Hogyhogy az utolsó? Mert a mait a Puskás Arénában rendezik.
Most vagy soha! – áll a plakátokon, amiből kitetszik, hogy több ilyen rangadó nem lesz. Huszonkilenc év múltán kettős emberhátrányban fut ki a csapat – Fekete Gyula és Kékes Zoltán az égi porondra lép fel –, de még dübörög a limbó-hintó, mint a megannyi nyitott platós teherautó a hajdani, ugyancsak telt házas SZÚR-okon.
Fenyő Miklós azt mondta a csaknem harminc évvel korábbi, legalább 80 ezres összejövetelről: „Mindnyájunknak sohasem érzett, hatalmas élményt jelentett ennyi ember előtt játszani. Nehezen felülmúlható, nagy buli volt.” Az aznapi rock and roll katlan még Uj Pétert is meghatotta. A szigorú szerző azt írta a Népszabadságban: „Fenyő Miklós zseniális szövegíró. A méltatlanul elfeledett Jól nézünk Miki! című breaklemeze óta egészen biztos vagyok ebben.
Tessék meghallgatni!”
Mire a koncert elérkezett, a május 24-én megjelent Ébredj fel, Rockandrollia!-album aranylemez lett. Igaz, már nem 100 ezer eladott hanghordozó kellett, 25 ezer is elég volt a bearanyozáshoz. Viszont a Szonda Ipsos közvélemény-kutató intézet, amely akkoriban kéthetente 150 lemezboltban készített felmérést a könnyűzenei albumok értékesítéséről, augusztus 5-én azt tette közzé: „Változatlanul tartja vezető helyét a Hungaria Ébredj fel Rockandrollia! című albuma.”
Apropó, 1995. május 24... A dátum két akkori barátomat is összefonja. Azon a napon rendezték Bécsben a Milan–Benfica labdarúgó BL-döntőt (1-0), amelyre a hirtelen Magyarországra tört, azóta erősen polarizálódó szabadság nyomán megannyi hazánkfia „ugrott ki” az osztrák fővárosba. A meccs forró éjszakáján több kilométeres sor állt Nickelsdorfnál, a határ ausztriai oldalán, mire a fájdalmasan fiatalon elhunyt Kutasi Robi komámmal kinyitottuk a kocsi ajtajait, és „ezerrel” nyomtuk kazettáról a Kasza Bubut.
Ehhez el kell mondanom, hogy Fenyő mindig előre odaadta nekem az úgynevezett demófelvételt, amelyen következő lemezének számai szerepeltek. A feltorlódott tömeg mísz volt és fáradt, de mikor felhangzott az „Ahol a kreol kaja valami nagyon faja, az New Orleans…”, a néhány perccel korábban még módfelett nyűgös emberek táncolni kezdtek a csillagos ég alatt, és vagy tízszer lejátszatták a számukra addig ismeretlen nótát. S aztán tényleg úgy volt, mint a dalban: „De laza, nem megyünk haza…”
Nem csoda, ha az az érdeklődést illetően a Hungaria rávert az akkoriban szintén a Népstadionban mennydörgő Rolling Stonesra is, jóllehet az erősítés az ötven kamionnyi szerelés ellenére sem működött tökéletesen (nem a Gördülő Kövek esetében). A ruhák viszont végig stimmeltek, noha nem kevesebb, mint hat garnitúrát öltött magára a „Ria, ria!”-zenekar.
A Magyar Hírlap szerint a rajongók „még a Bokros-csomagról és a valutaalapról is megfeledkeztek”. Akkor még nem lehetett tudni, hogy Szikora Robi egyszer ugyanolyan Orbán Viktor-rajongóvá válik, amilyen elkötelezett híve lett a Hungariának sok százezer ifjú és örökifjú jampec. A politikát a Demokrata is belekeverte hajdani recenziójába: „Jelenleg kelendőbb a Cunci mókus, mint az olyan zenék, amelyek felhívják a figyelmet arra is, hogy maholnap beledöglünk az életbe.”
Mindezt azért mesélem el, mert ma – akár lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, akár nem – a repertoár, az atmoszféra, a húrok és a szemek csillogása ugyanolyan lesz (majdnem ugyanott), mint három évtizede. Don Williams klasszikus countryja jut eszembe: „Some broken hearts never mend, / some mem’ries never end, / some tears will never dry, / my love for you will never die.” Magyarul: néhány összetört szív soha nem javítható, néhány emlék örökre megmarad, néhány könnycsepp sosem szárad fel, az irántad érzett szeretet nem múlik soha.
Mivel Fenyő imádja a countryt, még az is lehet, hogy a buli végén ezt is eljátssza a posztmodern Hungaria.