Akárhány csepp, annyi tenger. Hivatalosságok horkantak fel a minap Magyar Péter és Kulja András doktor kórházi hőmérőzését látva, amelyet a nagyközönség igen jól fogadott. Életkoromnál fogva van tapasztalatom az egészségügyi szolgáltatások terén, innen az önbizalom, amivel itt most kijelentem, hogy a magyar nép a rendszerváltás óta eltelt 30 év legszégyenteljesebb produkcióját tűri el az egészségügyben. Van jó példánk? Hogyne lenne, s innen küldöm köszönetemet a kitartó orvosoknak és asszisztenseknek, akik nekem és másoknak segítettek életben maradni.
Viszont azt állítom, hogy a rendszerváltás elkerülte azokat a civilizációs produktumokat (közegészségügy, oktatás, közlekedési infrastruktúra), amelyek egész Nyugat-Európát jellemzik, mégpedig régóta. Jellemezte Magyarországot is, amíg politikai osztályunk rá nem kapott a közösségi költségvetés mézesbödönére, mégpedig úgy, hogy ma az EU átlag alig 60 százalékát költjük oktatásra és egészségügyre. Nem csupán a költségvetés kevés (bár az is gyalázat, ha a 3 évtized egészét nézzük), hanem a produkció áll távol attól a szinttől, ahova tartozunk.
Ne tekintsük normálisnak azt sem, hogy ebben az országban, ahol a jó minőségű tömegoktatásnak és elitoktatásnak másfélszáz éves története van, a játszótéren az anyukák a pelenkacsere közben gondterhelten vitatják meg, hova menjen a gyerek oviba, aztán suliba, mert időben kell lépni ahhoz, hogy a gerjesztett szegregáció előnyeit kihasználhassák. Uralkodó osztályunk szájából ömlik a soviniszta maszlag, de attól óvakodnak, hogy a gyerek állami iskolába járjon, inkább küldik Bécsbe, Londonba, máshová, csupa veszélyes helyre, és még véletlenül sem a türk bázisokra. A közösségi közlekedésben a huppanók gödrökké, aztán árkokká romlottak.
Ellensúlyként elmebeteg centralizációs hullám vette kezdetét. Csakhogy a jó centralizációhoz jó állam kell. Nem az a baj, hogy a közegészségügy a belügyben van (más világban is volt ilyen), hanem hogy a szilárd keretek és rendszerek nélküli ágazatot a problémákhoz képest hatalom és akarat nélküli figurák felügyelik. Az egyre inkább túlcentralizált és túlpolitizált államigazgatás csúcsain hivatalnokok remegnek. Ha volt is, a centralizáció elszívja az erőt és megöli a kreativitást.
A való világban mindenféle trükkökkel kell élni ahhoz, hogy az iskolákban működjön a normális tanítás. Az egészségügyben a központi finanszírozás és a központi biztosító ellen megy a háború: különben belehalnának. Egyszer-egyszer lehet trükközni, na de mindig és önvédelmi okokból? Az elkeserítő helyzetből látjuk, hogy az elvesztegetett évtizedeket okosban áthajózni lehetetlen. A civilizációs alapszektorokban a meggárgyult központi állam ellen megy a ravaszdi szervezkedés a napi működésért, közben mi is benyelünk mindent, kórházi állapotokat, gödröket, túlárazást, ostoba szövegelést. Más szóval a kormányt.
Európában a legtöbb helyen (de azért kivételekkel) van egy általános keret, amelyen belül kooperatív módon működik az egészségügyi szektor, az állami és magán szervezetek, a biztosító és a beteg maga is, úgy is mint munkatárgy és egyéni finanszírozó.
Rendszer, szilárd alapok, átláthatóság, pontos részletek.
Régi példa (tudom, generációm szerint itthon semmi nem érvényes): 40 éve, a genfi ENSZ-ben a belépéskor kaptunk egy hosszú listát, azon szerepeltek az orvosi-biztosítási események. Amit odaírtak, az létezett a biztosítás számára. Volt állampolgári minimumlista (harmadosztály), továbbá másod- és elsőosztály, amelyért a cégek (nálunk az ENSZ) külön fizettek. A biztosító számára az elfogadott szolgáltatói árak egyformák voltak az állami és a magánszektorban, hiszen az eseményt és nem a szektor tulajdonosi karakterét finanszírozták. Minden tételnél ott volt, hány százalékot vagy hány frankot áll a biztosító, ha az ember beadja a számláját, amelyet természetesen előtte ő kifizet, de azt két napon belül visszatérítik. Mindent fillérre ellenőriztek.
Második gyermekem ott született. Minden beavatkozást egyenként regisztráltak, külön tüntették fel például az epidurális injekciót (200 frank), a szülés egyes kezelési és invazív etapjait és a viziteket. Összességében az én szerelmetes csemetém a biztosítói másodosztályon 6600 frankért meg is volt. Hetekkel később lenyűgözve néztem az elmúlt egy hónap történetét, amelyet egy másfél méter hosszú számla formájában kaptam meg, rajta többszáz tétellel.
Apás szülés volt, a szülésznő megnyugodva konstatálta, hogy nem ájulok el, mint valamelyik kollégám pár nappal korábban, sőt állandóan segíteni akarok. Ami azonban már sok volt az ír szülésznőnek, és lecsillapításként megkérdezte, nem iszom-e egy teát. Hogyne, feleltem, az jól esne. A kérdés figyelmes volt, a másfél méteres elszámolás szerint a tea 1,20-ba kerül. Ez valamivel olcsóbb is lehetett, mint akkor a városban.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.