Hogy milyen állapotban vannak a Duna töltései, azt éppen most teszteli a folyó, de az is hasonlóan aktuális kérdés: milyen állapotban van ma a magyar vízügy?
Alighanem rosszabban, mint a töltések. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően, illetve az Antall-kormány idején pontosan, név szerint lehetett tudni, hogy kik az ágazat szakmai vezetői. Ezek ismert, nemzetközileg jegyzett, a hazai nyilvánosság előtt is felkérdezhető szakemberek voltak. Nem féltek kiállni akár a kamerák elé sem. Ma senki nem tudná megmondani, hogy kik irányítják szakmailag a magyar vízügyet. Akkoriban volt egy szellemi irányítóközpont, a ViITUKI; a székházát 2020-ban robbantották fel, mert kellett a hely és főleg a telek az atlétikai vb-nek. A VITUKI-ban 2000 vízügyes dolgozott, ami alighanem egy túlméretezett keret volt, de még mindig sokkal közelebb állt a reális szükségletekhez, mint a mostani helyzet, a teljes szétverés. A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmánya, hogy önálló tárcák foglalkoztak a környezetvédelemmel és a vízüggyel, ma már emléknek is halvány. Ma egyáltalán nincs állami környezetvédelem, de a vízügy még ennél is rosszabbul járt. Az egész struktúrát felszámolták, pedig éppen az volt a lényeg, hogy két, sokszor ellenérdekű tárca vitájában alakultak ki az álláspontok és a megoldások. Most nehezen tudnám megmondani, hogy hova tartozik a vízügy a kormányban. Talán a katasztrófavédelemhez, kiérdemesült rendőrök felügyelete alá. Egyrészt látható fej nélkül működik a szervezet, másrészt valójában szervezet sincs: nincsenek hivatásos, kompetens vezetői, akikkel vitázni lehetne. Viták sincsenek. Nincs hosszú távú koncepció, nincs sem holisztikus, sem adatalapú megközelítés – pillanatnyi politikai érdekek vannak, és rögtönzés.
Az ár most a Duna völgyét sújtja, de a magyar vízügyben hagyományosan az a szemlélet uralkodott, hogy a Tisza az igazi probléma. Ez ma is így van?
Igen, ha az alapokat nézzük, akkor a Tiszánál még nagyobb a baj. És ha az a kérdés, hogy miért, vagy hogy hol és mikor lett elrontva, akkor azt mondanám, hogy már a legelején, az 1840-es években, a Vásárhelyi-féle terv kiválasztásánál. Versenyben volt egy másik javaslat is, a Paleocapa-elképzelés – az annyival járt előrébb, hogy Pietro Paleocapa addigra már túl volt a Pó folyó szabályozásán, és tanult az ott elkövetett hibákból. Tudta, hogy ha a kiegyenesített folyót megakadályozzák abban, hogy árvíz idején kifusson a mederből, akkor elmarad a „nílusi trágyázás”, nem tudja a környező földekre lerakni az iszapot, ehelyett feltölti vele a saját medrét, egyre magasabb árhullámokat csinálva, ami miatt egyre magasabb töltéseket kell építeni. Ferraránál a Pó olyan magas töltések között fut, hogy a töltéskorona magasabban van, mint a templomtorony; kényszerűségből, hiszen a beszorított folyó folyamatosan tölti a medret a hordalékkal. Paleocapa ebből okulva a Tiszán sokkal kevésbé drasztikus beavatkozásokat, kevesebb mederátvágást javasolt, de nem ő lett a befutó, hanem Vásárhelyi Pál, aki megígérte, hogy az árterek kiszárításával legyőzi a maláriát, és hatalmas termőföld-testeket hoz létre a folyószabályozással, amelyeket aztán szét lehet osztani a környék földművesei között. A sors fintora, hogy az első ülésen, ahol az alig 16 oldalas terv részletei szóba kerültek volna, infarktust kapott, és meghalt. Végül nem pontosan azt, és nem is pontosan úgy csinálták, ahogy ő elképzelte: a földeket például néhány gazdag befektető szerezte meg, a folyó medrét pedig úgy alakították át, hogy megpróbálták összegyúrni Paleocapa és Vásárhelyi javaslatait, de inkább azért az utóbbinak kedvezve. Paleocapa alig 15 mederátvágást javasolt, Vásárhelyi több mint 200-at, a végeredmény 112 átvágás és 40 százalékos mederrövidítés lett.
