A minap megnéztük A kölyök című, lassan már klasszikussá érő filmet a családi mozidélután keretében. Megbízható Disney-értékeket sorakoztat fel, amit a bemutató idején szőrös szívű kritikusként igencsak szóvá tettem, most viszont apaként, szülőként, ötvenesként, vagyis masszívan a célközönség tagjaként már igencsak meghatódva néztem. Annak idején huszonnyolc voltam, Bruce Willis játékát modorosnak tartottam, s bár foglalkoztatott a megállapodás gondolata, de messze nem olyan nyálasan, ahogy a vásznon. Ja, és már volt kutyám, pilóta pedig sosem akartam lenni.
A történet szerint a kiállhatatlan negyvenes PR-szakértőnél megjelenik a nyolcéves önmaga és szembesíti azzal, hogy szinte semmit sem teljesített be a gyermekkori vágyaiból: nincs kutyája, nincs családja, és nem is pilótaként keresi a kenyerét. Ám ahogy egy Disney-féle moziban illik, a főhős öntudatra ébred, korrigál és pár évtized múltán már élő szoborként testesít meg minden megkérdőjelezhetetlen, egyetemesnek tűnő alapértéket. Amitől persze anno kiborultam, mert sokkal kacskaringósabbnak, szabálytalanabbnak és kalandosabbnak képzeltem a hátralévő életem. Olyan is lett, ám végül magától értetődően beletorkollt abba, ami pontosan illik a forgatókönyvbe.
A film lelki csúcspontján egy sejtelmes tekintetű mellékszereplő azt a bölcsességet osztja meg velünk, hogy bizony kevesen lesznek valóban olyanok, amilyennek gyerekként elképzelték leendő önmagukat.
Így érdemes megbecsülni ezt a szokatlan találkozást, és kifaggatni egykori, még tiszta verziónkat. Ebben van igazság, és már be is vállalnám a találkozást, mert viszonylag jól bánok a nyolcévesekkel, nem ijesztenek meg úgy, mint egy évtizede, amikor úgy toporogtam előttük, mint az ikeás bútor előtt, amelynek elveszett az összeszerelési rajza. Talán már a saját gyereknyelvemet is beszélném, és ami még fontosabb: meg is érteném, hogy mit mondok. Ezért is jó apának lenni, a megértés kitágul, a világ szelídebbé válik, és szinte önmagától mutatkozik meg a helyünk benne.
Amúgy már nem emlékszem, hogy milyen életutat álmodtam magamnak nyolcévesen, de látatlanban mondom, örülök, hogy nem teljesült. Sem kukásautót, sem mozdonyt nem szívesen vezetnék nyugdíjas koromig (rosszul tűröm a monotóniát), az űrbe sem kívánkozom (kiütközne a klausztrofóbiám, és fél nap után halálra unnám magam), és cseppet sem bánom, hogy kicsit olyan lettem, mint a szüleim (egyre fontosabbnak érzem a kapcsolódási pontokat). A nejemet is kifaggattam, hogy mi akart lenni anno, de vagy nem volt az az álmodozó típus, vagy az ő memóriája sem a régi, mindenesetre azt mondta, hogy sokat szeretett volna utazni gyerekként, ami végül be is jött. Elég rövidecske film jönne ki ebből.
Abban azért reménykedem, hogy soha nem voltam olyan macsó seggfej, mint amilyen Bruce Willis nagymenője. Olyasfajta gazdagságra sosem vágytam, mások Porsche-mániáját megmosolygom, és olyan anomáliának látom, amelyért (a fölösleges luxusért) egész nemzedékek fizetnek majd meg az egyre apadó erő- és nyersanyagforrások miatt. Úgy képzelem, hogy ez lesz majd a szimbóluma annak a felelőtlen, kivagyi életformának és pazarlásnak, ami jelentősen átírja civilizációnk mindennapjait. Csak épp nem az álmaink szerint.
És már azt is tudom, hogy hálásnak kell lennem a sorsnak, amiért nem csinált belőlem világhírű írót (kamaszálmok), akit az időjárás vagy a madárvonulás kapcsán is illik megkérdezni.
Kimondottan fárasztana ez a szerep, mert egyre inkább megbecsülöm azt a nyugalmat, amit bármilyen hírnév ellentéte jelent. Azt hiszem, mindenki annyi olvasót/rajongót kívánjon magának, amennyit elbír. Engem a láz is kiverne, ha például megismernének az utcán, viszont nagyon jól elvagyok a heti jelentéseim, ha nem is túl nagy, de kitartó táborával. De hogyan lehetne elmagyarázni ezt egy gyereknek?
Talán egy dolog van, amit sajnálok a nyolcéves (vagy kicsit idősebb), meg nem valósult álmok közül. Ez pedig az időutazás. Régmúlt korokba nem vágyom vissza, hiszen az okosabbak már figyelmeztettek rá, hogy a filmekkel ellentétben nem igazán tudnánk szót érteni a középkori emberekkel (a sajátjainkkal sem, tessék csak beleolvasni segédlet nélkül az Ómagyar Mária-siralomba), vagy valamit kezdeni az akkori eszközökkel. Már persze ha túlélnénk az első napot, és nem végeznénk máglyán boszorkányságért. De egy-két századot simán hátra- vagy előreugranék. Ha például 2070-ben nem az új kőkorszakban kötnék ki, akkor most nem kevés szorongást spórolnék meg magamnak Dusival kapcsolatban. (Lennem bennem annyi irónia, hogy virágot vigyek a saját síromra.)
Annyit már tudok, hogy nem a megírt vagy megálmodott, díjakkal megszórt regények/filmek a legfontosabbak, hanem az, amelyiket épp éljük. Itt és most, jóval dísztelenebb elismerések mellett. Azt hiszem, a másvilágon is ez fog majd hiányozni leginkább: egy-egy eseménytelen szerda vagy péntek, amikor a családom körében tétlenkedtem, és simogattam az épp nyugodtan ülő kutyám fejét. Ebből persze rohadtul nehéz lenne fordulatos forgatókönyvet írni, de boldogságnak nagyon is megteszi. Kortalanul és bölcsességek nélkül.
