2002 tavaszán azonban súlyos betegsége közbeszólt, az interjú sosem készülhetett el. Még most, több mint 20 évvel később is minden nap eszembe jut az apám és a fel nem tett kérdés, amely tehát arra vonatkozott, hogy a történelem miféle alternatívákat kínálhat fel a tudatos egyén számára, amelyek azután sok évre meghatározzák politikai és szakmai pályáját.
*
Nem is olyan régen kezembe került egy tanulmány, amelynek szerzője Kövér György, történész, akadémikus, egykori kiváló egyetemi csoporttársam Debrecenben, utóbb kollégám az ELTE-n.
Az írás Pach Zsigmond Pál történészi pályáját vázolja fel, és igen érdekes, mivel – más szerzők tanulmányaihoz hasonlóan – egyfajta tükre annak, hogy a mai mainstream, vagyis akadémiai történetírás szinte retteg saját marxista előzményeitől. Van, aki még a létét is tagadja. Itt és most nem vitatkoznék arról, hogy vajon Pach történet(elmélet)i koncepciója a „kelet-európai elkanyarodásról” mennyiben állja meg a helyét, sem arról, hogy a Pach elméletével konkurens hagyományban található tézis a helyi-nemzeti burzsoáziák, így a magyar nemzeti burzsoázia „nagy szerepéről” a tőkefelhalmozás bonyolult történetében mennyiben helytálló és milyen ideológiai funkciót tölt be a régebbi és mai hatalmi rendszer ideológiai szerkezetében.
Az egész kérdéskör ugyanis összefüggésben áll a – „marxista-gyanús” – világrendszer-elmélettel, amelyet, talán közvetlenül Immanuel Wallerstein nyomán, osztott Pach mindkét nagy karriert befutott korábbi tanítványa, Berend T. Iván és Ránki György. Jobb is, ha elnapoljuk e kérdéskör vitáját, mert még ösztönzést adok a történettudomány további „elmélettelenítése” felé, s a végén még az is kiderül, hogy a világrendszer-elmélet is csak mese habbal.
És tényleg nem a fűrészpor szárazságú „neopozitivizmus” megerősödése a téma. A Kövér-tanulmány azon – őszintén szólva – nyomasztó, személyesen is bántó mozzanatára utalok csupán, amely apám és generációjának számos tagját, s 1945-ös fordulatukat is érinti. Kövér György ugyanis Pach Zsigmond Pál 1945-ös „misztikus”, vagyis megfejtendő fordulatát is „megvilágítja”. Pach történelmi fordulatát valaminő alkalmazkodó, hogy ne mondjam, lényegében karrierista intencióval és törekvésekkel magyarázza (Kövér György: Kanyarodás keletre, nyitás nyugatra: Pach Zsigmond Pál pályafordulása. Századok, 2020/6. sz. 1255–1291. o.).
Ez azért is érdekes „vállalkozás” a szerző részéről, mert tanulmányában idéz egy 1979-es Pachhal készült Népszabadság-interjút, ám valamiképpen pont a leglényegesebb sorok maradnak a történész figyelmén kívül. Valójában persze nem figyelmetlenségről van szó, hiszen Kövér épp körültekintő alaposságáról híres; még azt is feltárta, hogy Pach nyolcadikos diákként megnyerte az iskolája bibliai tanulmányi versenyét, pedánsan megjegyezve, hogy héberből és héberre kellett fordítani a nebulóknak.
A Pach-interjú e fontos szakaszát ugyanakkor érdemes idézni, hogy az olvasó pontosan értse, miről is van szó: „1943 legelején kaptam meg középiskolai tanári diplomámat. Óriási dolog volt akkoriban, hogy egy gimnáziumi óraadó tanári állást kaptam. Már előbb és közben többször is behívtak munkaszolgálatra, legutoljára 1944 márciusában. De ez évek keservei és nyomorúsága helyett hadd beszéljek inkább arról, ami életem egyik legszerencsésebb és legboldogabb napja volt. 1944. október 25-én a Munkács melletti erdőben sikerült a tábort elhagynom; másnap pedig bevonult a szovjet hadsereg, felszabadultam. Ez a nap az én életemben is új időszámítás kezdetét jelentette” (Népszabadság, 1979. október 1. 7. o. Kiemelés tőlem – K. T.).
Erről van szó. Ennek éppen 80 éve. Gyermekkoromban ezt a történetet – megváltoztatva a megváltoztatandókat – 1944 őszéről apámtól számtalan alkalommal hallottam. Még gyermekeim, sőt az unokáim is ismerik a „sztorit”.
Pach személyes fordulatában a második világháború és a holokauszt egészének bagatellizálása, a sorrend ártatlan megfordítása, azaz a szakmai ambíciók és az ideológiai-politikai fordulat „felcserélése” nem tollhiba, hanem koncepcionális kérdés, amely messzire vezet.
