„Már megint a zsidók jártak jól” – mondják a régi pesti viccben azok, akik a hosszú sorban állás végén sem jutnak hozzá a vágyott hiánycikkhez, és irigykednek-haragudnak azokra a zsidókra, akiket az antiszemitizmus miatt már az elején hazaküldtek és be sem engedtek a sorba. A holokauszt tragédiájához képest minden zsidó sikert csak viszonylagosnak lehet tekinteni, és onnan visszafelé olvasva a történelmet – a magyar zsidók esetében is – inkább esik szó a diszkriminációjukról, beilleszkedési törekvéseik kudarcáról. Ön mégis a zsidó sikerek okait fürkészi.
Így van, a holokauszt óta a „miért éppen a zsidók?” kérdés egészen mást jelent, mint amire könyvem keresi a választ. Hogy ma mit jelent, azt egy sokak által ősi zsidó viccnek tartott, de valójában egy 1965-ös amerikai filmben körülbelül így elhangzó párbeszéd világítja meg: „Mindenről a zsidók tehetnek!” „Igen, a zsidók. Meg a biciklisták.” „Miért éppen a biciklisták?” „Miért éppen a zsidók?” Tehát miért éppen a zsidók estek áldozatul a népirtásnak, miért a zsidóellenes érzület annyira erős és örök? A könyvemben ezzel csak az utolsó három bekezdés foglalkozik. Nálam a „miért éppen a zsidók?” kérdés azt jelenti, amiről a zsidókérdés-vita Auschwitz felé robogva szólt: „Miért a zsidók, és miért nem mi?” A zsidók és nem zsidók közti egyenlőtlenségek magyarázatára kérdeztem rá, szóval a zsidó siker titkát kerestem. És a zsidó kudarc titkát is, ugyanis a zsidók csak a szellemi versengésekben voltak győztesek. Ahol az erő, az akarat másokra kényszerítése, az önuralom, a megbízhatóság játszik főszerepet, a zsidók nem jobb pozíciókban voltak a nem zsidóknál, hanem épp sokkal rosszabbul álltak. A zsidó siker márpedig a modern kor egyik nagy, ha nem a legnagyobb társadalomtörténeti rejtélye. A modernitás alapvető meggyőződése ugyanis az, hogy minden ember egyenlőnek születik, mégis egyenlőtlenségek figyelhetők meg olyan embercsoportok között, amelyekbe beleszületünk. Nem mindegy, ülve pisilünk vagy állva. Az sem, mennyire pigmentált a bőrünk. És az is számít, zsidónak születtünk-e. De a zsidók sikeressége még a többi esetnél is talányosabb, ugyanis a szokványos felállás az, hogy azok a születés által meghatározott csoportok, amelyek az óvilágban a rövidebbet húzták, az új világban is pórul járnak. A zsidó eset egészen más: egy kicsi, megvetett kisebbség a modern korban is kicsi és lenézett maradt, mégis lenyűgöző sikereket ért el.
És miért éppen a zsidóknak jött össze? Mi a zsidó siker (és kudarc) titka?
Könyvem alcíme úgy fogalmaz, hogy a zsidók és keresztények közötti egyenlőtlenség olyasmi, amit feltaláltak. Vagyis az emberek fejéből pattant ki, a gondolataik ereje teremtette, nem pedig a tetteik következménye – a képzelet eluralta a valóságot. Ez a zsidó sikerek esetében újszerű felvetés. Hiába foglalkozott klasszikus gondolkodók egész sora a tárggyal, fel sem merült ez a lehetőség. Minden teória feltételezte, hogy a zsidó előnyök tisztán teljesítménykülönbségekből keletkeztek az érdemelvűség mennyországában. Nagy tévedés azonban valaki sikerességét úgy érteni, hogy ezek szerint másoknál jobban teszi a dolgát. Soha ne essünk ebbe a hibába! Főleg akkor ne, ha saját magunkról van szó. Az érvényesülés egy társadalomban nem olyasmi, amit elég kiérdemelni – sőt erre akár egyáltalán nincs is szükség –, hanem olyasmi, amit odaítélnek. És semmi biztosíték nincs arra, hogy ezek az ítéletek tárgyilagosak. Mindig van egy vásárló, egy főnök, egy tanári kar, magyarán egy zsűri, amelyik vagy hibás, vagy lehet hibáztatni. Rendre eszükbe jut azonban a kutatóknak az elfogult ítélkezés lehetősége akkor, amikor a zsidó hátrányokról értekeznek. Azokat antiszemita előítéletességgel vagy azzal is magyarázzák. Csakhogy a zsidók sikereit is okozhatta pártos ítélkezés, ahogy a kudarcaik is lehettek kiérdemeltek.
