Legújabb könyve, A minótaurosz és én mágikus ars poeticaként van definiálva, de az ajánlóban az is olvasható: akár egy titkos társaság alapító okirata is lehetne. Ön milyen kategóriába sorolná a könyvet?
Elsősorban egy szabad és felszabadító szöveg. Az én saját történetem, de nem tapogattam össze annyira, hogy ne lehetne másé. Vallomás a költészetről, a líráról mint létélményről, ugyanakkor vicces, bolondos sztori. Nem szeretném elhelyezni, szorongatni akarom! Persze, a forgalmazónak tudnia kell, melyik polcra helyezze, az olvasónak előre tudnia kell, vajon szeretni fogja-e. De ne hagyjuk magunkat, járjunk nyitott szívvel! Az a világ, ahol mindenki csak a neki való könyveket olvassa, a nagymamám szavajárásával megérett a pusztulásra.
A főszereplő kislányt Orsinak hívják. A történet alapján én nem tudok nem arra gondolni, hogy A minótaurosz és én valójában egy varázslatos regény a felnőtté válásról.
Az is. Nehéz meghatározni, mit jelent felnőtté válni, de része – azt hiszem – a békés elfogadás képessége, az énhatárok megállapítása és megóvása is, és ha így vesszük, én az utóbbi pár évben váltam csak felnőtté. A kéziratnak sokáig, az utolsó pillanatig egész egyszerűen Mesém volt a címe, végül jobb híján választottunk egy hivatalosat. De most már másoké, és remélem, minden olvasó megleli benne a saját meséjét.
Nagyon erős mitologikus és filozófiai képekkel dolgozik. A semmiről vagy az énről való töprengéseket be tudja fogadni egy gyerek, egy kiskamasz?
Van, aki igen, van, aki nem. De a felnőttekre ugyanez igaz. Én nagyon korán elkezdtem hódolni ennek a nyugtalanító hobbinak, és nem is tudom már másképp elképzelni az életem, minthogy időnként a mélységekbe feledkezem.
A hatéves lányom szintén jó ideje morfondírozik a semmi és a halál lehetőségein, és nem én bujtottam fel! De a faluban, ahol ovis, kisiskolás voltam, nagyon egyedül voltam a töprengéseimmel. A könyvbéli falu és Orsi torokszorító kívülállósága nagyon is önéletrajzi, és többek közt e tapasztalat köré szerveződik a könyv.
Amikor olvastam a könyveit, úgy éreztem, az a sok varázslat, ami megjelenik bennük, valójában az emberi létezés velejárói. Csak éppen mi magunk varázstalanítottuk a világot és nem vesszük észre a hétköznapi csodákat. Lehet ilyen olvasata a műveinek?
Igen, zúgnak bennük a fantasztikus lényekkel és nemes érzésekkel telezsúfolt kora középkori erdők! De számos és súlyos veszteségem volt az utóbbi években, és magam is varázstalanítottam, bevallom, mert az kellett a megmaradáshoz.
Ezekben a hetekben, hónapokban nekem is keresnem kellett magamban az utat a költészethez, a meséhez, a varázsossághoz, ami talán nem más, mint a létezésbe vetett bizalom.
A minótaurosz és én ajánlójából az is kiderül, egy kiadó elutasította a könyvet, mondván, a legfurább dolgok is a legtermészetesebben vannak tálalva benne. Ennyire csak a biztosra mennek a kiadók?
Többfelé járt ez a kézirat, mielőtt igazi otthonra lelt Kiss Barnánál, az & kiadónál. De ő is biztosra ment, mert ő meg zseniálisnak találta, és magáénak akarta a könyvet. Másoknak meg nem jött be, vagy problémásnak érezték piaci szempontból, meg talán saját szemszögből is, hogy nem meghatározható például, milyen korosztálynak szól. Mostanra megbékéltem azzal, hogy továbbra is – az irodalomban is – kívülálló vagyok, de jó poénnak tűnt egy elutasító levélből idézni a „méltatásokat” felsorakoztató reklámfotón, visszajelezve ezzel azt is, hogy teljesen oké, ha sokan sokfélét gondolunk az irodalomról. (Egyébként az, akitől idéztem, vette a poént.)
Anyukaként és gyerekkönyvíróként mit gondol arról, mennyire megbecsült a kortárs gyerekirodalom? Meg tudnak jelenni az oktatásban a kortárs művek?