Felmerül az „arányok” problémája is. Példának okáért most már azt is tudjuk Romsics Ignác nevezetes, nagy vitákat kiváltó akadémiai székfoglalója óta, hogy az 1945-ben Moszkvából hazatérő „fiatal kommunista zsidó történészek” bizonyos csoportjának milyen nagy szerepe volt a hazai polgári történetírás kiszorításában, felszámolásában – ugyanakkor nem tudjuk, hogy, mondjuk, a nem zsidó történészeknek vagy például a vidéki történészeknek miféle szerep jutott. Mi a fontos és miért, mi a lényegtelen és miért? E kérdésekre nincsen válasz, nincsen „magyarázó elmélet”. De ne szaladjunk nagyon előre.
1945-ben történt valami fontos Magyarországon is, amivel a jeles történész sok oldalon keresztül foglalkozott munkásságában, mégsem vonta le belőle a megfelelő következtetést. A jelentéktelennek látszó részkérdés is fontos lehet persze, ha elnyeri a helyét az egészben. Az egészben a „túlsúlyos mozzanat” (Lukács) a náci Németország és a nyilas diktatúra – döntően szovjet erőkkel történt – szétzúzásának ténye. Ez adja meg azt a hátteret, amely meghatározza a dolgok menetét, még a hazai történetírás átalakulási folyamatában is, mindjárt 1945-től kezdve. Ennek fényében felmerül az ártatlan, de felvethető kérdés: miféle szerepe lehetett „néhány fiatal történész” vallási hovatartozásának vagy inkább csak eredetének, származásának egy radikálisan új történelmi alternatíva felbukkanásának periódusában Magyarországon? Hogy az új, megformálódó antifasiszta rezsimnek mennyire volt fontos már akkor a „polgári történetírás szétzúzása”, az természetesen megvitatandó kérdés, de szerfelett alárendelt kérdés a jelzett világátalakulásban. Ezen átalakulásnak volt a része, hogy miképpen állt át, például, Szekfű Gyula, a Horthy-rendszer vezető történésze az új Magyarország új hatalmi elitjének oldalára, és lett Magyarország szovjetunióbeli nagykövete. Ez karrierkérdés (is). Pach esete egészen más. És e „másság” megértése a lényeg, ami valamely okból vakvágányra került.
Ha kortársként és szemtanúként az 1989-es történészi „átállásokra” gondolok, ez talán kulcsot adhat a probléma helyes felvetéséhez. Éppen Kövér György kolléga is tudna sokat mesélni – a maga „kommunista-marxista gyökereivel” – arról, hogy pl. Trockij vagy a főügyész Visinszkij összevetésében micsoda különbség van a politikai „átállás” minőségében. Tudjuk, a karrierista fordulat és a történelem átalakításának „nembeli” fordulata között ég és föld a különbség. Az 1989-es történészgeneráció e tárgyú Canossa-járását a fiatalabb generációk majd nyilván érdemben feldolgozzák, ha csak őket is el nem sodorja a történelem árja. S bármennyire is leegyszerűsödik a dolog e „szubjektív megjegyzésekben”, nem kell sok illusztráció arra, hogy pontosan értsük, mi áll itt szembe mivel: a merőben anyagi (karrier) számítás, a pőre hatalmi ambíció áll szemben a meggyőződéssel, konkrétan az antifasiszta, antirasszista, szocialista meggyőződéssel.
Hogy a Pachhal és a régi kommunista történészekkel szembeni fóbiának döntően mi ma a mozgatója, az nyilván vitatható, mert az okok sokfélék lehetnek, de az bizonyos, hogy minden korszak történetírásának vezető, vagy a hatalomnak éppen csak szolgálatot teljesítő figurái általában – saját maguk újrapozicionálása okán – lebecsülik a megelőző korszak jelentőségét, köztük a történetírók teljesítményét is. Példának okáért Szekfű sorsa a szocialista korszakban ezt igazán szépen dokumentálja.
Manapság felvetik még azt a kérdést is, mint például Gyáni Gábor, szintén jeles történész, szintén a debreceni egyetemről, hogy egyáltalán létezett-e Magyarországon marxista történetírás. Számára a marxizmus a magyar történetírásban valamiképpen a marxista esti egyetemek vulgáris tankönyveinek vagy idézetgyűjteményeinek alakjában rögzült (Gyáni Gábor: Mi fán terem a marxista történetírás? Századok, 2021/6. sz. 1311–1332.). Végzetesen homályban maradnak azok az új kérdésfelvetések, gazdasági és társadalmi folyamatok új problémakörei, nemzetközileg is figyelmet kiváltó horizontos kutatásai, amelyekből számos történész mind a mai napig „megél” (Pók Attila: A marxizmus a posztkommunista közép-európai történetírásokban. Történelmi Szemle, 2015/3. sz. 471–485. o.).
