„Hiába akarták ránk erőszakolni, hogy a zsidó nem magyar, büszkén, emelt fővel vallottam magam magyarnak, tudtam, hogy ha Isten hazasegít, ismét elfoglalhatom a helyemet a társadalomban, nem kell megbélyegezetten szégyenleni magam.” Reményi Irén, Biri mama 1949-ben jegyezte le deportálásának történetét, naplója néhány évvel ezelőtt bukkant fel egy antikváriumba került hagyaték dokumentumai között. A Kieselbach Galéria korábban is jelentetett meg történelmi könyveket – többek között 1956-ról és a rendszerváltásról –, fontosnak tartotta, hogy ez a drámai történet is eljusson mindenkihez. A Biri mama deportálási emlékirata című kötetben a kézzel írt memoár minden oldala reprintben és nyomtatott formában is megtalálható.
„Biri nénit személyesen ismertem kisgyerekkoromból Szarvasról, emlékszem az arcára. Közös bennünk, hogy 1944. május 15-én Biri mamát is bezárták Szarvason a gettóba, mint engem 15 hónaposan. A zsinagóga udvarán, a termekben éltünk egy hónapig. Voltak helyiek, aki az ellátásunkban segítettek, és voltak, akik abban, hogy minél hamarabb benyomjanak minket a gettóba” – mondta el a könyv tegnapi bemutatóján Misurné Gerő Zsuzsa a könyv szerkesztője, Molnos Péter művészettörténész kérdésére. „Egy hónap után jött megint az ukáz, hogy csomagoljunk. Több mint 700 zsidót vittek el Szarvasról. A szolnoki gettó maga volt a pokol. Egy hét után megint csomagolni kellett. Szolnokról két vonatot indítottak el, június 25-én és 27-én.
Senki nem tudta, hova visz a vonat, senki nem tudott semmit, csak azt, hogy megint felnyomtak minket a marhavagonba.
Biri néni könyvét tegnap újra elolvastam, és újra nagyon megrázott: én is az első vonatra kerültem. Édesapám akkor már munkaszolgálatos volt, a munkaszolgálatos feleségeket és a gyerekeiket az első vonatra tették föl. Nagyon sok rokonom az Ungár családból – nagybácsik, nagynénik, az unokatestvérem is – az első vonatra került fel. Biri néni harcolt azért, hogy erre a vonatra felkerüljön, szeretett volna minél hamarabb elkerülni Szolnokról. Ez volt az óriási szerencsénk: a vonat nem Auschwitzba vitt minket, hanem Strasshofba. Így maradtam életben. Ha engem 16 hónaposan Auschwitzba vittek volna, én most nem beszélgetnék önökkel. A második vonat két nap múlva nagyon sok szarvasival már Auschwitzba ment. Arról a vonatról a szarvasiak közül is nagyon kevesen maradtak életben. Strasshofban Biri nénivel szétváltak az útjaink, minket a rokonokkal vidéki mezőgazdasági munkára vittek. December elején Biri néniéket, minket is visszavittek Strasshofba. Alig egy hét után megint csomagoltuk, több mint kétezer emberrel marhavagonokban fölvittek Bergen-Belsenbe. Ott munka se volt, meg ennivaló se, csak a szenvedés. A kétéves születésnapomat február 26-án, 1945-ben ott éltem meg.”
