– Mivel ihleti meg a marxizmus, a történelmi materializmus egy fiatal társadalomtudós, szociológus gondolatvilágát?
– A szociológiában nagyon erős a kritikai irányzat hagyománya, amely Marxhoz vezethető vissza. Utolsó nagy képviselője, Pierre Bourdieu szintén sokat merített tőle. A szociológusok között nagyon élő a marxista vagy legalábbis marxizáló tradíció. Én első szinten az egyetemen szívtam magamba. A másik ösztönző a Helyzet Műhely, amelynek harmadik köteteként jelent meg a könyvem. Ez nem kiadó, hanem fiatal társadalomkutatók, szociológusok, közgazdászok tíz éve alakult munkaközössége, akik bevallottan a kritikai baloldali társadalomtudomány mellett köteleződtek el. Könyvsorozata a kritikai szociológia, a politikai gazdaságtan, a világrendszer-elemzés hagyományaira építve a nemzetközi munkamegosztás, a geopolitikai viszonyok elemzését tűzte ki célul. Ez az én legszűkebb szellemi közegem.
– Mi nem volt kielégítő a mainstream szemléletben?
– Túl erős benne a polgári progresszióba, a kapitalizmusba, az emberi jogok folyamatos szélesedésébe, terjedésébe vetett hit. A 2008-as válság ezt a szemléletet megtörte. Nem véletlen, hogy a Helyzet Műhely utána jött létre. Alapítói úgy érezték, azok a keretek, amelyekre az egyetemi képzés épül, nem képesek megmagyarázni, mi történik a világban, mint ahogy később azt sem, mi vezetett Magyarországon a nemzeti együttműködés rendszerének kialakulásához. A rendszerváltást a kelet-európai felzárkózás illúziója fűtötte, hogy előbb-utóbb utolérjük a Nyugatot életszínvonalban. 2008 után egyértelművé vált, hogy ez nem így lesz. És akkor a társadalom széles rétegei kiábrándultságukban jobbra tolódtak. A Helyzet Műhely ezért új keretet próbált keresni, amely nem arról szól, hogy nemzetállamok haladnak egymás mellett egy futópályán, és ha Magyarország gyorsabban fut, majd utoléri a Nyugatot. A csoport rendszerszemléletű megközelítést választott. Lényege, hogy a különféle régiók, nemzetállamok között munkamegosztási rendszer van.
– Mit sikerült így mélyebben megérteni?
– Nem szociológiai pillanatfelvételeket készítünk, hanem történeti-szociológiai keretben globális történetírással próbálkozunk. Úgy érzem, így sikerülhet Kelet-Európa és benne Magyarország sajátos, félperifériás helyzetének történetét jobban megérteni. Különböző perspektívákból. A Helyzet Műhely első kötete, Gerőcs Tamás munkája, a Magyarország függő fejlődése makrogazdasági keretben vizsgálta, hogyan alakult hazánk története a nemzetközi munkamegosztásban. Ugyanezt el lehet mesélni más témákon, például intézményrendszereken keresztül. Az én könyvem a szexualitás kérdését állítja fókuszba.
– Mi az összekötő tézis?
– Magyarország félperifériás fejlődése. Azok a régiók, országok tekinthetők félperifériának, amelyek nem tartoznak sem a gazdasági centrumhoz (Észak-Amerika, Nyugat- és Észak-Európa), sem a volt gyarmati világhoz. A nemzetközi munkamegosztásban és tőkeáramlásban is köztes pozíciót foglalnak el: egyrészt kizsákmányolók, másrészt kizsákmányoltak. A magas tőke- és munkaintenzitású gazdasági tevékenységeknek egyfajta keverékét figyelhetjük itt meg.
A rendszerváltozást követően az európai centrum úgy integrálta a posztszovjet államokat, hogy egyrészt olcsó munkaerőt szolgáltassanak, másrészt piacul szolgáljanak számára.
Nem alattomos tervekről, átverésről van szó, mindez a tőkés rendszer működéséből fakadt. Akkoriban nehéz lett volna tisztán látni, hova vezet a folyamat. A félperifériás állam gyenge. Nincs elég tőkéje, a világpiaci profitból kisebb a részesedése. Ezért bizonyos szinten mindig függő helyzetben van.
