Tudom, hogy a kampányfinisben szinte minden gondunk nagyobb ennél, de akkor is: nincs igazi irodalmi nagydíj ma Magyarországon. Mármint civil és szakmai. Azt ugyanis láttuk, hogy mit művelt a NER kultúrhadosztálya az állami elismerésekkel, kábé azt, amit a magánpénztárakkal, az egészségüggyel és a trafikokkal – nem részletezem. Az Aegon művészeti díj 14 évig húzta (az elődje a Magyar Irodalmi Díj pedig ötöt), ami a jelenből nézve egészen jó időnek tűnik, és eleinte igen innovatívnak tűnt azzal, hogy társdíjjal is járt: az irodalmi elismerés nyertese választhatott maga mellé egy kiemelkedő alkotót a társművészetek teréből. Az űrt a Libri irodalmi díj és közönségdíj töltötte be, ám tavaly már nem osztották ki, és már temettük volna magunkban, amikor pár napja kiderült: visszatér. Csakhogy mostantól nem a kijelölt szakmai zsűri, hanem az eladási listák döntenek összesen tizenegy kategóriában.
Ez igazából a könyvkereskedő logikája, aki nem akar bíbelődni az esztétikával, a legegyszerűbb elvet érvényesíti – ami jól teljesít a kasszánál, azzal olyan nagy baj nem lehet. A kereskedő viszont alapvetően a vásárlót szolgálja ki és nem az olvasót. A díjak és a jelöltek listái ugyanis jó esetben (és nem úgy, mint nemrég Nádas Péter majdnem berlini díja esetében) orientatív célt is szolgálnak: megmutatják mit érdemes elolvasni abból az évből, ha tartani akarjuk a lépést a saját értelmiségi szerepünkkel. Ha megnézzük az elmúlt évek tízes listáit, e tekintetben nem is lehet panaszunk. De máris minden félremegy, ha a vásárlókra bízzuk a dolgot. Mert nehezen győzhetnének meg arról – a 2023-as évet nézve –, hogy Krasznahorkai helyett a közönségdíjas és a pénztáraknál is jól teljesítő Bödőcs Tibor érdemelte volna ki a nagydíjat, akit amúgy igen kedvelünk, de nem az irodalmi teljesítményéért (bár ott is igen tehetséges). Vagy Tompa Andrea helyett 2018-ban. Persze szét lehet ezt szálazni, utóbbit a szórakoztató kategóriában indítani, előbbieket pedig az irodalmiban, és akkor senki sem sápítozik. Csakhogy igencsak lelohasztó e tekintetben, hogy mi mindent tartanak szépirodalminak a boltok a maguk listáin – miért is sértenék meg azzal a vásárlóikat, hogy igazából ponyvát vásárolnak literatúra helyett?
De még akkor is félremenne minden, ha sikerülne a lektűrt leválasztani a valódi irodalomról, hiszen nem biztos, hogy a népszerű író az évi gyengécskébb műve érdemel elismerést a nem annyira ismert, tán még kezdő író kiugró műve helyett. Ráadásul utóbbinak így még kevesebb esélye lenne arra, hogy ráirányuljon a reflektorfény.
A tét nem kevés. Olvasó embereket nem kell arról győzködni, miért fontos a kulturális életünkben a díjakkal övezett visszajelzés. Csakhogy manapság a szakmaiság egyre kevésbé vonzó, mind a kormányzat, mind a kereskedő szemében. (Pikáns, hogy a Librinél ez nemrég összekapcsolódott.) Nem akarják a dagadt ruhát másra hagyni. Ám itt épp a járhatóbbnak tűnő út visz hosszú távon a szakadékba. Mint mindig, ha a minőség szempontjait feláldozzuk a mennyiség oltárán.