Magyar kisnemes skót szoknyában

Történelem–francia szakos tanárként fizikai munkával tartja el a családját, mindennap dolgozik konyhán, kertben, építkezésen. Mindeközben szenvedélyes street art- és graffitiművész, karikaturista, a „magyar Banksy”, aki Eger helyett régóta Edinburgh utcáit tölti meg éles, társadalomkritikus tartalommal.

És ír, Ma hatna Gandhi címmel jelentek meg a novellái. Tartalmait a mobil Népszavában közöljük időről időre.

 Bemutatkozás, avagy Sior szabadságra megy

„Lehettem volna, bárki, bármi, de veletek nem volt kedvem, ezért lettem egy senki!” Ezt a graffitit, nagyon régen fújtam, Egerben a falra, valahol a mozi mellett, posztoltam is, évekkel később, véletlenül fotó is készült róla. Talán hat lájkot kapott, az egyik egy egri graffitis volt, aki tudta, mit akarok mondani. Úgy látszik, a legmélyebb mondanivalónk úgy pattan le az emberekről, mint gellert kapott golyó fémlemezről.

Fekete Valér vagyok, hivatalosan így kezdenek bemutatkozást, ezer karakterben kellene egy karaktert leírni. (Nem sikerült, de annyi baj legyen – a szerk.)

Egy skóciai kávézó kiürült vendégterében gépelem a soraimat, ahol dolgozom, ezer karakter, Kurt Vonnegut egyik kötete egy polcon, érdekes, hogy itt lapul. Kurt Vonnegutot megkérdezték első azonnal irodalmi Nobel-díjas könyve kapcsán, mit csinált előtte. Erre azt válaszolta, hogy „figyeltem”. Ötven éves volt, ha jól emlékszem.

A Népszava először egy riport kapcsán, majd ezzel, a nekem nagyon fontos lehetőséggel keresett meg, hogy mi lenne, ha publikálnék, a lap, új, online felületén, képeket és írásokat. Fuldoklónak szalmaszál olyan gerenda, mint nekem ez.

Ballagásra, egyik osztálytársamtól kaptam egy fotót, amire azt írta, senki nem érezheti magát olyan tehetetlennek, mint egy beteg aranyhal gazdája. Kedves lány volt, hegedült. Azt hiszem, ez egy nagyon pontos leírás, de módosítanám, hogy senki nem érezheti magát olyan magányosnak, mint egy magyar értelmiségi, messze idegenben, önkéntes száműzetésben, ahol csobogó magyar nyelvi fordulatait, rajzainak hátsó jelentését, a helyi, skót, brit társadalom nem tudja értelmezni, más a kulturális hátterünk, és csak egy nagyon erős akcentussal beszélő, hórihorgas fura arcot látnak, aki néha idétlen, néha meg olyan dolgokról beszél, amit egyszerűen nem értenek. Ez nem gőg, de lakások százait láttam, ahol egy könyv sem volt, míg szüleim nappalijában 9000 kötet sorjáz, ez azért sok mindent elmond. Hogy jutottam be lakások százaiba? Ablakon át, mikor piszkos munkaruhában másztam tetőket, télen-nyáron, pucoltam a mohát, csatornát, Skócia legpiszkosabb embereként, de ez hosszú, majd elmesélem.

Ötvenegy vagyok, voltam szórólapos, ásatási munkatárs, kérdezőbiztos, állatmentő, kertész, fordító, utcai rajzoló Párizsban, babysitter Belgiumban, medencepucoló, karikaturista a Népszabadságnál, az Egri Ügyeknél és a Heves Megyei Napnál, konténerpakoló, dekoratőr, történelem- és franciatanár egri elit gimnáziumban, Waldorf-pedagógus, favágó az Ardennekben, otthonápoló, lépcsőház-takarító, tető- és csatornapucoló, festő, graffitifestő, önkéntes roma gyerekekkel segítő szolgálatnál, eloltottam három háztüzet, így tűzoltó, szakács és pincér, mindenes ház körül, ékszerkészítő és -árus, galériákba festek képeket. Streetart-művész, idegenvezető, kolbászárus egyetemi városrészben és fesztiválokon, segédmunkás kőművesekkel. Írtam egy könyvet Ma hatna Gandhi címmel, elég jól fogyott, voltam konferenciarajzoló, facilitátor, ahogy mondják, volt rádióműsorunk egy barátommal, rendszeresen írok és festek a mai napig.