– A könyvének fontos aspektusa az elidegenedés. Mennyiben a kapitalizmus terméke, miért nem lehet egyszerűen a munkamegosztás, a szakosodás kényszereihez, monotóniájához kötni?
– A szűk értelemben vett elidegenedés fogalom nem arra vonatkozik, hogy valamit megunok, nem szeretem csinálni, kényelmetlen. Itt arról van szó, hogy olyasmit csinálok, ami velem szemben áll. Ami tőlem idegen, ami fölött nincs hatalmam változtatni. A marxi értelmezés kifejezetten a munka-tőke viszonyban jön létre, amikor valaki saját akaratán kívül valaki másnak termel értéket, ami elidegeníti saját tevékenységétől, annak eredményétől. Amiről ön beszél, inkább a freudomarxista vonalba illik: minden, ami nem „játék”, hanem munka, alapvetően elidegenítő.
– A szexen keresztül hogyan lehet ezt a problematikát megfogni?
– Számomra az a fontos Marx elidegenedéselméletében, hogy a tevékenységemben alá vagyok rendelve valakinek. A saját életem újratermelése úgy történik, hogy egy másik embernek hatalma van fölötte. Ebben az értelemben beszélek elidegenedésről a szexualitásban. Minden ide tartozik, ami egyenlőtlen szexuális praxis, amiben az egyik fél alá van vetve a másiknak, így a saját testi, szexuális potenciálját nem szabadon éli meg.
– Honnan lehet szexszel kapcsolatos kutatáshoz adatokat szerezni? Főleg, ha a múltról is beszélni kívánunk.
– Kétségtelen, hogy a történeti kutatások számára a szex nagyon nehezen hozzáférhető dolog. Általában diskurzusokat tudunk elemezni. Szövegeket, törvényeket, műalkotásokat. A hosszú távú szexualitáskutatásnak, amit én is csinálok, nagy hátránya, hogy nem nagyon tudjuk, mit is csinálnak az emberek egymással kettesben. Nincsenek feljegyzések intim pillanatokról. Szerencsére vannak nagyon jó szexualitástörténészek, akik az említett diskurzusokat, esetleg fennmaradt történeteket össze tudják illeszteni. Sokat hivatkozom rájuk, például Thomas Laqueurre, aki a maszturbáció történetéről írt vastag könyvet.
– Érdekes, hogy a családi viszonyok zártságát a kapitalizmus kialakulásával magyarázza. Nem keresztény elvekről van inkább szó?
– A szexuális kizárólagosság valóban a kereszténységből ered. A kapitalizmus sajátossága a nukleáris háztartás kialakulása. A parasztcsalád nagyon nyílt volt. Több generáció lakott együtt, a munkamegosztás is kevésbé volt merev. Léteztek ugyan jellemzően női feladatok, főleg a gyereknevelésben, de amikor aratni kellett, a nők is beálltak. Nem volt áthatolhatatlan fal a magán- és a közélet között sem. A kapitalizmusban alakul ki az egygenerációs háztartás. Mereven elkülönülnek a férfi- és női szerepek, erősen el van zárva egymástól a köz- és magánszféra. De ez is egy hosszú folyamat eredménye. Az első ipari városokban még különböző bevándorlók éltek egymás mellett. Sok szexuális norma keveredett. A XX. században azonban a zárt, egygenerációs háztartás vált normatívvá a munkásságon belül is.
– Könyvében ezt azzal magyarázza, hogy a kapitalizmusnak egy időszakban szüksége volt a munkaerő bővülésére. Ezért szorgalmazta a nukleáris, zárt családmodellt. A jelenlegi globalizációban viszont teret nyertek az emancipációs törekvések a szexben is. Ez mire utal?
– Fontos kérdés, hol nyertek teret. Az egész világon? Kínában, Indiában, Afrikában is? A nyugati világban azért tudunk szabadabban élni, mert máshol másképp élnek. És nem egymás mellett létező alternatívákról van szó. Ezek a rendszerek, életmódok összekapcsolódnak a globális kapitalizmusban. Tamás Gáspár Miklóst idézve: a munkásosztály jelenleg Kínában van. De maradjunk a félperifériás országoknál, mert a helyzetükben rejlő kettősség jól megvilágítja a kapitalizmus ellentmondásait. Szó volt már róla, hogy Kelet-Európa egyrészt munkaerőt szolgáltató területként, másrészt piacként csatlakozott vissza a tőkés világrendszerbe. Így a térségben megjelenik a nyugati típusú, a fogyasztást és az identitást összekötő reklámstratégia: éld meg önmagad, lehetsz meleg, heteroszexuális, biszexuális, amilyen akarsz, csak igyad a Coca-Colát.