Gerő Zsuzsát családjával, így nagybátyjával együtt deportálták. Weiczner Jenő hét iskolás füzetben jegyezte föl a napi történéseket. Gerő Zsuzsa e naplónak köszönhetően tudja napra pontosan felidézni, mi történt vele. (Weiczner Jenő memoárja „Ez most a sorsod kiüldözött zsidó” Napló, 1944–1945. címmel 2014-ben jelent meg a Wesley János Kiadó gondozásában.) „Kétéves voltam, nem emlékszem semmire, de a zsigereimben benne van mindaz, amit végigszenvedtem az édesanyámmal és a rokonaimmal” – jegyezte meg Gerő Zsuzsa, akinek elbeszéléséből kiderült: az utolsó hónapok voltak a leggyötrelmesebbek. A túlzsúfoltság, a rossz ellátás és higiéniai körülmények miatt Bergen-Belsenben az év első hónapjaiban tízezrével haltak meg a rabok. Mielőtt az angol csapatok április 15-én felszabadították volna a tábort, már legalább 70 ezer ember volt ott. A németek, hogy kisebb legyen a baj, három vonatot indítottak el magyar és más nemzetiségű foglyokkal. „Biri mamáék voltak a legszerencsésebbek az első vonattal, őket április 13-án az amerikai katonák felszabadították Hillerslebennél. Az amerikaiak, meg a helyiek is nagyon rendesek voltak velük, paradicsomi állapotok közé kerültek. Én a családommal, az édesanyámmal, a nagybácsival, nagynénémmel, az unokatestvérekkel a második vonatra kerültem, 12 napon keresztül vonatoztunk Németországon keresztül. A mi vonatunk volt az egyetlen, ami célba ért, április 28-án Theresienstadtba.
A vonaton az anyai nagymamám 47 évesen meghalt tífuszban, ott, a sínek mellett temették el. Theresienstadtban az anyai nagyapám halt meg 51 évesen. Anyám végigélte, hogy mellette meghalt az anyja, az apja, ott volt a kétéves gyereke, és akkor már három éve semmit nem tudott a munkaszolgálatba elvitt férjéről, aki nem is jött vissza. Édesapám azt sem tudta, hogy én 1943-ban megszülettem.
Mi csak május 8-án szabadultunk föl, amikor Therezienstadtba bejöttek az oroszok. A nagybátyám ekkor fejezte be a naplót. Ember, ember lettem újra – volt az utolsó mondata.”
Biri néni két fia túlélte a holokausztot. A lánya nem: őt a Dunába lőtték. Gerő Zsuzsa édesanyja 1949-ben újraházasodott, Zsuzsát – aki Ungárnak született – ügyvéd nevelőapja a nevére vette. Édesanyja egy-két mondaton kívül sosem beszélt a holokausztról. 1951-ben kitelepítették a családot a házukból, az ötvenes években barátoknál húzták meg magukat. A hatvanas évek elejére teljesen megszűnt a zsidó közösség Szarvason.
A Kieselbach Galéria 1919 című kötetének alapja egy titokzatos, 201 fényképet tartalmazó fotóalbum, amely a Központi Antikvárium egyik árverésén bukkant fel. Korábban egy idős bárónőé volt, aki 1945 elején kapta a közelgő front elől menekülő ludovikás tisztektől. A képeket az 1920-as évek elején állították össze – feltehetően szemléltető eszköz gyanánt – az őszirózsás forradalomról, a Tanácsköztársaságról, a Horthy-rendszer kiépülésének első esztendejéről. A fotókhoz Hatos Pál, Szakály Sándor, Ungváry Krisztián, Bödők Gergely, Stemlerné Balog Ilona, Csunderlik Péter, Markója Csilla, Gajdó Tamás, Gáspár Balázs és Ablonczy Balázs történész, valamint Barki Gergely művészettörténész írt tanulmányokat. A kötet tegnapi bemutatóján Szakály Sándor többek között arról beszélt: a Vörös Hadsereg nem is volt annyira vörös, a korábban elbocsátott tiszteket a Tanácsköztársaság kötelezte újra szolgálatra. Csunderlik Péter megjegyezte: „Sztójay Döme 1944 júliusában azzal indokolta a zsidók deportálását, hogy 1919-ben ők voltak a kommunisták legfontosabb szövetségesei. Mindezt a judeobolsevik világösszeesküvésről szőtt elmélet keretében fogalmazta meg. Amennyiben a bolsevikok szövetségesei után kellett volna kutakodnia, elég lett volna a tükörbe néznie, hiszen ő Vörös Hadsereg titkosszolgálatának vezetője volt.”
Az 1919 című kötetből az is kiderül, hogyan változott a Tanácsköztársaság interpretációja, míg
a Horthy-korszak népszerű revizionista szlogenje – Nem, nem, soha! – valójában Károlyi Mihálytól
származik.
Infó: A Biri mama deportálási emlékirata és az 1919 című album a Kieselbach Galéria gondozásában jelent meg, mindkét kötet szerkesztője Molnos Péter.