A rendszerváltás óta eltelt évtizedeket nehéz történelemnek nevezni, távlatok legalábbis még nincsenek a kellő rálátáshoz, és az élő szemtanúk történetátírási igyekezete is túlságosan eleven. A tényadatokat persze egymás mögé lehet rakosgatni, de az összefüggések, a miértek tárgyalása többet kíván a történészek tudományos tárgyilagosságánál. Valuch Tibor ilyen igénnyel adta ki 2015-ben az első munkáját a rendszerváltást követő évtizedekről. Második nekifutásra most egy kicsit más szemszögből, immár közép-európai kitekintésben kereste a válaszokat arra, hogy a késő Kádár-korszakban, a konszolidáció hanyatló időszakában milyen társadalmi állapotok voltak, és hogyan változtak meg ezek a rendszerváltás hatására.
– Ez egy nagyon összetett folyamat volt, hiszen egyszerre kellett egy transzformációs átalakulást és válságot levezényelni – mondja a történész. – Nagyon más egy tervutasításos parancsgazdálkodásban létezni, mint egy piacra, versenyre, szolidaritásra épülő társadalmi-gazdasági rendszerben, ahol a politikában is volt rivalizálás. A valós politikai verseny ugyanis minden nehézségével együtt létezett 1990 és 2010 között, és csak az utóbbi 14 évben, különösen a 2010–2014-es ciklus után kezdett eltorzulni. Ekkorra kiépült az a politikai rendszer, amit vezérelvű demokráciának, autoriter illiberális rendszernek, posztkommunista maffiaállamnak is hívnak. Bizonyos szempontból mindegyiknek van létjogosultsága és megalapozottsága.
Érvvesztesek
– Ha az emberi tényezőt nézzük, ránk szakadt a szabadság – folytatja az egyetemi tanár. – Magyarországon az emberek jelentős része nem volt hozzászokva ahhoz, hogy szabadon létezzen. Szabad emberként, önállóan, felelős döntést hozni nagyon jó dolog, de az autonómiában van egyfajta felelősség.
Ha a magyar társadalmi mentalitást vizsgáljuk, akkor ennek a felelős szabadságnak vagy a szabadság felelősségének a vállalása – és a hiánya – talán az egyik kulcskérdés, ami sok mindent megmagyaráz.
Azt például, hogy miért bicsaklott meg a klasszikus liberális demokrácia rendszere és az erre alapuló politikai verseny; miért fogadták el a Kádár-kornak a 70-es évek végétől egyre kevésbé működő paternalizmusát; miért van igény egy erős vezető iránt, aki mindig megmondja, merre kell menni. Az elmúlt bő egy évszázad magyar történelmében, de visszamehetünk akár a késő dualizmusig is: Tisza István, Horthy Miklós, Rákosit most nem venném ide, Kádár János, Orbán Viktor, minden kor egy erős vezetőtípust próbált megtestesíteni, különböző formában.
Valuch Tibor szerint ebben nagyon más a magyar és a lengyel helyzet. Lengyelországban nagyobb és sokkal szélesebb körű volt a küzdelem a kommunizmus ellen. Kivívták a szabadságot, míg nálunk ez inkább jött. És ha nem mi küzdöttünk ki valamit, hanem megtörtént velünk, annak más az értéke. A rendszerváltás folyamatában és az azt követő időszak politikai küzdelmeiben sem volt túlságosan magas a hazai politikai részvételi szándék. – Ez összefügg azzal, hogy szabad embernek lenni nehéz – bár nem lehetetlen –, és költséges, felelősségteljes magatartást kíván. Az elmúlt tizennégy évben, de különösképpen 2018 után kiépült egy olyan vezérelvű politikai rendszer, ahol erős a politika és a társadalom hierarchizáltsága. Elég, ha megnézzük az egyenlőtlenségek alakulását. A 2010-es évek második felében a rengeteg beáramló EU-s pénzből és a világgazdasági konjunktúrából valamicskét mindenki profitált, ami viszonylagos jóléti legitimációt teremtett a fennálló viszonyoknak.
Miközben van egy igény, hogy ha valami folyamatosan fenyeget bennünket – még ha ez nem is valós veszély –, akkor valaki megvédjen bennünket, vagy legalábbis felkínálja ennek a lehetőségét.
Sokan nem is gondolnak bele, hogy akár másként is fogadhatnák ezt, mert olyan a társadalmi helyzetük, iskolázottságuk. És most nem hoznám be azt a leegyszerűsítő szempontot, miszerint csak a tudatlan vidékiek, a kistelepülésen élők szavaznak a kormánypártra, mert ez hamis észlelés. Van ugyan egy területi különbség a szavazóbázis megoszlásában, amint másfajta is van, de ez nem magyar sajátosság.