Könnyű elképzelni, hogy a zsidók hátrányaiért teljesítményeik diszkriminatív elbírálása a felelős. De hogyan okozta volna ilyesmi a sikereiket is?
Elsőre valóban szokatlanul hangozhat, hiszen a diszkriminálás az erősek sportága. A többségben lévő, domináns keresztények előítéletessége termelte volna a zsidó előnyöket? Nem minden szentnek maga felé hajlik a keze? A keresztények elfogultak lettek volna a zsidók javára és a saját maguk kárára? Nos, ilyesmi igenis elképzelhető akkor, ha a fejeket nem egy úgymond legitimáló, vagyis a fennálló hatalmi viszonyokat alátámasztó mítosz, hanem egy – nevezzük így – felforgató mítosz tartja megszállva, amely a gyengébb félnek tulajdonít felsőbbrendű képességeket. A zsidókkal kapcsolatos sztereotípia lényege az volt, hogy a zsidók esze jobban, testük gyengébben képes teljesíteni, mint a keresztényeké. Ennek a képzetnek az a fele, hogy a zsidók az okosabbak, egy felforgató mítosz volt, azaz az alul lévők malmára hajtotta a vizet. Ez a gyakorlatban úgy termelhetett egyenlőtlenséget, hogy például egy előítélettel terhelt magyartanár kihívta a zsidó tanulót a táblához, és jobbnak értékelte a feleletét, mint egy ugyanilyen színvonalon felelő keresztényét, mert a zsidó okosságba vetett hite megzavarta az ítélőképességét.
Mi derült ki: teljesítménykülönbségek magyarázzák-e a zsidók sikereit (és kudarcait), vagy a többségi társadalom előítéletei? A tudat határozza meg a létet, és nem fordítva, mint Marx írta?
Az már logikailag is belátható, hogy úgy aligha lehetett, ahogy a korábbi szakirodalom elképzelte. Vagyis hogy a zsidók kudarcait antiszemita részrehajlás okozta, a tudat uralta a létet, a sikereiket viszont az hozta, hogy jobban teljesítettek, amit a közeg tárgyilagosan elismert. Gondoljuk meg, hogyan lenne lehetséges, hogy egy társadalom, amely direkt kiszúr a zsidókkal a tornaórán, elfogultságát feledve rohan peres ügyeit zsidó ügyvédekkel intézni, nyavalyáit zsidó orvosokkal kezeltetni, stb? Ha valakik reggel elfogultak, akkor este is azok. Az ilyen ellentmondásoktól két módon szabadulhatunk meg. Egyfelől feltehetjük, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt, vagyis az okozta az egyenlőtlenségeket, hogy a zsidók fejben erősebbek, de karban gyengék voltak. Másfelől gyanakodhatunk arra, hogy mindenki azt kapta, amit nem érdemelt, tehát a zsidó sikerekért és kudarcokért is a produkciók részrehajló elbírálása volt a ludas. Azaz a zsidók sem elmésebbek, sem puhányabbak nem voltak, hanem csak ezt képzelték róluk. Hogy a két magyarázat közül melyik és mennyire igaz, azt az 1945 előtti évtizedek középiskolai bizonyítványainak esetében vizsgáltam. Azt kutattam, miért kaptak a zsidók sokkal rosszabb jegyeket testnevelésórán, ugyanakkor sokkal jobb osztályzatokat a szellemi tárgyakból.