Nehéz megmondanom, mert buborékban élek, és csak idén szeptembertől lesznek első kézből származó tapasztalataim a közoktatásról. Álmodozó is vagyok, éppen művészi illusztrációjú, varázsos könyvek kiadására hivatott kis kiadót hívogatunk életre a gyerekkori barátnőmmel. A lányommal pedig becsüljük-rajongjuk a kortárs kínálat sok kötetét. Borbáth Péter Sündör és Nirujáért odáig vagyunk, a Csoda és Kószán (Czigány Zoltán) nagyokat röhögünk, Harcos Bálint verses meséit kívülről fújjuk, és hosszasan folytathatnám a felsorolást a nagy nevektől a kevésbé ismertekig: szerencsére bőven van kiket megbecsülnünk.
Vannak olyan írók vagy történetek, melyekből ihletet tud meríteni?
Én annyira szeretek olvasni, hogy a boldogsághoz elég arra gondolnom, hogy olvasni fogok. Vagy hogy bemegyek egy könyvesboltba, vagy a könyvtárba, és rátalálok egy könyvre. Nyolcévesen írtam is egy verset A könyv a mindenem címmel. Vallásos áhítattal viseltettem a könyvtárgyak iránt. Gyerekkori kedvenceim – az Alice Csodaországban, az Óz, az Üdv néked, Arthur, nagy király, Anne Shirley, vagy A gyűrűk ura – meghatározták az identitásomat. Felnőttebb koromban nagy „felhatalmazóim” vannak, bátor, formabontó szerzők, akik úgymond felhatalmaztak arra, hogy a saját fejem után menjek én is. Ekként tekintek például Emily Dickinsonra, Anne Carsonra, Leonora Carringtonra, és Tandori Dezsőre is.
Önnél azt mi dönti el, hogy éppen felnőttekhez szóló költeményeket vagy gyerekmeséket alkot?
Mindig úgy éreztem – inkább, mint gondoltam –, hogy a lányomat nem mi hoztuk létre, nem mi döntöttünk felőle, ő lett. A saját jogán alakulni kezdett, felhasználva az ő kezdeti lenni akarását körülölelő energiákat. A könyveimhez is vajmi kevés közöm van az elején: megfogannak, zajlani kezdenek odabent, majd kezdhetem kisajátítani őket. Ilyen organikusan vers nem volt bennem évek óta, ezért most nyugtalanul próbálok élni nélküle. A megszólalás más lehetőségei izgatnak, töltöttem egy évet monológszerű kisprózákkal, most pedig újra könyvet írnék, csak nem lelek rá időt. Ugyanezen okból mesét is csak akkor írok, ha van rá vevő. Az évek inkább telnek az írásra való vágyakozással, mint magával az írással.
Krasznahorkai László hasonlóakat mondott egy interjújában. Ő úgy fogalmazott, hogy csupán „szkriptor”, aki lehetőséget ad a karaktereinek, hogy betörjenek a létezésbe.
Hiába próbálom racionalizálni, a teremtés misztikum.
Ez a könyv úgy született, hogy az alapszituáció (egy kislány minótauroszt kap háziállat gyanánt) évek óta ötlet szintjén a fejemben motozott, de úgy voltam vele, hogy én úgysem tudok prózát írni (úgy, mint mások). Megszületett a lányom, és eltelt két évem a legmagasztosabb szeretetben, de fojtogató magányban, a szabadságomtól megfosztva. Sóvárogtam az írás, mint önmagam után. Sokára tudtam – és volt lehetőségem – annyira elszakadni tőle, hogy órákat tölthessek ekképpen magammal, a Word doksiban villogó kurzorral. Akkor ez a könyv egyszerűen megtörtént, mindenféle erőlködés nélkül, leültem, és nem kellett gondolkodnom, feltört belőlem, áthatolt rajtam. Egy fejezet egy ülésben, előre kijelölt időben, amit várhattam. Életem egyik legfantasztikusabb élménye volt.
Infó: Fenyvesi Orsolya: A minótaurosz és én. Illusztrátor: Bedey Dorottya. & Kiadó, 2024.
Névjegy
Fenyvesi Orsolya 1986-ban született Szekszárdon, költő, író, műfordító, szerkesztő. Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt ír. Művészettörténetet, filmelméletet és jogot hallgatott az ELTE-n. A Babilon Kiadó szerkesztője, gyermekirodalmat és lírát fordít. Verseit német, angol, horvát, szerb, török, román nyelvekre fordították.
