Kereken 120 évvel vagyok fiatalabb Chicagónál. Sok helyen éltem már, de ott lett először okom rá, hogy utánanézzek a korkülönbségnek. A nagyváros címeréről ugyanis – bár más évszámmal – saját születésnapom mosolygott rám: „Chicago városa – beiktatva 1837. március 4-én.” Igazán kedves fogadtatás… Hogy is mondta Humphrey Bogart a Casablanca utolsó mondatában? „Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.”
Chicagót könnyű megszeretni. Az amerikai nagyvárosok előnyeit a nyomasztó méretek terhe nélkül kínálja. Felhőkarcolói lenyűgöző kontúrt rajzolnak az égre az Alföldet idéző közép-nyugati préri fölött az Adriai-tenger 42 százalékát kitevő Michigan-tó és a kb. Rába szélességű Chicago-folyó találkozásánál, de ez a városrész viszonylag kompakt. A belváros közepétől a fontos dolgok többsége irányonként fél óra gyaloglással elérhető, a séta pedig jól esik a szép környezetben. (Kivéve persze, ha hideg van, az én rekordom mínusz 29 Celsius fok volt.) A felhőkarcolók után helyi „Kispestek” és „Törökbálintok” végtelen koszorúja következik. A 2,7 milliós város területe csak 15 százalékkal haladja meg Budapestét, de agglomerációs körzete (Metro Area) már 8,9 millió lakost számlál és Magyarország területének egyharmadát teszi ki, Illinois szövetségi államból a szomszédos Indianába és Wisconsinba is átnyúlva.
Az amerikai városok többségétől eltérően Chicagónak fejlett tömegközlekedése és pezsgő kulturális élete is van. A „theater” itt nem csak filmszínházat jelent, a múzeumok európai összehasonlításban is látványosan gazdagok, a zenei élet a valódi operaháztól a szimfonikusokon át a bluesklubokig rengeteg lehetőséget kínál.
Al Capone törzshelyén (Green Mill) egyszer elképesztő jazzkoncertet hallgattam végig egy főleg francia cigányzenészekből álló, de magyar taggal is kiegészülő együttestől, legelső látogatásom alkalmával pedig épp egy vasárnap délelőtti polbeat rendezvény végére estem be: „Most pedig eljátsszuk utolsó számunkat: This Land Is Your Land, This Land Is My Land.” (Ezt a dalt én középiskolásként az 1936-os szovjet „Széles az én szülőhazám földje” 1940-es amerikai átirataként értelmeztem.) Kedvencem a Kingston Mines blueskocsma volt, de a belvárosi lakásom melletti Millennium Parkban a Hyatt örökösök ajándékaként megépült Pritzker Pavilion szabadtéri színpadán is egész nyáron követték egymást a kiváló színvonalú és szinte mindig ingyenes műsorok.
Szóval: Chicago remek város! A távolság pedig közel is hoz: itthon aligha tudnék kezet fogni Fischer Ivánnal, szelfizni Kiss Tibivel és pár kedves mondatot váltani Fenyő Miklóssal. Kint sikerült (ha ők nyilván nem is emlékeznek már rám).
Chicago Amerikában kicsit olyan, mint Magyarország Európában. Sokat halljuk azt, hogy „a második”. Ahogy a miénk Európa második legnagyobb tava, átfolyik rajtunk a földrész második leghosszabb folyama és Budapesten épült meg a második földalatti vasút, Chicago már a nevében is „Second City” – akkor is, ha lakosság szerint valójában már régen a harmadik, Los Angeles ugyanis 1990 óta megelőzi. Egy másik beceneve szerint Chicago a „szeles város”. Egyes források szerint a név XIX. századi kialakulásában a sokat forgó politikusi köpönyegek nagyobb szerepet játszottak, mint a meteorológiai statisztikák, de ezt a jelenséget Magyarországon szerencsére nem ismerjük. Így összehasonlítás helyett inkább Chicago legszelesebb pontjának a címét árulom el: tapasztalataim szerint ez a North Columbus Drive – East Randolph Street sarok a Millennium Park mellett. Ott akkor is garantáltan fúj a szél, ha a közeli Michigan tavon a vitorláshajók villanymotorral szomorkodnak. Tessék ellenőrizni!
Esetenként szállóigéink között is felismerhető hasonlóság. Merjünk nagyot álmodni, gondolta egy építész Chicagóban a XX. század elején, de – nyilván, amikor megtudta, hogy a mondás Magyarországon később politikai értelmezést fog kapni – átfogalmazta a kifejezést: „Ne kovácsoljatok kis terveket; azoknak nincs meg a varázsuk, hogy felkavarják az emberek vérét és valószínűleg meg sem valósulnak. Alkossatok nagy terveket: legyetek nagyratörőek a reményben és a munkában, tudván, hogy ha egy nemes, logikus működési elvet felvázolnak, az nem hal meg, hanem jóval utánunk is eleven marad, egyre sürgetőbben fogadtatva el magát. Ne feledjétek, hogy gyermekeink és unokáink olyan dolgokat fognak véghez vinni, amelyeket mi elképesztőnek találnánk. Jelszavatok legyen a rend, és iránytűtök a szépség.” Ez így persze túl hosszú, a köznyelv többnyire csak az első mondatrészt idézi: „Ne csináljatok kis terveket!” (vagy „Ne tervezzetek kicsiben!”; „Make no little plans”).