Egyfelől Woody Allen egy életművet épített a gyenge fizikumú, kételkedő, analitikus, neurotikus vagy egyenesen hisztérikus zsidó értelmiségi figurájára. Másfelől a sportsikerek alapján az „izom-zsidók” is eszünkbe juthatnának, ha meghalljuk a „zsidó” szót, hiszen már első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd is zsidó származású volt, és később sokan követték a dobogók tetején. Hajós Alfrédhoz vagy Woody Allenhez hasonlítottak rendszerint jobban a zsidó iskolások? Okkal írta Frigyes Lajos A zsidók természetrajza című 1920-as művében, hogy a zsidó gyerekről „tanárja természetesnek találja, hogy (…) rendesen rossz tornász”?
Frigyes okkal írta ezt, hiszen a zsidó nyápicság sztereotípiájának elterjedtsége jól dokumentálható. A kérdés csak az, mennyire volt igazuk azoknak, akik hittek ebben. Ezt egy különös forrás segített megválaszolni: az úgynevezett erőmérési táblák. Ezeket a századforduló körüli három évtizedben tették közzé rendszertelenül a magyar középiskolákban az év eleji és év végi felmérések alapján, és azt mutatják, hogy egy-egy diák bizonyos gyakorlatokból mennyit bírt elvégezni. Ezek az adatok attól érdekesek, hogy éppoly tárgyszerűen mérik a testi teljesítményt, amilyen tárgyilagosan általában a sportpályán eldől, ki a jobb, s így az egyes tanulók teljesítménye összevethető válik azzal, milyen osztályzatot kaptak testgyakorlásból. A számításokat elvégezve azt kaptam, hogy Magyarországon a zsidó diákok ugyan valamivel rosszabbak voltak tesiből, mint a többiek, de korántsem annyival, amennyivel rosszabbak voltak a jegyeik. Tornaosztályzati hátrányuknak döntő hányadát a zsidó test alsóbbrendűségéről folytatott fantáziálás magyarázza.
Mi a helyzet a szellemi tárgyakkal? Azok esetében hogyan lehet az osztályzatok mögötti teljesítményeket felfedezni? Honnan tudjuk, hogy a Tanár úr kérem fogalommá vált „jó tanulója”, Steinmann tényleg a legokosabb volt-e az osztályában?
Sajnos két szellemi teljesítményt nem lehet olyan könnyen összemérni, mint két diszkoszvetést. De azért egy ötlet a segítségünkre siet: ha egy tanár szívből utálja a gyerekeket, az bizonyára egy rémes alak, elfogultsága mégsem termel igazságtalan egyenlőtlenségeket az osztályában, mert ott csakis gyerekek ülnek. Ugyanígy csak akkor számíthattak a zsidó tanulók a „zsidó értelmesség” mítoszának támogatására, ha a tanulási versenyben nemcsak ők, hanem keresztények is indultak. Ebből kiindulva kerestem olyan ritka eseteket, amikor a zsidókat a keresztényektől szegregálva oktatták (vallástan, zsidó gimnázium, zsidó osztályok), és összevetettem azokkal a szokványos esetekkel, amikor együtt tanultak az osztálytermekben. A várakozásom teljesült, a zsidók rendre jelentősen jobb jegyeket kaptak, ha mellettük ültek a keresztény tanulótársaik, és így kedvezett a környezet annak, hogy szellemi teljesítményeiket felülértékeljék.
A könyv ideális „hőse” a Fajvédő álnevet használó gyöngyösi olvasói levelező. Ő képes volt elbeszélni is, miért segíti elő a zsidók érvényesülését annak ellenére, hogy ki nem állhatja őket. Profitorientált részvényesként nem volt ellenére egy gyöngyösi bank „elzsidósodása”, mivel 1925-ben úgy okoskodott: „Tisztelet és becsület keresztény véreimnek, de a banküzlethez nem sokat értenek.” Azért a Rothschild-bankház felemelkedése csak nem magyarázható kizárólag a zsidók számolási képességeivel kapcsolatos sztereotípiákkal?
