Ez a kérdés már csak azért is izgalmas, mert öt évvel ezelőtt a Joker első része nagyon sok prekoncepciót söpört félre. Az első felháborodásokat az váltotta ki, hogy a fesztivál igazgatója, Alberto Barbera a rendező kérésére válogatta versenybe a művet, hiszen mégis, „mit képzel magáról” az olyan filmek rendezője, mint Cool túra, a Starsky és Hutch, vagy a Terhes társaság, nem beszélve a Másnaposok trilógiáról?!. Ráadásul egy képregény-adaptáció kerül versenybe?! Aztán nagyot fordult a világ, amikor a Joker megnyerte az Arany Oroszlánt, majd kettő Oscart is kiérdemelt (az egyiket a címszerepet alakító Joaquin Phoenix kapta), végül felkerült minden idők legjobb filmjeinek százas listájára is. A több mint egymilliárd dolláros bevételével a pénztáraknál is jól teljesített film. És akkor újra ki lehet mondani: képregényfilm!
A Joker nagy menetelése kapcsán Todd Phillips most Velencében elmondta: nem tudja pontosan, mi lehetett a váratlan siker oka, de talán leginkább az, hogy valamivel többre vágytak egy szokványos képregény-adaptációnál. No és az, hogy mindenképpen reagálni akartak arra, ami a globalista társadalmakban mostanában történik: gyűlölet, erőszak és önbíráskodás. A rendező kiemelte: szerencsés helyzetben is voltak, mert radar alatt készült el egy kis költségvetésű produkció, ami iránt senki sem érdeklődött igazán. Most bezzeg, a folytatásnál – mely szerinte tulajdonképpen nem az – a világ összes szeme őket figyelte. De az is érdekes kérdés, hogyan készülhetett el egyáltalán a Joker: Kétszemélyes téboly? Hiszen közismert, hogy Joaquin Phoenix soha semmilyen folytatásban nem vállal el szerepet. Így Phillips tudta, hogy csak akkor lesz esélye, ha valami teljesen újat talál ki. Nagy meglepetésre az alapötletet végül Phoenix szállította, aki egyik nap azzal hívta fel Phillipset, hogy nagyon furcsát álmodott: Jokerként énekel és táncol. Tehát a zenés mozi vezérgondolata egy színész álmából eredeztethető.
Efféle előzmények után, minden prekoncepciómat levetkőzve tántorogtam be a „hajnali” negyed kilences sajtóvetítésre, amelyen rekordbiztonság volt: külön személyzet figyelt arra, hogy ha valaki csak a kezébe meri venni a telefonját, rögtön ott teremjen egy fekete ruhás ember intézkedni. Nem bántam volna, ha más filmeken is van efféle figyelem, mert például Luca Guadagnino filmjén a mellettem elő fickó folyamatosan shazamolta a filmben elhangzó dalokat. Amúgy a Joker: Kétszemélyes téboly esetében is hasznos lehet ez a mobilalkalmazás, hiszen rengeteget énekelnek a filmben. Ha viszont azt mondanám, hogy musicalfilm, Lady Gaga rögtön levenné a fejem: hosszasan magyarázta az újságíróknak, hogy a műnek semmi köze ehhez a műfajhoz. Mert a Kétszemélyes tébolyban a két főszereplő a dalokkal az érzelmeiket fejtik ki: nem a show és a tánc a lényeg, hanem az érzelmek kifejezése. Lady Gaga csatlakozása a produkcióhoz rettegésbe taszította Phoenixet, aki először kinevette az énekes-színésznőt, amikor azt mondta neki, hogy mindent élőben fognak felvenni. – Arról szó sem lehet – mondta Phoenix, de aztán rá kellett jönnie, hogy e a nő nem viccel.
Persze, tudom, minden olvasó arra vár, hogy rátérjek, milyen is a Joker: Kétszemélyes téboly. (Ha meg nem, akkor itt hagyja abba az olvasást.) Egyrészt, olyan, mint a címe – kétszemélyes téboly –, másrészt pedig totálisan más, mint az első rész. Az egész történet egy Tom és Jerry stílusú animációval kezdődik, a melyben Arthur Fleck Jokerként felöltözve ünnepelt sztárként érkezik egy élő műsorba, hogy énekeljen. Ott van vele azonban az árnyéka, ha úgy tetszik, a párhuzamos személyisége, akit a sok őt ért borzalom miatt teremtett meg: ő tulajdonképpen Joker. Aztán a mű ott folytatja, ahol az első rész véget ért: Arthur egy börtönben várja a sorsát. Vajon kap egy lehetőséget arra, hogy a bíróságon megvédje magát, vagy pedig azonnal halálra ítélik? A börtönben megismerkedik Harley Quinn-nel, (Lady Gaga), aki azonnal kinézi magának a férfit. Csak az a nagy kérdés, hogy kit: Arthurt vagy Jokert? Ugyanez a bírósági tárgyalás tétje is: „normális” gyilkos Fleck, vagy skizofrén beteg Joker?
A film cselekménye nem túlságosan terjengős, ami nem is véletlen, hiszen Phillips célja a zsánerklisék lerombolása – ezzel egyébként ezen a fesztiválon sokan próbálkoztak –, illetve az, hogy az egész filmet elemelje a realizmustól. A musical – pardon, zenés – szegmensek egyértelműen a valóságtól való eltávolodásként, metaforaként működnek, ergo ezekben bármi megtörténhet. Todd Phillips mindemellett egy érdekes karaktertanulmányt készített: nem a jól ismert, többször megfilmesített „sztorit” mondja fel újra, hanem azt elemzi ki, hogy az elnyomás, borzalom és az abúzus milyen hatást gyakorol az emberi lélekre. Na, és persze a zene erejét, amelynél nincs erősebb önkifejezési mód. Mélyen hasított a lelkembe elfeledhetetlen emléket az a jelenet, amikor Phoenix azt mondja Gagának: ne énekelj, csak beszélj hozzám!
Öt évvel ezelőtt azt írtam: igencsak jelzésértékű, hogy egy amerikai képregényfilm nyerte meg a világ legrégebbi filmfesztiválját Európában. Akár nyer most újra Joker, akár nem, az akkor is kijelenthető: újfent Hollywoodból jött a leginnovatívabb film a Lidóra.