Miközben a 2008-as válsághullámon kiépülő NER arra is épít, hogy fönntartsa az olcsó munkaerőt. Amihez tipikus eszköz a heteronormatív háztartások megerősítése: mi fehér, heteroszexuális, keresztény emberek vagyunk.
Vagyis egyik oldalról piac vagyunk, nyugat-európai típusú fogyasztással, szexuális aspektussal, ami a másik oldalon ütközik a termelési logikával, amely a heteronormatív háztartás erősítésére ösztönöz, hiszen arra sok önfenntartással kapcsolatos munkát, szociális feladatot lehet átruházni. Ez pedig segít lejjebb nyomni a béreket, eladhatóbbá teszi a munkaerőt.
– Ezzel lényegében azt mondja, hogy a félperiférián megjelenő nemzeti populizmus is a globalizációs tőke érdeke. Szüksége van egy konzervatív világra.
– Annyi bizonyos, hogy a nálunk kiépült rendszer, a munkaerő konzervatív kultúrája nagyon előnyös a német autóiparnak. Ha pedig a migrációellenes politikát nézzük, amelyet leginkább Orbán Viktor képvisel Kelet-Európában, nyilvánvaló, hogy konkurenciaharc áll mögötte. Ha valaki arra építi országa jövőjét, hogy az olcsó munkaerőt szolgáltat, nem örül, ha még olcsóbb munkaerő jelenik meg a térségben.
– Nagyon érdekes a könyvnek a kezdeti szovjet elképzelésekről szóló része. A sztálinizmus bűnei miatt elfelejtjük, hogy 1917-ben igazi forradalmak zajlottak Oroszországban. A szexualitás és a családpolitika terén is.
– Genderszempontból a forradalom utáni pár év a legprogresszívebb törekvéseket képviselte. Tudomásom szerint a Szovjetunióban kriminalizálták például először a háztartási erőszakot. Máshol elképzelhetetlen lett volna akkoriban, hogy egy nyíltan homoszexuális ember magas kormányzati pozícióba kerüljön. Csicserinre utalok, aki külügyminiszter lett. A szexualitással kapcsolatos vitatér tágasságában, a diskurzusok gazdagságában szintén élen jártak haladó szellemükkel a forradalmárok. Csak hát az egész a levegőben lógott, a parasztság végképp nem kért a szexuális és genderprogresszióból. Ezek az elképzelések a baloldalnak egy nagyon optimista időszakában születtek. Bár Lenin is tisztában volt vele, hogy a szocializmus csak világrendszerként működhet. Oroszország szintén félperifériás régió, így az egész szovjet kísérlet felfogható úgy is, mint kitörési próbálkozás ebből a pozícióból.
– Bár egy forradalomtól jelenleg távol állunk, melyek azok a jól megfogható problémák a mai magyar társadalom szexuális és családi viszonyaiban, amelyek ellen tenni kéne?
– Itt is érvényesül, amiről már beszéltem, hogy két dolog közé vagyunk beszorulva. Az egyik a NER szexuálpolitikája, amely persze gazdaság- és társadalompolitikába ágyazódik. A másik meg a piac. A két logikának nagyon előnytelen együtt hatása van. Sorra jönnek ki felmérések, jelentések, hogy a kisgyerekek egyre korábban kerülnek kapcsolatba a netes pornográfiával. A szexuális szocializációnak ez a meghatározó terepe, ami nem jó irány.
Másrészt ott a magyar politikában a tudománytalan antigender, anti-LMBTQ meg anticivil vonal, a heteroszexuális család preferálása, ami abban is megnyilvánul, hogy a szexuális felvilágosító civil programokat kitiltották az iskolákból.
Pedig a pornó káros hatásainak ellensúlyozására éppen hogy sokrétű társadalmi edukációra, előadásokra, rendezvényekre lenne szükség. A propaganda úgy állítja be a helyzetet, mintha a politika lépéseit a szexuális konzervativizmus hajtaná, de erről szó sincs, hiszen a felvilágosító programok tiltásával a pornónak, a piaci logikának enged utat.
