- Szembecsapás - Orosz Istvánnal hasonmásokról

Hogyan mutatná be Rév Júliát, mit érdemes tudnunk róla?

Könnyű kérdés, legalábbis látszólag az, hisz a könyv egyik írásának elején bemutatkozik: „Rév Júlia vagyok, tévés szerkesztőként dolgozom idestova negyven éve. […] Valaha én is azt hittem, hogy százkilencvenhat filmmel a hátam mögött már meg fognak ismerni! Másként alakult. Pedig voltak érdekes munkáim…” Ezek a filmek eltűntek vagy „dobozban maradtak”, ami azt jelenti, hogy sosem kerültek adásba. Soknak azonban – ami persze csak töredéke a százkilencvenhatnak – lemásolta a szövegét, ebből raktam össze az emlékének szentelt kötetet. Az utószóban beszámoltam arról is, hogy egyetlen személyes találkozásunkon hogyan láttam: „sovány, szemüveges hölgy gurulós bőröndjén ülve cigarettázik”. Szóval ez lett volna az egyszerű válaszom; az eltelt két-három év alatt azonban, mióta Rév Júlia írásait az irodalmi folyóiratok közölni kezdték, és főképp, amióta kijött A hasonmás, terjedni kezdett a hír, hogy a hölgyet én találtam ki. Nemrég egy kiváló kollégájának, egy újságírónak, aki hosszasan és persze eredménytelenül kutatott a „zárkózott természetű” szerző után, lelepleztem magam – ő pedig lapjában megírta, tehát nem sok értelme lenne „életben tartanom” Rév Júliát a továbbiakban. Egyébként a könyv végén közölt nekrológ szerint tavaly meg is halt.

Rév dokumentumfilmesnek vallja magát. Ön mennyit foglalkozott ezzel a műfajjal, a korszakkal foglalkozó filmesekkel vagy a riportregényekkel?

Tanult szakmám szerint grafikus vagyok, de a diploma után filmmel kezdtem foglalkozni. Rajzfilmeket csináltam a Pannónia filmstúdióban, és korai munkáim, az Álomfejtő, a Vigyázat, lépcső, az Ah, Amerika tartalmukban és néhol technikájukban is elég közel álltak a dokumentumfilmekhez. Utóbbit a film dramaturgja, Dániel Ferenc animációs dokumentumlegendának nevezte el. De ha már szóba került filmes múltam, hadd beszéljek A dublőrről is. Dokumentumfilm ez is, amely Rév Júliának állít emléket. Kiderül belőle, hogy tényfeltáró újságíróként éveken át kutatta, miért nem készült el Rákosi Mátyás 60. születésnapjára a tervezett életrajzi film – és igencsak meglepő következtetésre jutott. Korai halála miatt munkáját nem fejezhette be, ám a megmaradt, illetve rekonstruálható anyagok (castingsnittek, híradórészletek, operatőri jegyzetek, plakátok, archívumi kuriózumok stb.) és kortársi visszaemlékezések segítségével a film alkotói (rendezőként és grafikusként vettem részt benne) megfejtették az 1952-ben félbeszakított forgatás valódi okát, amit persze most nem illene elárulnom.

A Páternoszter című regényéhez szintén több ponton kapcsolódik A hasonmás. Milyen viszonyban van a két könyv? Előfeltétele egyáltalán a két könyv egymásnak?

Valóban, a regény több részlete visszaköszön A hasonmásban, de nincs szó arról, hogy egymás nélkül ne működnének. Elképzeltem, hogy Rév Júlia találkozik a Páternoszter valamelyik szereplőjével – véletlenül vagy szándékosan keresi meg a könyv olvasását követően –, és interjút csinál vele. Ennek persze csak úgy van értelme, ha valami új, lényegi dolgot is meg lehet tudni a beszélgetőtárstól vagy egy „szakértőtől”, akit „bekapcsol” a beszélgetésbe. A legnyilvánvalóbb a két könyv közti kapcsolat a Páternoszteres Mária című írásban, amelyben nem csak beszélget, talán össze is barátkozik egymással a regény író-narrátora és Júlia. Az interjú végén még engem is szóba hoznak, ráadásul nem is túl jó színben tüntetve fel – de hát mit lehet tenni… ilyenek.

Érdekes, hogy az Élet, szerelem és halál című írásban Rév Júlia és Orosz István némi vitába is keveredik egy ügy kapcsán. Miben különbözik kettejük történelemszemlélete? Ha különbözik egyáltalán.

