Vajon elegendő-e a tisztánlátáshoz leleplezni egy hazugságot, ha nem állítunk szembe vele valamilyen igazságot? Nagyjából egy évtizede mered a demokratikus oldal a kormánypárt szemkápráztató kétarcúságára, amely miközben egy szűk elit gazdasági-politikai hatalmát szilárdítja meg minden eszközzel, propagandájában nemzetközi viszonylatban elitellenes, és harcias kritikával reagál a globalizációnak a társadalom számára kedvezőtlen hatású, válságtüneteket hordozó jelenségeire, problémáira.
Sokszor úgy tűnik, baloldali akkordokat szólaltat meg őrjítő hangerejű jobboldali hangszerén, amelyre alapprogramként mintha Lenin egykor kötelező olvasmánynak számító munkája, Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka lenne telepítve. (Nem véletlenül tartotta persze magát a szélsőjobboldal hitleri fénykorában nemzetiszocialistának.)
Kihasított érdekek
Itt van például az orosz–ukrán háború kérdése. Orbán arra építi propagandáját, hogy nem sodródhatunk bele, nem támogatunk fegyverrel senkit, a megtámadott Ukrajnát sem: békét, békét!, békét! Aki másként tesz vagy mond, Bidentől a manapság sokféle köntösben bujkáló baloldalig, háborúpárti. A demokraták dühödten kárognak a lózungok hazugságáról, morális vállalhatatlanságáról, kitartóan bizonygatják, hogy a magyar kormányerő cinikus, Putyin érdekeit, az erőszakot képviseli, ő áll valójában a háború mellett, és védik az Egyesült Államok, az Európai Unió, a NATO, egyszóval a Nyugat álláspontját.
Ám sehogy sem akarják észrevenni, hogy a hamis kontextusokba helyezett fideszes propaganda mélyén ott turbékol egy elgondolkodtató baloldali tézis, jobboldali pátosszal kihangosítva a társadalomnak, és utat talál hozzá. Hiszen lényegében azt sugallja, hogy a háborúk lényege a (tőkés) piac és a nagyhatalmi érdekszférák újrafelosztása.
Ebben nekünk, egy perifériára szorított kis államnak, a globalista Nyugat kiszolgáltatottjának nem szabad részt vennie. Már csak annyi lenne hátra a kormány részéről, hogy plakátokon, politikai klipekben üzenjen az oroszoknak és ukránoknak: Testvérek! Fordítsátok meg fegyvereiteket! Csak hát itt a bökkenő. Mert nem igazi tőke- és globalizációellenességről, antiimperializmusról van szó, hanem csupán az orbáni elit érdekeit szolgáló álságos propagandáról.
Ugyanígy kibontható a lenini (vagy tágabb értelemben marxista) mag a migránsozásból, brüsszelezésből, sorosozásból, a bankok démonizálásából. Hiszen mi jellemzi még az orosz forradalmár szerint (is) az imperializmust? A tőke koncentrációja, gazdasági monopóliumok kialakulása; a banktőke és az ipari tőke egybeolvadásából megszülető finánctőke és -oligarchia; a világ gazdasági felosztása a nagy tőkés monopóliumok között, a tőkekivitel növekedése, a gazdasági-politikai gyarmatosítás. Látunk ilyen jeleket a globalizációban? Igen, enyhén szólva. Más kérdés, hogy Orbánék nem szeretnek jól definiálható kategóriákkal operálni. Ők a modern politikai manipuláció szellemében könnyen és sok rétegben értelmezhető szimbólumokkal, megszemélyesítésekkel dolgoznak, az imperializmust elintézik annyival, hogy Nyugat, Brüsszel és Soros. Érthető, hiszen nem proletárforradalmat készítenek elő, hanem csupán saját érdekszférájukat igyekeznek kihasítani a globalizációs tortából. A nemzeti szuverenitás örök, szent legitimitását szajkózva hatalmi terük, piacuk társadalmának.
Nemzetállam balról
Nem célom, hogy milliomodszor feltárjam a kormánypropaganda álszentségét, hazugságait. Ennél ma már sokkal érdekesebb, miért reked itt meg rendre a demokratikus tábor. Elsősorban pedig a baloldal. Hiszen így lényegében kritikátlanul védelmezik a tőkés globalizációt, a nyugati világot a maga polgári demokráciájával, jogállamiságával. Amely ma ugyan kétségtelenül élen jár az emancipációs törekvések, a szabadságjogok képviseletében, gazdasági-társadalmi rendje mégiscsak az egyenlőtlenségen alapul, és egyértelműek hegemón törekvései a globalizációs folyamatban. Fejlődése súlyos ellentmondásokat hordoz, amelyek hátrányosan érintenek széles társadalmi rétegeket, nemzeteket, feszültségeket okoznak a nemzetközi kapcsolatokban. Működésében folyamatosan benne rejlenek a szélsőjobboldali kinövések is. Ha ezen vonások mellett szemlesütve elmegyünk, lényegében érintetlenül hagyjuk azokat a létező problémákat, amelyek az autoriter rezsim propagandájának forrását jelentik. Az orosz–ukrán háborúnál maradva: miközben Európa biztonságának védelmében és humanitárius szempontokból is támogatni kell az ukrán nemzet ellenállását az orosz katonai agresszióval szemben, mert jelenleg a békéhez csak utóbbi megtörésén keresztül vezethet út, helytelen figyelmen kívül hagyni a konfliktus kirobbanását ösztönző nagyhatalmi érdekellentéteket.
