Kiss János: Fél gőzzel semmit sem érdemes létrehozni

1993-tól rendeznek Győrben táncfesztivált. Hogyan indult ez a kezdeményezés?

Az igazság az, hogy elirigyeltem az országos színházi találkozót, amelyet akkoriban még vándorfesztiválként tartottak számon, minden évben más város volt a házigazda. Azt gondoltuk, a táncművészek is megérdemlik, hogy legyen egy önálló fesztiváljuk. Persze nekünk is meg kellett tanulnunk, hogyan kell egy ilyen sorozatot megszerveznünk. Először nem volt hozzá bátorságunk, hogy évente megtartsuk. De szerencsére már az első nagyon sikeres lett. A kezdetekben az egyik évben táncfesztivált, a másikban táncbiennálét hirdettünk meg. Aztán már bátrabbak lettünk, és minden évben megrendeztük a fesztivált, annak ellenére, hogy szinte rögtön megjelentek kétkedő hangok. Az egyik együttesvezető azt kérdezte tőlem, hogy merem a saját városomba a konkurenciát meghívni. Azt válaszoltam, hogy bolond lennék, ha nem hívnám őket, mert akkor nem alakulhatna ki egy egészséges versenyhelyzet.

Sokáig ön vezette a Győri Balettet, de néhány éve átadta a stafétát másnak, és úgy hallani, hogy még hátrébb lép.

Augusztus elsején lesz negyvenöt éve, hogy a Győri Balett tagja vagyok. Öt évvel ezelőtt az együttes vezetését valóban átadtam Velekei Lászlónak. Úgy látszik, hogy Győrben ez a szokás. Annak idején mi választottuk Markó Ivánt, amikor itt hagyott minket, akkor engem is az együttes választott. Nem néztem volna jó szemmel, ha a Győri Balett egy kalandor kezébe kerül. Eddig Laci tanácsadója voltam, de most már ezt a munkát befejezem. Szeretném inkább kívülről nézni az együttes alkotásait.

Úgy tudni, hogy a táncfesztivált sem ön vezeti a jövőben.

Igen, úgy gondolom, bizonyos dolgokat el kell engedni. Fontos, hogy a fiatalokat tényleg helyzetbe hozzuk. Negyvenöt éve volt a vizsgaelőadásom, de még most is tudok izgulni a fiatalok vizsgái előtt.

Mit visz magával a Győri Balettből?

A csodás emlékeket, értékeket, gondolatokat és azokat a művésztársakat, akiknek nagyon sokat köszönhetek. A színház, a táncszínház egy társasjáték, amely egymás nélkül nem működik. Különösen akkor kell együtt gondolkodnunk, amikor egy mű megszületik. Amikor beülnek a nézők egy premierre, akkor jön el az igazság pillanata. Akkor dől el, hogy győztünk-e, vagy sem.

Mit tett akkor, amikor azt érezte, hogy ez nem győzelem?

A mi életünk olyan, mintha folyamatosan egy hullámvasúton ülnénk. Állandóan azt hisszük, hogy amit megálmodtunk, azt megérti és megszereti a közönség. Aztán ez nem mindig történik meg. Az nagy hiba, ha valaki nem tudja beismerni, hogy hibázott.

Ön képes szembenézni azzal, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné?

Megtanultam, hogy az embernek nagyon kritikusnak kell lennie önmagához. Az együttest és a kollégáimat is mindig erre próbáltam inteni. Van, amikor ki kell mondani: ezt most elszúrtam.

A konfliktusokat is könnyen kezelte?

Nagyon emocionális vagyok. Alkotói folyamat alatt ritkán emelem fel a hangom. De előfordul, amikor ez elkerülhetetlen. Engem maximalizmusra neveltek, a mesterem, Lőrinc György és később Markó Iván is. Ezt sohasem tudtam elfelejteni, és nehéz volt azt megtapasztalnom, hogy időnként van, aki meg szeretné úszni az alkotói küzdelmet, vívódást. Noha ezt nem lehet megúszni; fél gőzzel nem érdemes semmit létrehozni.

Markó Ivánnal, aki sajnos már nincs köztünk, tartották a kapcsolatot?

Sajnos az utolsó időben már nem. Egy tánctörténész egyszer azt mondta, kötelességem elmondani, mi volt az együttes és Iván közötti szakítás oka. Mi akkor tettünk egy fogadalmat. Minden családnak vannak titkai, amelyek senkire sem tartoznak. Én most is ehhez tartom magam. Az együtt töltött időt azonban senki sem veheti el tőlünk. Semmi másra nem szeretnék gondolni, csak arra az időszakra, amit Markó Ivánnal és Gombár Judittal eltöltöttünk.

A Magyar Táncművészeti Egyetemen is megtörtént a modellváltás, ön a kuratórium elnöke. Hogyan értékeli az elmúlt időszakot?

Nálunk a kuratóriumban nincs politikus, sem bankár. Ellenben van öt táncos, abból négyen Kossuth-díjasok, tehát a szakma megkapta, amit kért. Mi komolyan vesszük, hogy a táncosszakma jövőjéért felelünk. A modellváltás sok lehetőséget adott és tartogat még. Meg tudtuk csinálni a Budapest Ballet Grand Prix-t, fel szeretnénk tenni Európa térképére az egyetemet. Rengeteget fejlődött a campus.

Ez jól hangzik, de mit jelent?

Egyrészt speciális a képzési rendszerünk, másrészt Európában csak néhány helyen lehet egyetemi szinten táncot tanulni. Kuriózumnak számít a színházi és néptánc szakirányunk. Óriási a képzési palettánk. Szeretnénk új balett-termet építeni és tovább erősíteni a nemzetközi kapcsolatrendszerünket.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem esete is azt mutatja, hogy nem sikerült a politikát távol tartani az intézménytől. Ez hogy működik önöknél?

Nekünk óriási szerencsénk van. Lehet, hogy bele tudott volna szólni a politika az intézmény életébe, de ez nem történt meg. Őszintén azt gondolom, hogy a táncművészet nyertesként jött ki a modellváltásból.

Ön évek óta tagja a kulturális miniszter tanácsadó testületének, a Táncbizottságnak. Ez járhat előnyökkel az egyetem számára is?

Mindenki tudja rólam, hogy én egy táncharcos vagyok. Már minden díjat megkaptam, amit lehetett. Nekem egy feladatom maradt, hogy amit a mestereimtől tanultam, azt vissza tudjam adni a fiataloknak.

Csák János lemondása meglepte?

Igen. Tudtam a kritikákról, mégis meglepett ez a lépés. Hankó Balázst jól ismerem, hiszen eddig a felsőoktatással foglalkozott. A modellváltás kapcsán kerültünk kapcsolatba, dolgoztunk is együtt. Remélem, tovább tudjuk vinni, amit elkezdtünk.