A világos óbudai kis lakásban, hatalmas levelű szobapálmák között, egy puha pihenőágyban Rézi, Raubinek Lili két hónapos kislánya szemlélődik békésen. Kiegyensúlyozott, érdeklődő kisbaba, aki miután megnézte magának a vendégeket, szépen el is szundít, közel két órán át hagy minket beszélgetni.
– Érdekes érzés a szülőség, én is csak most ismerkedem vele. Mintha adtak volna egy kisbabát játszani – nevet Lili, amikor az anyaságról kérdezem. Táncosként élénkebbek a testi megélései, mint egy átlagembernek, ezért is érdekel, milyen volt a várandóssága és a szülése, mire elmosolyodik, és sóhajt egyet. – Otthonszüléstől indultunk: találtunk egy csodálatos bábát, jártunk szülésfelkészítésre, ami nagyon izgalmas volt. Engem mint alkotót is érdekel a fájdalomhoz való viszonyunk, ezzel is foglalkoztunk a Rambóban (Kelemen Patrikkal és Szabó R. Jánossal közös, 2019-es projektje, az Ismeretlen Kutatása műhelyprogram keretében – a szerk.). Végül programozott császár lett, még abban a kórházban sem szülhettem, ahol terveztem. A 31. heti ultrahangon kiderült, hogy a lányom hosszú csöves csontjai rövidebbek az átlagosnál, ami számos betegség jele lehet. Attól kezdve hetente jártunk vizsgálatokra, begyűjtöttem az első traumáimat az anyaság kapcsán. Szülésélményem sincs: ő megszületett, én nem szültem. Miután világra jött, rövidebbnek is mérték, de talán csak alacsony lesz, mint én vagy az apukám. A kórházban ki sem vizsgálták, csak a zárójelentésbe beleírták, vigyük el ortopédiára, genetikára, egy csomó vizsgálatra. Még egy van hátra júliusban, amire áprilisban kértünk időpontot. Szeretném ezt utána elengedni, de biztos járni fogok valamilyen terápiára, mert ha ezekre gondolok, nagyon nagy dühöt érzek, szét akarnám ütni az egészet – fakad ki a levegőbe bokszolva.
– Nem az orvosokkal van a baj, látom, milyen körülmények között működnek, hanem a rendszerrel. Vicces, mennyire naiv vagyok, miután két és fél évet dolgoztam egy gyermekotthonban, utána bekerülök életemben először egy kórházba, és meglep, hogy minden ugyanúgy működik itt is. De hát ugyanaz a fenntartó, ugyanaz a mérhetetlen sok várakozás, ugyanúgy nem tájékoztatnak.
Az egész kamu, amit nyomnak itt a családok nagy támogatásáról, mikor ott, ahol az élet kezdődik, nincs se pénz, se ember.
Szerettem volna legalább a vajúdás kezdetét megtapasztalni, de megmondták: azért kell programozottan szülnöm, mert 3 óra után már csak egy ember jut tíz csecsemőre, és ha tényleg baja van, 3 után kevesebb az esélye. Magyarország egy újabb szegletét tapasztalhattam meg. Én nagyon maradáspárti vagyok, de amikor 7 órát várakoztam egy-egy vizsgálatra, először fordult meg a fejemben, hogy el kellene innen húzni, mert ez így konkrétan veszélyes. Veszélyes bekerülni egy kórházba, mert nem tudom kontrollálni, senki nem mond semmit, gyerekként vagyok kezelve. Az „óriási protekciómnak” köszönhetően tíz percre rám rakták Rézit, amíg összevarrtak. Ilyen pici dolgok rengeteget jelentenek, de ez nem pénz, hanem szemlélet kérdése – véli a táncos-koreográfus, akinek egy különös testi élménye azért volt, amikor beadták neki az epidurális érzéstelenítést.