Azt a javaslatot, amely alapján árvíz idején szükségtározókba engednék a vizet, mégis úgy hívják, hogy a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése.
Van benne ellentmondás, de annyiban kétségtelenül a 19. században megvalósult folyószabályozás továbbfejlesztése, hogy ez is több problémát generál, mint amennyit megold. A projektet még az első Orbán-kormány álmodta meg; csak a tározók egy része készült el, de ha a teljes mennyiség elkészült volna, áradáskor az is pillanatok alatt megtelne, nem segítene érdemben. Viszont rengeteg közpénzt elnyelt, és még többet el fog nyelni ezután.
Mi lenne akkor a jó megoldás?
Ha áradás van, a víz egy részét ki kell engedni a töltések közül – de nem vésztározókba, hanem mélyen fekvő területekre, ahova magától is menne, ha nem lennének töltések, ahogyan azt Schweitzer Ferenc, a Földrajztudományi Kutatóintézet volt vezetője kidolgozta.
Beépített, lakott területekre is?
Nem igazán. A vízgazdálkodásban hagyományosan kétféle árteret különböztetnek meg, az egyik az alacsony, a másik a magas ártér. Az alacsony ártereket rendszeresen elönti a víz – vagy elöntené, ha nem lenne töltés –, a magas ártereket csak a mostanihoz hasonló rendkívüli árhullámkor, vagy még olyankor sem. A folyók menti településeink többsége magas ártereken van, az ingatlanállományuk alig 5 százaléka esik alacsony árterekre. Utóbbiakat körtöltésekkel könnyen be lehetne védeni, sokkal olcsóbban, mint most, hogy a folyók száz és száz kilométereken keresztül töltések között folynak. Az alacsony árterekre pedig kifuthatna a víz, tehermentesítve a védműveket. Ez természetesen más típusú gazdálkodást feltételezne: olyan erdőket és olyan mezőgazdasági haszonnövényeket, amelyek kibírják a hosszas időszakos vízborítást. Meg haltenyésztést, horgászatot, ökoturizmust, rekreációt. Hosszú távon csak ez jelenthet megoldást, mert a medrek gyorsabban megtelnek hordalékkal, mint ahogy a töltéseket emelni tudjuk: ahhoz hogy 100 egységgel magasabb legyen a töltés, nem 100, hanem 10 ezer térfogategységnyi anyag kell, mert az anyagszükséglet a magasság négyzetével nő. De nincs ilyen gondolkodás: úgy látom, hogy a vízügyben, vagy inkább azon a helyen, ahol korábban a vízügy volt, ma semmilyen gondolkodás nem zajlik.
Majd a következő pusztító árvíz után?
Tény, hogy a Tisza szabályozását a nagy szegedi árvíz után kezdték meg, és a példásan megoldott bécsi Duna-szabályozáshoz is kellett egy valóban pusztító áradás. A magyar szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, sem a Tiszánál, sem a Dunánál. Az elmúlt 100 évben az infrastruktúra – nem feltétlenül a vízügyi, de mondjuk a közúti meg a vasúti – nagyon kiépült, nehéz lenne hirtelen megnyitni a töltéseket. Valószínűleg szükség lenne egy csatornára, ami a Dunát és a Tiszát összeköti, abból kiindulva, hogy a két nagy folyón nagyon ritkán van egyszerre árhullám, ahogyan most is látjuk.
Azt mondtam, hogy a Tisza mentén súlyosabb a probléma, de ezért csak magunkat okolhatjuk. A Tisza nem szélsőséges folyó. Nem az ereje túl nagy, hanem a döntéshozók tudása túl kicsi. Az átlagember és az átlagos politikus annyit tud a Tiszáról, amit Petőfi versében olvasott: hogy vágtat a rónán át, és áttöri a gátat, pedig nem is gátjai vannak, hanem töltései. A Tisza egyszerű eszközökkel könnyen kezelhető lenne. És muszáj lenne kezelni: ha az elmúlt évtizedekben látott tendencia folytatódik, akkor sokkal nagyobb árvizek lesznek, részben a mederfeltöltődés miatt, részben meg azért, mert egyre egyenlőtlenebbé válik a csapadékeloszlás, egyre jobban beépítik a vízgyűjtőket, egyre több erdőt irtanak ki. De a hatalmas területű Tisza-völgyben az egyszerű eszközök is sok pénzt igényelnek. Csak a megfizethető és hatékony megoldások működnek. A töltésmagasítás nem ilyen, és a vésztározók építése sem. Természetközeli, de az új hidrológiai kihívásokra választ adó beavatkozásokra lenne szükség. Korábban felmerült például, hogy a Dunának is létrehoznának egy tehermentesítő ágat Sződligetnél, a folyó eredeti medrét felhasználva, némiképp ahhoz hasonló módon, ahogyan Bécset is bevédték. Akkor került le a napirendről a terv, amikor az új 2-es út építése kapott politikai prioritást.