Akkor értettük meg azt is, hogyan lehetett a cselédsorból felemelkedni a társadalmi ranglétrán. Mindezt évekkel ezelőtt az Eszmélet hasábjain már konkrétan felvetettem (A magyar történetírás és a marxizmus. Megjegyzések a „kelet-európaiság” problémájához. Eszmélet, 2012/94. sz. 182–244. o.), jelezvén azt is, hogy nem mindenkinek volt szüksége arra, hogy felcicomázza magát a régi rendszerrel való szembenállás díszítményeivel, nem mindenkinek volt szüksége arra, hogy egykori párttagságára vagy kommunista múltjára, a „rendszer szolgálatára” a feledés jótékony homályát borítsa. Gyáni Gábornak erre nem sok szüksége volt, nem a véletlen műve, hogy harcos antimarxizmusa oly szépen belesimult az új rendszer legitimációs ideológiai szövetébe. Nem csoda hát, ha Pach elkanyarodáselmélete vörös posztó az új történetírás számára, hiszen magát az elméletet eleve Engels ihlette.
Ajvé, mondaná apám. Ám most nem ez a téma, hanem az egyén és az alternatívakeresés egy meghatározott történelmi fordulóponton. Elgondolkodtam Pach Zsigmond Pál fordulatán, de eszembe jutott az 1989-es „tömeges megtérés” is. Ez persze nem is tisztán történeti kérdés, van itt „morál” és „pszichológia” is bőven.
No, de mi ne moralizáljunk, maradjunk meg a kipróbált történeti módszernél, amely mindig is kritika tárgyává tette és teszi a részek önkényes kiemelését, önállósítását és az egésszel való szembeállítását. Mert bármennyire is fontos az életpálya egészét tekinteni, teljesen jogosult Pach 1945-ös „fordulatát” a maga egyediségében is áttekinteni, hiszen éppen apám 1945-ös alternatívájával kapcsolatosan magam is aláhúztam, hogy az útválasztás sokféle lehet(ett) a nagy egészen belül. Amit a tanulmányíró történészkolléga itt figyelmen kívül hagyott, az, mint jeleztem, maga a holokauszt, ami a létező rendszerről mondta ki a végső ítéletet: folytathatatlan. Más szavakkal: éppen a holokauszt tette világossá minden „normális ember” számára – amint azt Bibó István oly meggyőzően kifejtette –, hogy a két világháború közt járt út nem folytatható, a „polgári Magyarország” beleragadt a Horthy-rendszerbe, amelyet Romsics Ignác rendhagyó önéletírásában, ugyancsak hátat fordítva minden elméleti megfontolásnak, ismételten „hármas fölére”, tehát a közepesnél jobbra értékelt, miközben ő maga e történeti korszak – Ránki akadémikus után – talán legismertebb kutatója… (Romsics Ignác: Hetven év. Egotörténelem 1951–2021. II. Helikon, 2023. 393. o.) A módszertani probléma tehát ugyanaz: a rész itt is minden, az egész semmi.
Ha az egész felől nézzük meg a dolgot, akkor azt máshonnan kell megközelíteni. Ugyanis a frissen felszabadultak mit tehettek volna 1945-ben? Számukra a tagadás, a fordulat alapjában kétféle formában merült föl: vagy az új hatalom szolgálatába álltak és „küldetésük” a SZOCIALIZMUS lett, vagy elhagyták az országot (USA, Izrael stb.).
Fiatalabb történészek körében nem ritka, hogy nem értik, miért lehetett sokak számára vonzó a Szovjetunió, pedig a válasz közhelyes, evidencia jellegű. Az egész összefüggött a gettók, Magyarország, Auschwitz, jórészt Európa felszabadításával. A Szovjetunió még mai szemmel is jobb szövetségesnek bizonyult, mint a hitleri Németország.
Ha már a történészekről van szó, az 1989-es karrierszempont megítélése bizonyosan belejátszik az 1945-ös rendszerváltás karriertörténeteinek megítélésébe. Pach Zsigmond Pál biztosan elcsodálkozott egykori tanítványával, Berend T. Ivánnal kapcsolatosan, aki magyar kommunistából amerikai liberális ideológus és történész lett, noha évtizedekig a párt szolgálatában állt, még KB-tag is volt, sőt évekig az Akadémia elnöke. Hangsúlyozom, egyáltalán nem a „fordulat” erkölcsi vagy politikai természetén meditálok, hanem azon, miképpen maradt el az az önkritikai folyamat, amely a személyes fordulatokat hitelesítette volna. Végül is mire döbbentek rá 1989-ben? Talán kötelező volt vörös csillagot felvarrni a mellükre?!
Annak ellenére, hogy Pach Zsigmond Pállal sohasem volt semmilyen személyes kapcsolatom (nem járt MTK-meccsre!), tulajdonképpen nem is ismertük egymást, mégis valamikor az 1990-es években kaptam tőle egy rövid, pár soros levélkét, amelyben „megdicsért”, hogy nem álltam be az új kórusba: egy évfordulós cikkemben leírtam, hogy a magyarországi Tanácsköztársaságnak jelentős történelmi érdemei voltak… Talán az a fő baj Pach Zsigmond Pállal, hogy sohasem tagadta meg 1945-ös marxista fordulatát?
Miért cselekszik az egyik ember így, a másik ember úgy? Ezt akartam apámtól megkérdezni. De nem maradt rá idő. Elkéstem. Azóta is nagyon bánt.