A putyini rendszer fényében ugyan könnyen igazolható célnak tűnik Oroszország gyengítése, érdekszférájának szűkítése, Ukrajna felvételének lehetősége a NATO-ba aligha segítette a feszült orosz–ukrán viszony békés rendezését.
Gondoljunk csak arra, milyen határok elismerésével kerülne Ukrajna a védelmi szervezetbe. Mert lemondani a Krímről és a „szeparatista” donyecki és luhanszki régióról meghátrálás lenne, ellenkező esetben viszont háborús helyzet alakulhat ki Oroszország és a NATO között. (Hogy milyen egyéb, elsősorban gazdasági motivációk állnak az ellentét kiélezése mögött, egyelőre nem látható tisztán.)
A Fidesz propagandájával nem lehet úgy szembeszállni, hogy minden elemében hazugságnak tekintjük. A hamis kontextusok felfedése sem elegendő. Több kell. Reális képet adni a világról, rámutatni azokra a jelenségekre a nyugati szférában is, amelyek akadályozzák a demokratikus értékek erősödését. Más szóval, saját kézbe venni, saját kontextusba helyezni a folyamatok kritikai értékelését, értelmezését. A baloldalnak, mint az idézett lenini tanulmány példája is mutatja, évszázados szellemi muníciója van a globalizációs folyamatok lényegének feltárásához. Amely jelenleg is gazdagodik, csak a magukat baloldalon pozicionáló nagyobb politikai erők fittyet hánynak rá. Valamiért még 35 évvel a szovjet blokk megszűnése után is fontosabb számukra a tőkés piacgazdaság és a polgári demokrácia védelme, mint a kritikai szembenézés és politikai küzdelem a benne rejlő elnyomó mechanizmusokkal, igazságtalanságokkal, egyenlőtlenségekkel.
Hasonló óvatoskodást, távolságtartó arctalanságot mutat a politikai baloldal a nemzet korszerű definiálásában is, átengedve ennek a kérdéskörnek a kezelését az agresszív jobboldali demagógiának.
Elutasítja a nacionalizmust, kikerüli az internacionalizmust, de nem határozza meg világosan saját pozícióját. Így persze a nemzetköziség gondolatköre is könnyen értelmezhető a másik oldalon hamis kontextusban, egyszerűen nemzetellenességként. A baloldali internacionalizmus vállalása persze antikapitalista szemléletet kívánna. Hiszen arról van szó, hogy miként a tőke is nemzetközi, globális, az egyes országok munkavállalóit is összeköti közös helyzetük, együtt kell felvenniük a küzdelmet az elnyomás ellen, elutasítva, hogy a nemzeti összetartozás manipulatív jelszavával egymás ellen uszítsák őket. A nemzetek esetleges összeolvadása azonban csak egy szabad, emancipált, egykor osztály nélkülinek nevezett társadalomban valósulhat meg – ha van rá igény. A kapitalizmus, főleg a globális tőke világában viszont fontos szerepe van a nemzettudatnak. Ez az identitás, különösen valamilyen szintű állami szuverenitással párosulva, gátolhatja a tőke és a politikai hatalom mértéktelen, valóban globális centralizációját. Fontos persze, hogy ne viszonyuljon kirekesztően az állampolgárok etnikai önazonosságához, eltérő világnézeti, politikai hitvallásához. A lényeg, hogy nem ördögtől való az államok autonómiájára is támaszkodni a hegemón törekvésekkel szemben.
Bornírtságban botorkálva
Saját, kidolgozott elvi alapról kell megközelíteniük a demokratáknak az Európai Unió szerepét is. Az Orbán-rendszer merev, a XIX. századi nacionalizmus szellemét suhogtató szuverenista, brüsszelező propagandájára nem megfelelő válasz az európai integráció folyamatának idealizálása, a tagállamok jogi egyenrangúságának szajkózása. Komoly törésvonalak, centrum-periféria megosztottságok jellemzik még ezt a szövetséget. Nem elkenésük, hanem éppen, hogy pontos feltárásuk cáfolná érdemben a magyar kormány összetákolt Brüsszel-ellenségképét, amely valójában egy európai centrum elismerése, hiszen aki elfoglalja Brüsszelt, uralkodik Európában. A demokratikus cél más. De mi? Ezt kellene világossá tenni. Tízszer, százszor, ezerszer. Például amikor a Demokratikus Koalíció az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett tesz hitet. Mit jelentene ez pontosan? Konföderációt? Föderációt? Valamilyen más szövetségi struktúrát? Hogyan épülne fel? Hogyan alakulnának a helyi autonómiák? Mi garantálja, hogy valamelyik ország vagy régió nem jut centrális helyzetbe? Miért előnyös ez Magyarországnak? Hogyan segíti gazdasági, szociális felzárkózását, a demokrácia erősödését? Feltételezhető, hogy ezekre a kérdésekre születtek és születnek válaszok, hiszen az integráció kezdete óta ott lebeg az alternatívák között ez az elképzelés.
Még egyszer: saját, elvileg megalapozott, a valóság kritikai szemléletéből kiérlelt célokat kell közvetíteni intenzíven a társadalom felé. A Fidesz hazugságvilágában botorkálva, azt szurkálva nem vezet út az autoriter rendszer lebontása felé.