A Rothschildok gazdagsága nem okolható meg önmagában azzal, hogy zsidóságuk miatt a banki szolgáltatásokat keresők szuper-képességeket tulajdonítottak nekik. A Rothschildok ugyanis tudtommal sokkal sikeresebbek voltak, mint a többi zsidó tulajdonú bankház. Márpedig az a hiedelem, hogy a zsidók ügyesebb bankárok, a Rothschildokat pontosan ugyanabban a mértékben segíthette csak, amennyire a korabeli izraelita Bróker Marcsikat Karcagon. Könyvem célja természetesen annak megértése volt, hogy a zsidók és nem zsidók közötti átlagos egyenlőtlenséget mi és milyen mértékben okozta. Ettől még egy-egy zsidó vagy nem zsidó tetteit ezerféle tényező befolyásolhatta, tettei megítélését pedig további ezerféle előítélet tehette elfogulttá. Empirikus vizsgálataim egyébként sem terjedtek ki a bankokra. Bizonyára már nem is fognak, mert e könyv megírása mintegy két évtizedet emésztett fel az életemből. De majd talán a hálás utókor.
Munkája a magyar történettudomány olyan toposzait is dekonstruálja, mint a zsidó gazdagság képzete, amely máig felbukkan szakmunkákban anélkül, hogy utánanéztek volna az erről tudósító számok megbízhatóságának. A BBC History magazin holokausztszámában nemrég publikálta az „Ábrándozás a zsákmányról” című cikkét. Ebben a kutatásai alapján bemutatja, hogy miként a zsidókérdés-diskurzusban a lenézett és megvetett „batyus zsidó” alakját felváltotta a dúsgazdag „bankár zsidó” alakja, úgy kezdtek számolgatni az antiszemiták, vajon mekkora vagyont is rabolhatnának el tőlük. A Horthy-kori Magyarországon valóban gazdagabbak voltak a zsidók, mint a keresztények?
Valóban kivételes, mi mindent összehordtak hazánkban a zsidók mesebeli gazdagságáról a hajdani antiszemiták, majd őket követve a mai történészek. Ami biztos, hogy annyira kitömött nem volt a zsidók bukszája, mint ahogy az antiszemiták híresztelték. Olyan eljárásról viszont nem tudok beszámolni, aminek segítségével százalékra pontosan megállapíthatnánk, mennyi gazdagította valójában a nemzet javaiból a zsidókat. Három olyan módszert azonban említhetek, amivel a teljes zsidó és nem zsidó népességet meg lehet figyelni jóléti szempontból, igaz, csak közvetetten, és ezek mind azt valószínűsítik, hogy a zsidók lehettek a jobb módúak. Először is, a zsidók megengedhették maguknak zsidó vallásuk felárát, ugyanis tőlük a hitközségek jóval több adót szedtek fejenként, mint az egyházközségek a keresztényektől. Másodszor, a zsidók átlagosan magasabbak voltak a keresztényeknél, ami a jobb tápláltságukra utal. Harmadszor, évtizednyivel hosszabb volt a várható élettartamuk.
Hangsúlyozzuk, könyve nem egy „zsidó” történetet mesél el, hanem az előítéletes többségi társadalomról, vagy általában az előítéletes gondolkodás történelemformáló szerepéről szól.
Valóban, a nem-zsidók az igazi főszereplők, azt beszéli el a könyv, hogy az ő rögeszméik termelték a zsidó sikert és kudarcot. Másrészt az egyenlőtlenségek már csak úgy működnek, hogy amikor az egyik felet felülbecslik, akkor ugyanannyival alulbecslik a másikat, és fordítva. Így amit ez a kötet elmesél a zsidókról, annak fordítottját ugyanannyira elbeszéli a keresztényekről. Tehát ha a zsidók életét eluralta a képzeletbeli zsidó figurája, akkor a nem zsidókét is ugyanúgy eluralta az elképzelt nem zsidóé. Vagyis ez mindenki története, mert a világon mindenki zsidó, vagy nem az.