– Súlyos, hogy léteznek ilyen „drogok”, amitől deréktól lefelé semmit sem érzel, és mikor a műtős felkapott, hogy bevigyen, csak néztem, hogy hopp, ott egy láb a levegőben... Basszus, ez az én lábam! – kacag Lili. – Viszont felmerült, hogy szeptember 30-án a Trafóban nekem kellene táncolnom a Respectet, mert mindenki összevissza van, én pedig nem mondhatom senkinek, hogy ne menjen el akkor Franciaországba szőlőt szüretelni, mert én nem tudok neki ennyit fizetni – ecseteli a független előadó-művészetben jellemző helyzetet: valamiből meg kell élni, hogy mellette alkotni lehessen. – Én viszont még nem fogytam vissza, a hasizmom teljesen szétnyílt, nagyon fura most ez a nagy cici és a bendő.
Korábban sosem volt gondom a testképemmel, most viszont még nem sikerült „visszakerülnöm a saját testembe”.
Már lehet picit mozogni, tréningezni, többet emelni, eddig csak Rézit szabadott. Nem tudom, ha természetesen szültem volna, akkor is így érezném-e, de most az a megélésem, hogy tíz réteg bennem át lett vágva, és hirtelen nem is tudom, mi jó a testemnek. Mi van, ha én most elkezdek tornázni, és az nem jó neki? Furcsa, hogy nem érzem magam kompetensnek a saját testemmel kapcsolatban, mert történt egy művi beavatkozás, aminek rajtam túlmutató a regenerációja. Ezzel akarok is foglalkozni, mert hiszem, hogy a test jól tudja gyógyítani magát, és érdekel, hogy ilyenkor mi történik bennem. Ha többet tudok, tudatosabb vagyok, oda is tudom vinni a fókuszomat. Rézinek is gondolatban növesztettem a karját meg a lábát, amíg a pocakomban volt. De ha végül tényleg nekem kell csinálnom az előadást, akkor most én leszek a „gyenge láncszem”, és majd így csináljuk végig, még nem tudom. Kevesebb emberrel nem jön ki az az energia, a dinamika – érzékelteti az alkotó.
A Respect for the 23.000 küzdelemkoreográfiája komoly állóképességet követel, az előadók 45 percen át gyűrik-hajlítják, emelik-dobják, húzzák-csavarják egymást, akár a gyermekotthonban összezárt, dühös, kétségbeesett és ijedt gyerekek. Az előadás végén pedig a táncosok megnyugtatóan „leölelik”, elringatják a nézőket, akik ezt szeretnék.
Ezt a gesztust a gyermekotthonban is alkalmazták, csak így tudtak megfékezni egy másokat vagy önmagát bántó kisgyereket, hogy senkinek ne essen baja.
Tisztelgés a gyermekotthonokat éltetők előtt
A Trafóban szeptember 30-án látható a Respect for the 23.000 című előadás, melyet a szakmán belül Balta-díjjal („rést üt a fennálló struktúrákba”), majd a legjobb kortárstánc-produkcióknak ítélt Lábán Rudolf-díjjal is elismertek. Novemberben a Hintalovon Alapítvány és a Jurányi Inkubátorház mindenGYEREK családi fesztiválján lehet még megnézni az előadást a Jurányiban. Szeretnék a darabot országosan is turnéztatni, különösen a gyermekotthonok és a nevelőszülői hálózatok felé keresik a kapcsolatot, mert ott tud jó platform lenni, hogy a rendszerben dolgozók és az érintettek beszélgetni kezdjenek az érzéseikről és egymással.