Persze hogy különbözik. Unalmas is lenne, ha mindenről ugyanazt gondolnánk. Dehogy! Egyébként amikor az Élet, szerelem és halál című, XX. század elején kiadott biológiai szakkönyvet egy pesti antikváriumban véletlenül kézbe vettem, majd magamat is meglepve vele megvásároltam, eszembe sem jutott, hogy a Sakkparti című könyvem majdnem-alteregó szereplőjéhez, Bogdanovhoz gombolyítható szálakat húzhatok majd elő belőle, az meg pláne nem, hogy az orosz–ukrán háborúig is elérnek ezek a szálak…

A gyűjtemény szövegei szinte mikrotörténelmi írásoknak tűnnek, például amikor egy hanglemez elárverezésének vagy egy ajánlásnak eredünk a nyomába. Nekem többször eszembe jutottak párhuzamként az anamorfózisok – amivel képzőművészként is rengeteget foglalkozott –: a szövegek megmutatják egy-egy korszak rejtett, elhallgatott oldalait, miközben már a fikció és a tény is keveredik…

Örülök, hogy szóba hozta az anamorfózist, ami ugyan egy vécékefetartó kapcsán kerül elő a könyvben, de azért komolyan veendő dolog, s velem kapcsolatban már emblémaként is hallottam emlegetni. Egy képzőművészeti technikáról van szó, torzító, pontosabban visszatorzító eljárás, amihez hasonlót az irodalomban is ki lehet okoskodni. Poe, Borges, Calvino, Eco… én bennük próbáltam elődre lelni. Poe A műalkotás filozófiájában azt állítja, hogy a művek visszafelé értelmeződnek, vagyis csak az írásmű végén derül ki, mely kompozíciós elem mi végre kapott benne szerepet. Voltaképpen ugyanezt a technikát, a visszafelé értelmezés módszerét alkalmazzák az anamorfózisok szerkesztői is, hiszen ha a néző egy tükörhengert a lap közepére állít, akkor derül ki számára is, hogy mely tárgyak és miért szerepelnek a kompozícióban. Az anamorfózisok szerkesztésmódja is megegyezik a Poe által ajánlott modellel. A művész dolga először szétszedni, deformálni a valóságot, majd a fantázia és az intellektus segítségével egy új, de már irreális világot alakítani ki ezekből a valóságelemekből. Azt ugyan nem egészen hiszem el neki, hogy ebben a munkában nincs szükség az úgynevezett ihletre, hogy a művészetnek el kell határolódnia a kontrollálhatatlan érzelmektől, s így pusztán matematikai alapon teremthető meg a tiszta művészet, de azért szívesen próbálgatom… Olykor Júlia társaságában is.

Sokféle hasonmás felbukkan. Rákosi dublőrei, Lenin feltámasztásának gondolata, és vannak szereplők, akik előszeretettel adják ki magukat másnak, pl. egy halott festőnek. A doppelgängernek rendkívül gazdag kultúrtörténete van. Miért foglalkoztatja ennyire az én megkettőződésének a lehetősége?

Talán a kettős képekkel kezdem. Már említettem, hogy valaha grafikusként diplomáztam; pontosabban plakátgrafikusként. Még főiskolás diákként figyeltem föl arra, hogyan működnek az utcai plakátok: először messziről vesszük észre őket, mondjuk egy utca túlsó oldaláról, aztán, ha elég érdekesnek tartjuk, közelebb megyünk. Arra gondoltam, miért ne használjuk ki ezt a kétféle nézetet? Jelentsen mást, ha távolról nézzük, és legyen egy másik üzenete azok számára, akik hajlandók közel menni. Elkezdtem kettős jelentésű plakátokat csinálni – bár belátom, ez épp a műfaj egyszerűségét, könnyen érthetőségét vonja kétségbe, de élveztem a dolgot, olyannyira élveztem, hogy az autonóm munkáimban, rézkarcokon, önálló képeken is használni kezdtem a kettős kép effektust. Közelről nézve tájkép, távolról portré… meg hasonlók. Ebből aztán következhetett, hogy a kép két különböző jelentéséhez két szignó tartozzon. Elkezdtem a saját nevem mellett az Utiszt is használni, olykor görög betűkkel így: OYTIΣ. Hogy ki ő? Török András barátom 1984-ben ajánlotta ezt az álnevet, hogy megkülönböztessem magam a kultúra más területein felbukkant oroszistvánoktól. A nevet szintén álnévként a ravasz homéro­szi hős, Odüsszeusz használta már előttem, történetesen a Polüphémosz küklopsz elleni affér során; azt jelenti: Senki. Ha kapcsolatot szeretnék találni saját optikai jellegű munkáim és az Utisz név közt, egy művészettörténeti szakkifejezés segíthet, a trompe-l’œil (szembecsapás), ugyanis ennek egy túlzó változata, a szemkiszúrás volt az az esemény, amellyel a homéroszi történet befejeződött. Én azért idáig nem merészkedtem. Hadd említsek még egy furcsaságot a képek világából. Mostanában vettem csak észre – pontosabban nem is én, úgy hívta föl rá valaki a figyelmem –, hogy sok munkámnak, főleg a rézkarcoknak két szereplője van. Valami tájat vagy az építészeti miliő miatt lerajzolt teret ha csinálok, ember tán nem is kéne beléjük, én önkéntelenül két tévelygő staffázsalakot rajzolok oda. Valami tudat alatti kényszer hatása lehet. Épp kettőt, kik egymásról (s rólam) tán mit sem tudva bolyonganak a képeken. Hogy irodalmárként is foglalkoztat a megkettőződés, arra példa lehet a Levelek a nagykövettől című 2021-es verseskötetem, amelyet egy XVI. századi francia diplomata, Jean de Dinteville jelmezében írtam, illetve tán az is, hogy most meg egy XIX. századi grafikuskolléga, egy pesti litográfus nevében igyekszem összehozni valami regényféleséget.