Jason Bourne-t egy francia halászhajó legénysége menti ki a tengerből, testében golyóval, csípőjébe ültetett svájci bankszámlaszámmal. Amnéziás, nem tudja, ki ő. Aztán paranoiás lesz, mikor kezdi megérteni, hogy egy hibásan működő, 30 millió dolláros fegyver. Norma Jeane Mortensonnal pont az ellenkezője történik. Hollywood modern kori Pygmalionként megteremtette fényűzésének – stílszerűen – feminin gólemjét, Marylin Monroe-t. Ez a metamorfózis a skizofrénia minősített esete, nem is sikerült túlélnie. Néhány titkot magával vitt a sírba.
Midász királynő
Minden feleség tőle féltette a férjét, és minden férj attól tartott, hogy felesége kedvet kap a marylinséghez. Megteremtette a csábítás testet öltött archetípusát Norma Jeane-ből, ami máig hat, még Madonnát és Kylie Minogue-ot is megihlette. DNS-ében hordozta a sztárcsinálás képességét, egy képregény egyszerűségével és hatásosságával tudott kommunikálni. „Chanel No.5." – válaszolta a kérdésre, mit visel éjjel az ágyban. „Persze” leleplezte magát, amikor a róla készült Tom Kelley-aktfotókat 53 decemberében a Playboy első kiadása megjelentette. Rémlik a Hétévi vágyakozás fellibbent szoknyás jelenete is, és halljuk a „Happy Birthday, Mr. President” -et, amit a John F. Kennedy-nek búgott el a Madison Square Gardenben. (Az ott viselt ruhájáért 4,8 millió dollárt fizettek később, mert „a popkultúra legikonikusabb darabja.”) Címlapra került, hogy a Fox stúdió kirúgta, amiért engedély nélkül otthagyta a Something's Got to Give forgatását, hogy az 1962. május 19-ei partin énekelhessen.
Monroe volt Hollywood Midász királynője: bármihez nyúlt, érzékivé változtatta. De ennek az lett az ára, hogy sikereit sosem a tehetségének, hanem mindig a „szőkeségének” tulajdonították. Ma már látjuk, hogy Ella Fitzgeraldnak volt igaza: „Szokatlan nő volt – megelőzte korát. Ráadásul ennek nem is volt tudatában”.
Marylin és a jazz
Az 1940–50-es évek filmjei gyakran Broadway-musicalek adaptációi voltak, ezért a stúdió szerződtetett mellé egy énektanárt, aki korábban session zongorista volt Queensben, triójával a Duke Ellington-koncertek szüneteiben lépett fel, és értett a kommersz big band swinghez, ami a filmekben szólt. Ide olyan énekesek illettek, akik nem a Mississippi hajóvontatók keserűségét tudták hitelesen interpretálni, hanem a mulatók, tánctermek dalait, a cool és west coast stílusú kísérettel. A populáris swing a hedonizmus muzsikája, az érzelmek közvetítése fontosabb elvárás egy énekestől, mint hogy hány oktávot tud kiénekelni. A zenészeket sem a szűkített szeptim akkordokért szerették.
Hal Schaefer 1947-ben költözött Los Angelesbe, felkapott komponista, hangszerelő és korrepetitor lett idővel. Ő hallható a Szőkék előnyben soudtrackjén az I Wanna Be Loved By You-n, és a Some Like It Hot-ból ismerős Running Wildban. A Marylin Monroe Songbook repertoárja neki köszönhető, ezekből válogat már az 1962-es LP (meg a 2005-ös és a 2008-as is), mindenki próbára teheti magát, képes-e a Diamonds Are a Girl's Best Friends-et, a Szőkék előnyben slágerét az ő karizmatikusságával interpretálni. Az1956-os vígjátékban, a Buszmegállóban egy vidéki szalon énekesnőjeként ezt már tudta. A rendező, Joshua Logan megállapítása találó: „Az egyik legnagyobb tehetség volt Marilyn, akivel dolgoztam. Megértettem, hogy az intelligencia és a karizmatikusság nem tanítható.”
Monroe Schaefer tanácsára hallgatott Fitzgerald-albumokat, sokat tanult tőle: „Emberként és énekesként is Ella Fitzgerald a legnagyobb.” 1954-ben elment a koncertjére is, mikor LA-ben lépett fel, s mikor a helyi klub, a Mocambo, nem engedte fellépni Ellát – mert a tulaj szerint a túlsúlya miatt nem vonzaná a közönséget –, Marylin segített neki a maga módján. Megígérte, hogy minden este foglal egy asztalt a színpad előtt, míg a fellépések tartanak. Egy hétig Ella telt ház előtt énekelt.
A sex-appeal szócikket Marylin nélkül nem lehet precízen megfogalmazni. Generálta a feszültséget, Al is gyorsan keletre költözött, mikor egyszer az épp aktuális férj, Joe DiMaggio rátörte lakása ajtaját Monroe-t keresve.
Szintén zenész
A figyelem a botrányokra és a szeretőkre irányult, nem a teljesítményre. Monroe-n, a színész- és énekesnőn a kortárs kritika kereste a fogást, a közönség pedig utálta, imádta – de leginkább irigyelte. Pedig a Ne kopogtass! és a Niagara noirja is megmutatta a tehetségét. Talán a Szőkék előnyben törte meg végleg a jeget, amit egy korábban rigorózus kritikus így ajánlott: „Mindenki kapaszkodjon a karfájába, és készüljön a nagy meglepetésre. Marilyn Monroe bebizonyítja, hogy kiváló színésznő.” A Van, aki forrón szereti pedig, benne egy neki való énekesnő szereppel, örökre beírta nevét a filmtörténetbe. Ahogy Cole Porter klasszikusát, a My Heart Belongs to Daddy-t George Cukor Szeressünk című filmjében elénekelte, az énekesnői kvalitásokról zajló vitát is végleg lezárta.
1962. augusztus 5-én reggel nem járt brentwoodi otthona közelében francia halászhajó, csak egy mentő, amelyben meghalt a kórházba menet. De ez sem biztos. Néhány titkát örökre magával vitte.