Ez viszont tényleg a helyi közgondolkodás részévé vált.
(A Chicago Tribune egyszer összeszámolta, csak 1985 és 1992 között 44-szer idézték hasábjain a kifejezést.) Az említett építész, Daniel Hudson Bernham Magyarországon leginkább a New Yorkban 1902-ben a Broadway és az Ötödik sugárút kereszteződésében megépült „Vasalóházról” ismert, de Chicagóban őt sokkal inkább az Amerika felfedezésének négyszázadik évfordulóját ünneplő világkiállítás, az 1893-as The World's Columbian Exposition főépítészeként és a város 1906-09 között kidolgozott távlati fejlesztési tervének (Plan of Chicago) szerzőjeként tartják számon. Az utóbbi csak részlegesen valósult meg, de a helyiek szerint ez volt az első eset, hogy egy amerikai nagyváros fejlesztési irányait átfogó, egységes tervben foglalták össze.
Chicagóban mindenki szeret nagyban gondolkodni. Miután a polgármesteri tisztséget két cikluson át (2011-2019) betöltő Rahm Emanuel visszalépett a harmadik megmérettetéstől, 2020-ban arról adott ki könyvet „A nemzetváros: miért a polgármesterek irányítják ma a világot” címmel, hogy a „globális városok” manapság fontosabbak a nemzetállamoknál. „Világszerte száz város mozgatja ma a világ gazdasági, intellektuális és kulturális energiáit” – nyilatkozta Emanuel már 2017-ben is. Chicago persze a százas listán is az élbolyban található: az A.T. Kearney vezetői tanácsadó cég szerint
Chicago 2018-ban a világ nyolcadik „legbefolyásosabb városa” volt New York, London, Párizs, Tokió, Hongkong, Los Angeles és Szingapúr után.
Rahm Emanuel demokrataként azzal is érvelt a városvezetők fontossága mellett, hogy szerinte a republikánus Donald Trump elnök alatt a szövetségi kormány „diszfunkcionálissá” vált. Rokonszenves elnök mellett persze a szövetségi funkciók is vonzóak lehetnek: Obama elnök alatt Emanuel a Fehér Ház kabinetfőnökeként dolgozott, Biden elnököt pedig most nagykövetként képviseli Tokióban.
A közvetlen kapcsolatépítést ambicionáló világvárosoknak persze saját „külügyminisztérium” is kijár. A Chicagói Külügyi Tanácsot 1922-ben hozták létre az Amerikában az első világháború alatt megerősödött izolacionista irányzat ellensúlyozására. Az azóta is működő szellemi központ 2006-ban vette fel a trendibbnek talált Globális Ügyek Chicagói Tanácsa nevet, 2015-től pedig minden évben megrendezte a Globális Városok Chicagói Fórumát, „többek között az oktatás, az egyenlőtlenség, a biztonság és az éghajlatváltozás problémáinak áttekintésére”. A helyi ügyek persze itt sem függetlenek a szövetségiektől: a tanács elnöki funkcióit 2013 óta Ivo Daalder látja el, aki Obama elnök alatt még NATO-nagykövetként „készült fel” mostani feladatára. A 2020-as választási kampány idején a – névleg pártfüggetlen – tanács elnökeként 10 hónap alatt 16 sajtócikkben támadta a Trump-kormányzat külpolitikáját – egyedül a közel-keleti békefolyamatban komoly előrelépést jelentő Ábrahám-megállapodások megemlítését tartva mellőzhetőnek –, világosan érzékeltetve a közvéleménnyel, hogy bármikor képes lenne személyesen átvenni a State Department irányítását. Daalder legérdekesebb – számomra már anekdotikusnak tűnő – lépése mindazonáltal az volt, hogy a frissen megválasztott chicagói polgármestert 2019. április 12-én a Chicago Tribune hasábjain véleménycikkben szólította fel saját „városi külügyminiszter” kinevezésére: „A polgármesternek követnie kellene Los Angeles és Montreal példáját egy nagyköveti rangú diplomata kinevezésével, hogy képviselje a várost nemzetközi ügyekben.” Nem is tudom, kire gondolhatott… Azt egyébként, hogy baj lehet a városi csekkfüzettel, Daalder már korábban érezhette. Erre utalt, hogy a tanács 2019. január 17-én bejelentette: a Globális Városok Chicagói Fóruma elnevezésű évenkénti konferencia neve a továbbiakban Globális Városok Pritzker Fórumára változik – nyilván a Hyatt szállodalánc alapítója egyik örökösének alapítványától kapott ötmillió dolláros támogatás elismeréseként.
Chicago tehát törekvő város. Ez néha tágabb környezetének, Illinois szövetségi államnak is ötleteket ad, amelynek republikánus aktivistái többször felvetették már: a területi alapon dominánsan republikánus államnak „ki kellene vándorolnia” Chicagóból, mert a hatalmas lakosságú demokrata nagyváros mellett máskülönben örökre észrevétlen kistestvér marad. A központ beárnyékolja a vidéket – ami itt a szokásosnál is képtelenebb helyzet, mivel Chicago maga is „vidéki város”, hiszen Illinois állam „igazi” fővárosa a központi fekvésű, de elővárosaival is csak 200.000 lakosú Springfield. Ezek a furcsa ellentétek Magyarországról persze érthetetlenek, hiszen nálunk a vidék és a főváros tökéletes harmóniában él, de el kell fogadnunk, hogy a nagyvilág sokszínű…