Magyar Közöny
De vajon vannak-e speciálisan magyar történelmi beakadások, jellegek, amelyek visszahúzták a nemzetet az elmúlt emberöltő alatt? – kérdeztük a történészt. Magyarország társadalmi értelemben jobb pozícióból indult el, mint a térség országai általában, a Kádár-kor végének a társadalma differenciáltabb volt, mint a többi egykori államszocialista országé. Ugyanakkor a társadalmi közvélekedésbe nem volt bekalkulálva a társadalmi és gazdasági átalakulás ára. – A 700 ezernél több munkanélküli a 90-es évek közepe felé sehol nem létezett a képzetekben – jegyzi meg Valuch Tibor. – Ezek tehát már ott lógtak a levegőben, de az ember a változás lendületében sodródva jóval kevésbé látta át, mi történik körülötte. Volt tehát piaci nyitottság a társadalmi közvélekedésben, ami részben megmaradt, részben eltorzult. A 90-es évek második felében már az egymilliónál több vállalkozó országa lettünk, a cégek jó része az állam kijátszásának a szándékával, adóoptimalizálási céllal jött létre, és csak töredéke lett termelő vállalkozás.
Az államhoz való viszony sajátosságai – be is csapjuk és gondoskodjon is rólunk, a szabályszegés mint normakövetés kiterjedt volta – sokat rontott a pozíciónkon.
Ma is ez van, az offshore-tól a koncessziókig és az állam által újraosztott vagyonokig.
Az államnak és a hatalomnak változó mértékben, de mindig túl erős a szerepe. Nem csak a politikában és a közügyek intézésében, miközben abban a legkevésbé hatékony. Harmincnégy éve nincs modern nyugdíjrendszer, nincs megreformált egészségügy, nincs jól kitalált oktatáspolitika. – Ezért a 34 év politikai elitjei felelősek, elsősorban azok, akik a leghosszabb időt töltötték a hatalomban. Megvan a kétharmaduk 14 éve, miért nem álltak neki a nagy rendszerek tisztességes reformjának? – vonja kérdőre a kormányzókat a történész. Hozzáteszi: az átláthatóság, a tisztaság, a fair play jelenléte sem izmosodott meg. – A társadalmi szétszakadás fontos kérdés, amiből talán jobban meg lehet érteni a szolidaritás hiányproblémáját is. Aki felül van, nem akar áldozni az alul lévőkre, nem hajlandó több adót fizetni, sőt el akarja kerülni, az alul levők pedig nem látják át, hogyan lehetne a helyzetüket megváltoztatni. Aki pedig marginalizáltan, nyomorban él, annak egyetlen alapvető problémája van, hogyan éli meg a holnapot, amin a szociális ellátórendszer – különösen a mostani, fegyelmező szociálpolitikai felfogással – kevésbé tud segíteni. Ebből nagyon nehéz kihozni egy társadalmi minimumot. Az egyházak sem tudják megtenni. Visszaesik a társadalmi támogatottságuk, a társadalomszervező szerepük. Pedig egy más szerepfelfogással megtehették volna.
Zebrazabrálás
A szabadságot – hangsúlyozza Valuch Tibor – megélni kell. Megélni, hogy tehetek, hogy nem kérek engedélyt, hogy tudom a határaimat, amelyek a másik ember szabadságáig tartanak. – Nálunk ennél sokkal erősebb az individualizmus. Amikor másfél évtizede zebrákért szerveztünk civil megmozdulást egy lakónegyedben, akkor egy újgazdag debreceni azzal utasította el a csatlakozást, hogy ő és a gyerekei nem járnak gyalog. Ebben minden benne van.
Ha én vagyok a többség, akkor nekem mindent szabad. A többség túlértékelése és a kisebbség cserben hagyása súlyos dolog.
