Általában nem kelt komoly visszhangot, ha egy ország átveszi az EU soros elnöki tisztségét. Ahogy a belga kormányfő jelezte, szó sincs semmiféle konkrét hatalomról: az épp aktuális soros elnöknek kell lebonyolítania a miniszteri szintű üléseket. Ráadásul a hétfőtől kezdődő magyar elnökség fél éve nem is hat hónapot jelent, hiszen az érdemi munka csak szeptemberben kezdődik, méghozzá egy átmeneti időszakban: november előtt aligha jön létre az új Európai Bizottság. A soros elnöknek minden tekintetben meg van kötve a keze, az elnökség prioritásait meghatározhatja ugyan, de a döntéshozatal menetrendjét nem. 2007 óta három ország közös „tizennyolc hónapos programot” dolgoz ki, hogy a váltások ellenére is biztosított legyen a folytonosság. A soros elnök nem uralkodik, hanem szolgál.
Vagy legalábbis szolgálnia kellene. Nálunk azonban nem léteznek árnyalatok: minden vagy fekete, vagy fehér. A kormányzati narratívában Orbán Viktor nyilván az EU legbefolyásosabb embereként jelenik majd meg, aki meghatározza az Unió irányvonalát. Ezt az időszakot a kormányzat erős propagandakampánnyal felhasználhatja arra, hogy feledtesse a váratlanul gyenge júniusi választási eredményt. És Magyarország nem csak nem foglalhatja el Brüsszelt, az uniós döntéshozatalt sem akadályozhatja a következő fél év során, bár kétségtelenül hátráltathat bizonyos lépéseket. Főként ezzel a rémisztő megállapodással, amelyet most kötött Bécsben, szélsőséges politikusokkal.
Az uniós fővárosokban még enélkül is riadalmat kelt, hogy hazánk veszi át a soros elnökséget. Mit várhatnának egy olyan országtól, amely még büszke is arra, hogy az egész EU biztonságát fenyegető Oroszország érdekeit képviseli az uniós színtéren? A folyamatos orosz fenyegetés, a kínaiak gazdasági hegemóniára való törekvése, a bizonytalan kimenetelű amerikai elnökválasztás, az erősödő jobboldali populisták árnyékában különösen fontos lenne egy konstruktív uniós politika, de ezt még csak remélni sem lehet a magyar kormánytól, amely a soros elnökséget a kínai gazdasági érdekek érvényesítésére használná, s amely nyíltan szurkol annak a Trumpnak, aki súlyos károkat okozhat az európai gazdaságnak. Már azelőtt meghekkelte a soros elnökséget a Trumptól kölcsönzött „Make Europe Great Again” jelszóval – ami sokkal inkább csatakiáltásként hangzik –, hogy az elkezdődött volna.
A kormányfőben azonban nem csak a „mainstream” Európa nem bízik, de azok sem, akiket a szövetségesének nevezett. Azzal ugyanis, hogy saját frakciót hozna létre, éppen a nagyobb populista pártcsaládokat, a „szuverenistákat” gyengítené. Miközben a EP-választási kampányban egy nagy jobboldali tömb létrehozását tűzte ki célként, most épp tovább szabdalja a szélsőjobb erőket, ami talán bosszú azért, hogy a Fideszt nem vették fel Giorgia Meloni frakciójába.
A belga elnökség mindent megtett a kármentésért, előrevett olyan témákat, amelyek a magyar elnökség alatt elhaltak volna. Az ország érdeke is az lenne, hogy évtizedek múltán az EU-ban ne a méla csend időszakaként tekintsenek vissza erre a fél évre. De rég megszokhattuk: a kormány és az ország érdekei külön utakon járnak.