– Ez a darab úgy született, mintha tartalmat talált volna a forma. Régóta érdekelt, hogyan lehet intenzíven egymáshoz nyúlni és nem sérülni, sem testben, sem lélekben. Ezért már a próbák során fontos volt felmérni, ki mennyit bír, hol vannak a határai. Mikor még csak Kelemen Patrikkal dolgoztunk a Rambón egy rezidencián Olomoucban, egész nap egy sötét teremben próbáltunk verekedni. A formát keresgéltük, de nem jött ki belőle semmi, csak a nap végén nagyon szarul éreztük magunkat. Rájöttünk, hogy azért, mert bántjuk egymást, és ez nem jó. A Rambó utána más irányt vett, noha van benne fizikális rész, de nem az egymással versengés. Amikor elkezdtem dolgozni az otthonban, néztem a gyerekeket, ahogy verekszenek. Sokszor nekünk is be kellett avatkozni, és akkor eszembe jutott, hogy még a kortárstánc-főiskolán az egyik tanárunk, Rózsavölgyi Zsuzsa sokat mesélt a dzsiudzsicuról. Megkérdeztem tőle, hol tartanak edzést, és el is mentem Tóth Bencéhez a BME-re. Akkor már úgy mentem oda, hogy lehet, hogy a dzsicun keresztül formát találok ehhez az előadáshoz, a téma pedig hozzájött, mert fokozatosan nőtt bennem a feszültség, olyan dühös voltam, mint most a kórházban, és kerestem a módját, hogyan lehet ezt megmutatni a színpadon. Nekem ez egy szelep is volt, kellett valamit kezdeni ezzel a fossal – írja le keresetlen szavakkal nyomasztó érzéseit.
Heti kétszer-háromszor járt dzsicura, ez adott számára egy magabiztosságot, és tanult olyan fogásokat, amiket az otthonban is tudott alkalmazni. Azt meséli,
volt olyan kilencéves kislány, akinek naponta többször voltak kirohanásai, amikor nem nézett se istent, se embert, csak ment és tépett és harapott, magát sem kímélve. Nála gyakran volt szükség leölelésre.
– Volt, hogy a Budakeszi úton feküdtünk a földön, és én tartottam, miközben ő torkaszakadtából ordított és köpködött. Ez akármikor megtörténhetett, és ezeknek az energiáknak nem volt kifutása. Persze sokat ventiláltunk a többi nevelővel egymásnak, de mindent nem tudtunk kiadni magunkból, egy idő után a szupervízió is elmaradt. Ekkorra már összeállt a fejemben, hogy az agresszió, az intenzív fizikai mozgások és a gyermekotthonban megéltek nagyon jól összepasszolnak. De tudtam, hogy amíg ott dolgozom, nem kezdem el ezt a munkát. Aztán amint eljöttem, rögtön nekiálltam, mert új darabok létrehozásával lehet a legtöbb pénzt keresni itthon – utal arra, hogy a pályázati rendszer hazánkban (és sok más országban is) a premiereket favorizálja, ám az elkészült darabot már nehéz tovább játszani, legyen bármilyen sikeres a bemutató. Ez állandó produktivitáskényszerbe hozza az alkotókat, hiányzik a fenntarthatóság a közegből.
Emberi fenntarthatóság
A SIN művészeti központtal közösen 2023 őszén elindították a G.A.T.E. (Give And TakE) workshop sorozatot, melyen táncosok és koreográfusok kéthavonta ingyen vehetnek részt, és aki a háromnapos eseményt vezeti, megoszthatja, amin épp dolgozik. – Valójában azért hoztam ezt létre, hogy én táncolhassak, ha nincsen épp projektem – nevet Lili. – Mindig kíváncsi vagyok, mit csinálnak a többiek, izgalmas kijönni a saját kis világomból és megnézni, ki mivel mókol, a stúdióban is találkozni, és nem csak előadások után a büfében beszélgetni. Elsősorban a fiatalok kaptak ezen a lehetőségen, azt tapasztaltam, hogy aki dolgozik, az nagyon dolgozik, nem lát ki a melóból, nehezebb kérdés, mi van azokkal, akik nem dolgoznak, mégsem jönnek el. Én is voltam hasonló helyzetben, amikor nem volt munkám, kételkedtem magamban, nem találtam a helyemet, összehasonlítgattam magamat másokkal, és ilyen állapotban nehezebben megy az ember abba a közegbe, ami a baráti és egyben a munkaközege is. Szerintem az összekötöttséget kell erősíteni, mert ha az ember nem érzi a közeget maga körül, azt látja, hogy különálló szigetek vannak, mindenki egymagában küzd, így könnyebb egymásra fújni. A nehézkedést én is sokszor érzem magamon, hogy nincs pénz, nem tudok embereket összeszedni egy projekthez, sem nekik eleget fizetni. Ez van most itt Magyarországon, de ebből lehet valami felszabadult és vidám dolgot is csinálni, mint például a #kaland_budapest teszi. Végeredményben ez is a fenntarthatóságról szól, csak az emberi oldaláról, hogyan tud a közeg fennmaradni és visszaadni az egyénnek.