A történész szerint érthető, hogy létrejött nálunk is egy olyan politikai garázsvállalkozás, amire korábban Szlovákiában és Szlovéniában is volt példa, mert az emberek innovációt szeretnének látni a közügyekben. Valami mást. Most olyasmit kapnak, amit hosszú ideje nem: lehetőséget látnak a változtatásra. – Ez nem messiásvárás, hanem politikai realitás – véli Valuch Tibor. – Társadalmi igény van a változásra, a kiegyensúlyozottabb, a magánérdek helyett a közjót előtérbe állító politikára. A jelenlegi rendszeren belül lévők jó része, akár kormánypárti, akár ellenzéki, belemerevedett a pozíciójába, és nincs innovációs hajlama. Reményt keltő, hogy valami normalitás iránti igény mindig volt és maradt a társadalom különböző csoportjaiban. De vajon meg lehet-e élni a közösségi élményt? A politikának azt a közösségi élményt kell adnia, hogy a politikusok nem a saját hatalmukért vannak, hanem megbízottak. Azért kapják a fizetésüket a költségvetésből, hogy elintézzék a közügyeinket, és egyenlő legyen a jog előtt mindenki.Az elmúlt 14 év hatalmi „sikerének” egyik tényezője lehet a történész szerint, hogy a Fidesz egy új társadalmi integrációs lehetőséget ígért. Részint egy nemzeti alapút, a sérelmi nemzettudatra támaszkodva, és ezzel fölkínált egy erős nemzeti összetartozás-érzést mint identitáslehetőséget. Mindez a sérelmi nacionalizmus táptalaja és a nemzeti szimbolikák kisajátítása. – Másfelől ott volt egy óriási lehetőség 2010-ben, hogy ebből a társadalomból lehet egy modern nemzetet csinálni. Összekapcsolni a modernizációt egy új nemzetfelfogással, és nem visszarévedni a múlt megoldatlan és már megoldhatatlan történeti kérdéseihez.
Az integrációs modell felemás maradt, megmaradt a történeti és nemzeti identitásnál, a modernitást pedig furán elutasítjuk. Hatalmi szempontból ma már csak a szavazótábor egyben tartása a lényeg.
Nagyon nehéz úgy modernizálni egy országot, ha sem fogadókészség, sem valós kormányzati szándék sincs. Súlyosan érintette az országot a kivándorlás, a legképzettebb és legtehetségesebb embereknek jelentős része elment innen. És ez nagyon hiányzik, mert kulturális tőkét vesztettünk el. Azzal, hogy beállunk az akkumulátorgyári betanított munkások tömegesítésére, nem a nagy hozzáadott értékű vállalkozások tarolnak. Mindez hosszú távon nem vetít jó pályát előre. Ez a tény, de ezt meg lehetne változtatni. Ehhez kellene politikai akarat és döntés. De a magyar kormányzat működési sajátosságai közé az is hozzátartozik, hogy nem a jognak van hatalma mindenekfelett, hanem a hatalomnak van joga mindenhez. Kommunikációs kormányzás van. Minden konfliktus azonnal kommunikációs kérdéssé válik: megsemmisítik, nem létezőnek nyilvánítják, hiteltelenítik a problémát és felvetőit. De nem oldják meg a problémát. Egy kivétel van, amikor a hatalomhoz közeli érdekkörnek van szüksége gyors megoldásra, mert az 24 óra alatt megvan.
Fojtogató feledés
Arra a kérdésre, hogy a kormányfő Brüsszelt, Washingtont ostorozta a „békemeneten”, de a háborút kirobbantó Moszkva és az őt támogató Peking nem került negatív szövegkörnyezetbe, Valuch Tibor tudati problémákat említ. – Nehéz úgy nyugati elkötelezettségűnek lenni, hogy a kormányzó hatalom beáll a Nyugat-ellenesek körébe, megkérdőjelezve a nyugati civilizációs értékeket. A történeti múlthoz való viszonyulásban is vannak tudati problémák. Magyarországot legázolták az oroszok, több mint félmillió nőt erőszakoltak meg 1944–45-ben. A Fidesz-szavazók jó részének a dédnagymamája akár érintett is lehetett.
Hatalmas káoszt sikerült teremteni az értékrendszerekben a brutális tömegpropagandával.
Ha én szabad ember vagyok, akkor vállalom a véleményemet és a felelősségemet, és kérdezek, mert meg akarom oldani a helyzetemet. Bizonyos csoportokban fel sem merülhet a kérdés, másoknak meg egyszerűbb elhárítani, és elfogadni a kész válaszokat: azért élünk ilyen rosszul, merthogy a gaz Soros, és mert Brüsszel elnyom, fenyegetik a nemzeti önállóságunkat. És mi békepártiak vagyunk. Ugyan már… Miközben világos, hogy ha Oroszországnak Magyarországgal közös határa lesz, az nem sokáig fog fönnállni. Óriási zavar van a fejekben. Biztosan kell egy katartikus megtisztulás valamilyen formában. Biztosan lesz egy pont egyszer, mert a káosz után rendszerint újrarendeződnek a társadalmi viszonyok.
Infó: 2024. június 10-én 8 órakor pódiumbeszélgetésen mutatják be a CEU Nádor utcai épületében Valuch Tibor új könyvét. Szabó Andrea beszélget a szerzővel Kovách Imre és Rainer M. János társaságában.