Egyáltalán történt valami a magyar vízgazdálkodásban az elmúlt húsz évben, ami reagál a klímaválságra?
Nehéz lenne ilyesmit fölfedezni benne. Miközben az éghajlatváltozás egyre szélsőségesebb időjárást, és egyre nagyobb árhullámokat hoz, a védekezés ma arra épül, hogy Orbán Viktor gumicsizmában kiáll a gátra, és ettől a víz apadni kezd.
Azt mondta az imént, hogy a vízügy a korábban ismert formájában és szellemi kapacitásával már nem létezik. Nem is rekonstruálható?
Rövid távon biztosan nem. Lefejezték, elvették a pénzét, hagyták lerohadni az eszközállományát, szétdarabolták a vízügyi igazgatóságokat. A magyar árvízvédelemben nem is az árhullám a legnagyobb veszély, hanem a jég. Ha egy 100 méteres jégsziget megindul, derékvastagságú fákat, házfalakat is simán szétnyír. Régen 12 nagy hajóból álló jégtörőflottánk volt, ma talán kettő-három van meg belőle, azokon sincs vizsga, mozdíthatatlanok. Volt egy óbudai és egy újpesti hajógyárunk, meg az újpesti öböl, ahol télen el lehetett tárolni a hajókat. Ma Újpesten lakópark és jachtkikötő épül, nem hogy hajót gyártani, de javítani sem tudunk, legközelebb Révkomáromban tudják reparálni, ha valami elromlik. Ennél is nagyobb gond, hogy ami ma a vízügyben történik, az jó esetben a XIX. század ismeretszintjét képviseli. Néhol stagnálás van, a legtöbb helyen gyors visszafejlődés, és bántóan hiányzik a tudás a rendszerből. Nem csak árvízkor, hanem mindig, ha vízgazdálkodási kérdésekről kell dönteni.
Mint például az akkugyártásban?
Igen, például ott is. Úgy kezdtünk el megvalósítani egy ipari stratégiát, hogy senki nem számolta ki, van-e hozzá elég vizünk. A kormány nem tette fel a kérdést, de nem is nagyon lett volna, aki válaszolni tud rá. Vagy mondjuk arra, hogy mi lesz az akkugyárak szennyvizével. Gödön, ahol élek, a Samsung gyár cseppfolyós hulladékát belenyomják a Dunába. 10 kilométerrel följebb, a váci szennyvíztisztítón keresztül megy a folyóba, de a kobaltot meg a lítiumot nem szedi ki a szennyvíztisztító, pedig mindkettő mérgezőbb, mint az ólom. Van rá EU-szabvány, hogy mennyi lehet a vízben köbméterenként: úgy oldják meg, hogy több vizet kevernek hozzá. Aki pedig fellép ellene, arra rászállnak. A mi Gödért Egyesületünkkel most ugyanazt élem át, mint a 80-as évek végén a Duna Körrel. Zaklatás, lejáratás, nemzetbiztonsági kockázattá minősítés. Szuverenitási vizsgálat. Nyomozzák, hogy milyen pénzből kampányolunk, hogy a tagjaink közül ki írt újságcikket, ki indult a választáson. Az üzenet világos: ne kérj támogatást, ne kampányolj, ne fordulj a sajtóhoz, ne politizálj. Pont, mint a létező szocializmus egypártrendszerében.
De akkor még - vagy már - volt vízügy.
Igen, akkor kifelé jöttünk abból, amibe egyelőre most még befelé megyünk.
Droppa György
Az 1947-ben született, a közgazdász diploma és a vendéglátóipari karrier után a bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ellen tiltakozó Duna Kör egyik alapítójaként lépett fel a közéleti porondra 1984-ben. Az alternatív Nobel-díjas szervezetnek komoly szerepe volt a hazai civil mozgalom megerősödésében. A rendszerváltás után több zöldpárt-kezdeményezésben is szerepet vállalt. Tanított számos külföldi egyetemen, forgatott filmet a Dunáról a legendás Jacques Cousteau-val, és vezette az Ister Kelet-Európai Környezetvédelmi Kutatóintézetet. Jelenleg Gödön él.