Legjobb barátommal, a feleségemmel és három gyerekünkkel nyolc éve hagytuk el Magyarországot, egy olyan utat jártunk és járunk be, ami meglehetősen göröngyös, de építő.

A fent említett graffiti nem volt pontos, végül is abban az élethelyzetben nem akartam senki és semmi lenni, abban az adott ciklusban ez touché volt, a gondolat.

Megváltoztam. Annyival módosítanám a falfirkámat, hogy boldog és szabad ember szeretnék lenni.

Kérem, fogadják szeretettel a munkáimat, bízom benne, hogy találnak benne szórakoztató részeket és momentumokat.

(Valér nemrég elmesélte, hogy köztiszteletben álló mérnök édesapja egy baráti társaságban úgy írta le őt, hogy „szabad ember”. Pipa. Boldog akkor lesz, ha visszajelzéseket kap, bármikor, bárhogy, akár hagymapucolás, kertgondozás vagy graffitizés közben. Manírt nyomokban sincs benne, tehát csak őszintén, első érzésből, ahogy ő áll, ír, fest az Olvasó színe előtt – a szerk.)

Sior-karikatúrák az elmúlt napokból

Lida hazaútja 

Fekete Valér írása

Nézem a repülőtér éles neonfényében a fugázást a tizenkettő egy tucat csempék között, Rita és Viki emeli a hangját, Lida sírásra görbülő száját próbálom kontextusba helyezni, reggel három, de már öreg este van a fejemben. Már pár hete haza akartuk küldeni Lidát, de az ominózus „eltört a telóm, nem tudtuk kikapcsolni a riasztót”-eset óta, mikor is kiderült, hogy kísérőjének Kovidja van, ez egy óra alatt történt, szóval, annullálni kellett az utat, sokat sírt a gyerek, a nagyszülők is. Nekem fájt a fejem a zaj miatt, halasztottunk.

Eljött megint a nap, újra összeszedtük csapatainkat. Kelünk, felkapjuk Editet, a barátunkat, ő fogja hazatranszportálni a lányunkat. Parázok, nehogy vele legyen gond, mármint olyan értelemben, hogy minden kitöltött papír rendben legyen, hogy Lida, aki 14, hazamehessen egy idegen kísérővel, hivatalos passzusokkal. Sokat mesélt Edit, hogyan csempésznek nőket, gyerekeket lelketlen gazemberek, egyik rokona nemzetközileg elismert jogvédő és nőjogi harcos, most belülről vizslatjuk a rendszert, szívom a fogam, kellene egy cigi, már nyolc hónap, egyszer el fog fogyni a türelmem, kurva függőségek, szívom a levegőt.

Zihálok.

A konfekcióöltönyös, Ryanair-alkalmazott idegesen szemlél minket, mögöttünk hatalmas sor, a problematikásban állunk menekültekkel, szírek, ukránok meg mi, mert a régebbi jegyet ugye átrakattuk, kijöttem én is, nehogy az legyen, hogy Rita más neve miatt nem emelik fel a gyereket, lányom neve az én családim.

Megkérdezte a hölgy a polgármesteriben, miért nem házasodunk össze, ha már három gyereket a nevemre vettem, mondtam, nem hiszek ebben és félek is tőle, meg nem is tudom, odasúgta halkan, a legnagyobb szerelemgyilkos a házasság, tapasztalatból beszél, 35 éve „anya könny vezető”.

Utána hangosan köszöntem neki az utcán, mosolygott.

