkit felzabáltak a jobboldalon, és vígan elvannak azzal, hogy százmilliárdokból háborúpártizzák az ország sokszínű (sokpártú) többségét. Szegény matek, sosem akart próbadiktátorok szorobánja lenni, aztán tessék.
Orbán, a magabiztos még Robert Fico haláltusájából is (akkor ez volt tudható) képes volt politikai tőkét kovácsolni. Elvesztettünk egy szövetségest, így értelmezte egy lelőtt ember korábbi perceit, nem tudván, de talán nem is akarván leplezni, mennyire jól jött ez neki. Hogy szélsőjobboldali futóbolond volt a tettes? Kit érdekel? Sok pénzünk van rá, hogy elmondjuk, a baloldal rontott rá a békepártiakra.
Régóta foglalkoztat: ki tud-e derűsen derülni majdan Orbán szélhámossága. Hogy a nevetésre képtelen ország síri csendjét mi váltja fel. Van-e élet a székesszólás után.