– Én nem gondoltam volna, hogy mostanra a hagyományos családmodellben fogok élni, de a párom nyolc órában dolgozik egy nemzetközi gyermekvédelmi alapítványnál, reggel elmegy, este jön. Ez rémes neki, hogy ennyit látja a gyereket, rémes nekem, ha nem szervezem szét magam, hogy kimenjek, és emberekkel találkozzak – vezet be a fiatal édesanyák mindennapjaiba. – A lányomat még nem vittem be a stúdióba, most kezdek a táncos anyukák közt tapogatózni, ők hogyan csinálták. Ahogy én dolgozom, az nem túl katonás, más kérdés, hogy én mennyire tudnék koncentrálni, ha ő ott van, és elkezd nyögdécselni. A Respect próbájára biztos nem vinném be, mert ott a figyelemnek tűpontosnak kell lennie. A Thealteren lesz a Barátságkert, a Dioráma projektünk egyik mellékága, oda elvisszük Rézit. De az egy majálishangulatú szabadtéri happening, ahol paprikás krumplit főzünk, magyar slágereket éneklünk, zászlótánc van. A Kolorádó Fesztiválon is megcsináltuk, azt láttuk, hogy az emberek szeretik, hiába találják viccesnek, jólesik ezeket a dalokat együtt énekelni, behoznak jó emlékeket – mondja Lili, ám ekkor Rézi megébred, jelzi, hogy ideje őt megszoptatni. Közben visszatérünk a gyermekotthonra, hogyan is került oda táncosként.
– Felhívott egy ismerősöm, nem akarok-e egy most induló zugligeti gyermekotthonban dolgozni, pedig nem is tudta, hogy van csecsemő- és kisgyermekgondozói végzettségem. Ebből is látszik, mennyire nincs ember, szinte bárkit felvesznek. Általában engem be lehet rántani dolgokba azzal, hogy szükség van rám, de épp hosszabb pihenőn voltam, mert kiégésközelbe kerültem a táncban. Végül találtak mást, ez volt Dani, Rézi apukája. Két hétre rá szóltak újra, hogy megint kiesett valaki, akkor elmentem végül egy napra, megtetszett a csapat, a hely, és beszálltam.
Nehéz két és fél év volt, de végül nagyon sokat adott nekem, lett egy párkapcsolatom, egy gyerekem, meg egy előadás, ami a szakmai elismerést is meghozta.
Az idén megkaptam az NKA-tól az Imre Zoltán-ösztöndíjat, ennek egy részét az átképzésemre fogom fordítani. Én akkor tudom megőrizni az alkotáshoz való kedvemet, ha nem az életem múlik rajta. Mert akinek a létezése függ ettől, az előbb-utóbb nagyon görcsössé válhat, vagy nagyon profin kitalálja, hova tudja eladni magát, de én ezt a potenciált nem érzem magamban. Szeretnék olyan munkát végezni a tánc mellett, ami nem csinál ki teljesen, a gyermekotthonba például nem mennék vissza. Talán művészetterápiát tanulok, és gyerekekkel fogok foglalkozni. Bár lehet, hogy jobb lenne kőfaragónak átképezni magam, mint egy pályatársam tette, mert a kőoroszlánokat mindig ki fogják fizetni.