Állunk a repülőtéren, és a konfekcióöltönyös, műselyemnyakkendős, hízásnak indult, harmincas, zselés hajú droid ismételgeti a mondatait, meggyűlöltem, nem, nem mondhatom, mert kezd összefolyni a világ.

– Értsétek meg, nincs benne a rendszerben, nem tudok mit tenni, be kell fizetnetek még 55 fontot, mert nem látok semmit.

– Nem, semmit nem fogunk fizetni, a kollégája azt mondta, beír mindent, mert Kovidom volt, utastársak miatt nem repültem, felelősségteljesen, megígérte, kérem… – szajkózza a barát.

– Figyeljetek, már tíz perce vitázunk, most két lehetőség van, fizettek vagy mentek haza, a sor áll, nincs időm erre.

Reszket a tokája, a droid ideges, azon gondolkozom, lehet, hogy nem is aludt, érthetően feszült, ha én egy estét nem alszom, napokig off vagyok, fuck off, veszítünk...

De mit csináljunk, mondod, telefonáljunk, igényeljük vissza, pontosan tudod, hogy egy pakisztáni hang fogja azt mondani, nem tehet semmit, semmit nem lehet ennél a társaságnál elintézni, nem megyünk sehova!!! Ez nem korrekt, a szentségit!!!

– Megint megismétlem, guys, két opció van, de most már nagyon kevés időnk van!!!

– így a kolléga.

Odahajolok Ritához, csendesen mondanám, hogy hagyjuk, a tag fáradt, én is az vagyok, meg… menjen a gyerek, nem, nincs igaza, de már felmértem, kivel van dolgunk, már látom tisztán, lepattanó labdák vagyunk, a szír arc mögöttem rám néz, elvigyorodik, a nők egyre hangosabbak mellettem, idegesen gesztikulálnak, csitítanám őket, fél napi bérem ugrik, bassza meg, de nem tehetek semmit, Izraelben a nagy betonfal előtt állunk, a Kínai Nagy Falnál, Limes, 1951… vasfüggöny aknazárral. Amúgy nincs igazság, nem tudom, miért kapaszkodnak ebbe az emberek.

Lózung.

Edit megint belekezd a monológba, mondja nekem, ez a módja, Valér, bele kell állni a konfliktusba, nézem a monitort, pontosan tudom, hogy csak rá kellene kattintania, és eltűnne a szám a több milliárdos éves haszonból, a fajankók által üzemeltetett cég jussából kiesne 55 font. Tudom, nem fog rákattintani, semmi esélyünk.

Ott állok a peronon, Birkenauban, jobbra-balra, int egy elegáns katona, siet, családja vár rá, majd filmet forgatnak később róluk, amit nem fogok megnézni, mert műtrágyaként, kukoricaföldön sodorja majd hamvaimat a szél a lengyel határban. Katynban állok, 1961-ben Berlinben, ahol egy katona méreget, átengedjen-e a még csak ideiglenes felhúzott határzáron, csak meg kell emelnie a drótot, illetve nem lőnie. Mohácson térdepelek, ahol az ideges janicsártiszt int, csapjátok le mind a fejiket, a gyerekekét is, akik a táborban lábatlankodnak, csak pár zsíros fogoly marad, akikért majd küldenek díjat, többi csak ocsú, haljanak. Az egri kórház előtt, ahol igazoltatnak, és a rendőrön múlik, kiforgatja-e a zsebeinket, mind a két oldal tudja, bajban vagyunk, méreget. Őrszobán ülök, ahol a nyomozó fáradtan pillant rám, gondolkodik, kell-e házkutatás, kihúzza, balfasz graffitis, menne haza, 48 órásban volt, már nincs ereje rám, ennyin múlik egy ember élete, barátaim nagy része nem volt ennyire szerencsés, Anyám azt mondja, burokban születtem, lehet-lehet, amúgy tényleg, mondjuk emiatt majdnem meghaltunk Anyukámmal, de úgy, hogy túléltem, már jár a piros pont.

