Szerintetek mi egy író legfontosabb testrésze? – kérdezte Darvasi László egy osztálynyi gyerektől Martfűn, a Művelődési Központ könyvtárában. Egy fiú azt mondta, hogy a keze, hiszen az író azzal ír. Darvasi ezt nem fogadta el, mire érkezett a következő válasz: az agya, mert azzal írja a mesét. – Előveszi az agyát, és azzal írja? – kérdezett vissza, mire a gyerekek nevetni kezdtek, de aztán korrigáltak. Az író az agyával találja ki a mesét. De Darvasi ezt sem fogadta el, erre újabb válaszok érkeztek. A szeme? Az ujja? A szája? A füle? Vagy mindene?
Ám egyik sem stimmelt, így Darvasi elárulta a megoldást. Azt mondta, csinál most valamit, amiből a gyerekek rájönnek a lényegre.
Fogta magát és leült egy székre, mire a hallgatóság kuncogni kezdett.
– Pontosan az a megoldás, amire gondoltok – mondta Darvasi. – Az író legfontosabb testrésze a feneke, hiszen azzal ül az asztalhoz, hogy írjon. Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogv nagyon sokat kell ülni, amikor az ember dolgozik, ír. Mert történeteket ki lehet találni sétálás közben is, a folyóparton meg a focipálya mellett, de amikor írni kell, akkor leülsz. Akkor is ha süt a nap, ha jó az idő, ha esik, ha nem esik, és ha minden barátod játszik odakinn, vagy szórakozik. Az író nem mehet el hozzájuk, mert éppen történetet ír.
Darvasi László az írás mellett örömmel ad elő diákoknak, ezen a beszélgetésen szóba került az is, hogy mit jelent az irodalom vagy a regény, illetve hogy a meséket írhatják gyerekeknek és felnőtteknek is. – Az ilyen előadások előtt mindig úgy izgulok, mint aki először lép fel. Mert amikor az ember gyerekek elé kerül, akkor tulajdonképpen újra tanul írni, olvasni, gondolkodni és élni. Nekem meg kell tanulnom az ő észjárásukat. Én legalábbis ezt érzem, hiába van tanári diplomám és rutinom. Talán azért izgulok, mert a gyereknek sokkal több szabadsága van. Egy felnőtt megtanulja a világ törvényeit, de egy gyerek még nem lát át mindent, és nem is fog konformista módon viselkedni – mondta lapunknak az író. Darvasi szerint a gyerekek kérdéseire – például, hogy mi a mese és mi a valóság – nem lehet előre felkészülni, az előadónak spontánnak kell lennie.
És hogy miért éppen Martfűn adott elő? Merthogy a közelben, Törökszentmiklóson született, és most éppen turnét tart, így meglátogatja a szülővárosát, illetve Martfűt és Szolnokot is, hogy bemutassa az idén megjelent bő ezerhétszáz oldalas Neandervölgyiek című regényfolyamát, melyben számos figurán keresztül meséli el a huszadik század történetét. Martfűn múlt héten a Kulturális Örökség Napjai keretében az egykori Tisza Cipőgyár irodaházában is járt, ahol a közönségnek felolvasta Az év légiutas-kísérője című tavalyi novelláskötetéből az Apokalipszis, 67595 című történetét, mely ugyanitt játszódik. Ebben egy hölgy vesz részt egy, az épületben tartott idegenvezetésen, azzal a céllal, hogy egy kulccsal kinyissa a halott édesanyja volt asztalfiókját, ami egy titkot rejt. Darvasi a novellában úgy írja le a helyszínt, mintha az Csernobil lenne, ahol „minden úgy maradt”. Amikor Martfűn jártunk, mi is azt tapasztaltuk a vezérigazgatói titkárság szobájában, hogy megállt az idő, mintha a rendszerváltás óta nem változott volna itt semmi. A bútorokat, az íróasztalt, a Robotron írógépet, a papírokat és a telefont por lepte, a növények évtizedek óta nem láttak vizet, az egyik szobában pedig ott díszelgett a cég logója, a nagy T betű fából kivágva, mellette két polcon lábbelik.
Délután visszatértünk a könyvtárba, ahol Darvasi már felnőtt közönségnek beszélt a Neandervölgyiekről, de ezen is felidézte a gyerekeknek szóló előadását. – Nagyon sok rendhagyó irodalmi órát tartok, és mindig felmerül, hogy miért mesélünk, miért mondunk el valamit, illetve hogy a mesével szemben mi áll. Ma az egyik kisgyerek kimondta, hogy az a valóság. Ez számomra egyszerre volt érdekes és drámai. Hiszen nagyon nehezen tudjuk elmesélni az életünket. És nagyon nehezen tudjuk értelmezni, hogy mi is az, amiben élünk, hogy mi a sorsunk és a feladatunk. Ez pedig mind az irodalom alapját képezi – mondta Darvasi. Szerinte amikor az ember mesélni kezd, vagy emberi sorsokról ír, akkor valójában ezzel a nehézséggel szembesül, ahogy ő is, miközben írta a Neandervölgyieket. – Amikor a regényen dolgoztam, azt gondoltam, hogy „beköltözöm” egy Tesz-vesz városba, ami a múlt, és akkor azt megnézem jobbról, balról, alulról, felülről és mindenünnen. És addig beszélek róla, amíg csak tudok.
Az egykori cipőgyár
A Tisza Cipő története 1941-ig nyúlik vissza: ekkor jött létre Martfűn a Cikta Rt., amelyet 1949-ben államosítottak, majd a Tisza Cipőgyár Nemzeti Vállalat nevet kapta. 1971-ig kidolgozták a cég mára ikonikussá vált, T betűt ábrázoló logóját, és elkezdődött a ma is ismert sportcipők tervezése és gyártása. A lábbeliket számtalan színvariációban lehetett kapni, és széles körben terjedt a fiatalok körében. A rendszerváltás után, a kilencvenes években a tradicionális tornacipőket már nem gyártották, de 2003-tól Vidák László vállalkozó újraélesztette a márkát. A Clash Kft. megvásárolta a Tisza védjegyet, és miután átnézték a régi terveket, fotókat és kaptafákat, a gyártás újra elindult, a gyártás újra elindult, a termék pedig mára ismét rendkívül divatos lett – köszönhetően annak is, hogy a Tisza és Azahriah közös kollekciót adott ki, mely tartalmaz az énekes logójával ellátott cipőt, zoknit, hosszú ujjú tréningfelsőt és rövid ujjú mezt is.