Francia maquisard vagyok bicajvázra szerelt rádióval, néz rám a buta SS-állat, csak egy csomagot lát, rajta áll, kibontja-e. Faludy őre vagyok, aki pofozza Recsken a fiatal és idős foglyokat, egy kő agyonnyom egy rabot, Faludy dolgozik tovább, ennyin múlik, merre pattan a kő, az egyik bele kilóg, a másik világhírbe írja magát a sztorival.

Ott állok megannyi sztoriban, tagjaim nehezek, szédülök hetek óta, minden nap dolgozom, kicsit leeresztettem, meg az sem segít, hogy lefutottam tíz kilométert előző nap, killcsit, ahogy sokan mondják, kurvára idegesítenek a killcsisek a bennfentes szlengjükkel.

Látom, hogy a műselymes, a reptéri nem fog kattintani, konok, buta, kérlelhetetlen szeme van, robot, jó verőember lenne, besúgó meg minden, de lehet, hogy amúgy jó barát vagy apuka, de ez neki meg lett mondva, rendnek kell lennie. Rend, az van, barátom.

Mikor tanár voltam, mindig félrenéztem, mikor puskázott valaki érettségin, meg mikor láttam, tudtam valamit, sosem szóltam senkinek, minek bántani a többit? Ugye.

Én megnyomnám a gombot, mindenkinek, hadd nevessenek, legyen minden jobb, de biztos vagyok benne, ez a fajta visszacsatolás ugyanolyan tévút, mint az „engedd el”-lózung, amit szajkóznak a telepi popper péterek, műbutthák, zsánertudósok.

Nem fogja megnyomni, és kellemetlen, hogy a kegyében bízunk egy janicsárnak, ügynöknek, katonának, gestapósnak, bábnak. Egy testnek.

Kellemetlen itt állni és kérlelni, mennék már, finoman megérintem Rita karját, legszívesebben üvöltenék, de felvennének a többi robotok telefonnal, felraknának a TikTokra, és akkor rajtam nevetne mindenki, ki is vezetnének, félreértenék a helyzetet, ebben egészen biztos vagyok.

Kifizetik. Az utolsó pillanatban megyünk el, mielőtt kitörne az Etna bennem, fulladozom, a kolléganője, egy hatalmasra hízott, egykor fel nem robbant szexbomba, megvetően néz, ahogy elvonulunk, látom, azt hiszi, potyautasok vagyunk, a rendszer parazitái, ő is jó kutya már, elhitte, a három műszakos reptéri munka az élet értelme 1700 fontért.

Sokszor azon gondolkodom, az ismerőseim közül ki lenne az, aki lelőne engem, ha lenne lehetősége, főleg azóta, hogy egy volt barátom részegen, pár éve, engem szapult delíriumban, onnan tudtam meg, már nem szeret, valószínűleg irigyel, mert szabadon kiszálltam a volierből, amiben benne maradt. Azt mondta, lelő egy nap. Van fegyvere, tudom, azóta azon gondolkodom, ki lőne még le engem, nagyon félek az emberektől. A keserűség megrontja őket, ezért jó boldognak lenni, hogy ne irigykedjünk, hogy ne gazosodjon el lelkünk kertje.

Szerintem a férfi meg a kolléganője lelőnének. Erre jutok.

Feltesszük Lidát a repülőre, sikerült, hazafele Rita kérdezi, miért voltam passzív, elmesélem neki, mire jutottam. Azt mondja, ebbe nem gondolt még bele, azt hiszem, rosszul lett mellettem ő is.

Hazafele szótlanul tesszük meg a lakásunk és a reptér közötti 12 mérföldet.

A történethez hozzátartozik, autópályányi mellékszál, hogy sem haza, sem visszafele senki nem nézte meg a lányomat, a napok alatt összeszedett, kitöltött igazolásait, végül is a rendszer nem hogy kijátszható, nem is létezik. Csak a fizetőkapu.

Fekete Valér Sior írása