A Gyotaku című kiállítás halakról készített nyomatait nézve olyan érzésünk lehet, mintha azokat egy japán mester készítette volna, ám a képek sarkában olvasható „Halbogár” művésznév rögtön jelzi, hogy magyar alkotótól van szó. Németh Tamás előszeretettel vesz nyomatokat halakról, a tárlaton hazai példányokat látunk a Dunából, az Ipolyból és a Balatonból, melyek közt van keszeg, pisztráng és domolykó, illetve csíkos ragadozó halak is, mint süllő és sügér. – A teljes magyar fauna még nincs a gyűjteményemben, de így is szép számmal fognak látni halfajokat a látogatók – mondja az alkotó, aki számára halakkal foglalkozni nem puszta hobbi, hanem életstílus.
Bevonz a múzeum
Tamás már gyerekként közel került a természethez, a szülei gyakran vitték el a Tiszához sátrazni, így a folyóparton átélhette, milyen érzés apróbb vagy nagyobb halakat fogni, szitakötőt bámulni, szúnyogok közt ücsörögni, vagy csak nézni a vizet télen-nyáron.
– A természet szeretete nálam meghatározza a hivatásomat és a hobbimat, legyen az makrofotózás, rovargyűjtés vagy cikkírás. Tizenévesen viszont engem is más érdekelt, és később nagyon más szakmákat tanultam – mondja Tamás, aki idővel idegenvezetői, majd dekoratőr-kirakatrendezői iskolákat is elvégzett.
2007-ben egy telefonhívás viszont megváltoztatta az életét: későbbi mestere megkérdezte tőle, hogy szeretne-e a Magyar Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményében dolgozni, amire rögvest igent mondott.
– Akkor döbbentem rá, hogy a természettel és a rovarokkal foglalkozni nemcsak hobbi, de hivatás is.
Meg hogy léteznek rovarászok, entomológusok, és hogy e téren a magyarok között vannak komoly nemzetközi szaktekintélyek is. Illetve akkor tudtam meg, hogy a nyolcadik kerületben, a Baross utca 13. szám alatt a Magyar Természettudományi Múzeumban látható az ország legnagyobb közgyűjteménye, amely világszinten is jelentős kutatási lehetőségeket kínál.
Így lett Tamás hamarosan rovarász, muzeológus és kutató, és ott is maradt az új munkahelyén tizenkét éven át. – A rovarászat lett a szakmám, melyhez utólag, kissé rendhagyó módon, a munka mellett elvégeztem az egyetemet is. Az itthoni felsőoktatásban viszont nem oktatnak olyan mélységekben bogártaxonómiát, azaz nevezéktant, és nem tanítják meg a hallgatót a több száz éves közgyűjteményekkel bánni. Ezeket magától tanulja meg az ember, ha van hozzá vénája – vallja Tamás, aki ennek ellenére olyan egyetemi szakot keresett, amely köze áll ehhez a szakmához.
Így végezte el a kertészmérnöki alapképzést az akkori Szent István Egyetemen, majd a természetvédelmi mérnöki mesterképzést a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen, ahol jelenleg doktorandusz. – Noha a képzéseken sokat tanultam, valójában már a múzeumban elsajátítottam, amire szükségem volt. Kiváló mestereim voltak, rendszeresen publikáltam neves szaklapokban, és elindult a szakmai karrierem is. Pár éve viszont elbúcsúztam szeretett munkahelyemtől, jelenleg független kutatóként, vállalkozóként boldogulok.
Pattanóbogarak nyomában
Tamás precizitását mutatja, hogy a doktorija megírásához képes akár egy másik országba is utazni. Témájában ugyanis pattanóbogarakkal foglalkozik, ezek életmódját, elterjedését kutatja, és akár új fajok nyomába is ered. – Ennek csak néhány szakértője van világszinten, egy kezemen meg tudom számolni, hányan vagyunk. Kicsit rendhagyó ez az érdeklődésem is – mondja Tamás. Egy alkalommal például a Balkánra utazott, és olyan pattanóbogárfajt fedezett fel, amit korábban még senki.
– Sejtettem jól, hogy a görög hegyekben él egy pattanóbogár-csoport, amely röpképtelen, ezért valószínűleg minden magasabb hegyen ott kell lennie. Úgyhogy rovarász barátaimmal, munkatársaimmal fogtuk magunkat, és elmentünk ezekhez a hegyekhez.
Éveken át, kéthetes gyűjtőexpedíciókon jártuk a hegyvidéket, sátraztunk a sötét bükkösökben és fenyvesekben. Aztán egyszer csak rájuk leltünk, hazahoztuk őket, és bizony mikroszkóp alatt kiderült, hogy a legtöbbjük nem hasonlít semelyik korábban ismert fajra. Ezért tudományos közlemények születtek róluk, a megjelent cikkekben lehetőségem volt elnevezni ezeket a senki által nem látott fajokat, és végül a bizonyító példányokat közgyűjteményekben helyeztem el.
A szakmai pályafutása alatt sok különleges emberrel ismerkedett meg, többek közt a Magyar Rovartani Társaságon keresztül. Itt találkozott például Székely Kálmán cincér- és Dusnoki Anna szarvasbogárgyűjtővel, akik most az ArtEnto Ökocentrumot vezetik (írtunk róluk a Visszhang 2023. augusztus 12-i számában), mellyel együttműködve jött létre a mostani kiállítása.
Élet a Dunánkban
Hogy jönnek a képbe a halak és a gyotaku (amit magyarul ugyanúgy gy-vel ejtünk ki, ahogy a japánok leírják)? A válaszhoz vissza kell térnünk a Magyar Természettudományi Múzeumba, ahol Tamás a bogárgyűjteményi munkája mellett az intézmény halgyűjteményébe is gyakran besegített, sőt halkutatókkal is megismerkedett, majd hobbiszinten érdekelni kezdte az akvarisztika, aztán számos ismeretterjesztő cikke jelent meg halas témában, például a téli Duna halairól vagy az öblök felszín alatti világáról.
A gyotaku nevű japán technikára a közösségi médiában japán horgászcsali-készítő oldalakon keresztül lelt rá. – Az fogott meg a gyotakuban, hogy egy kicsit mellőzi a művészi szabadságot, mivel alapvetően a hal teste határozza meg, hogy milyen lesz a mű.
Az eljárás során nagyon pontos képet kapunk a halról, hiszen a képen látszani fognak a pikkelyek és az úszók legapróbb részletei is, lényegében egy ismeretterjesztésre is alkalmas ábrát kapunk. Ugyanakkor az emberi kéz esetlensége, az előre nem tervezhető mozdulatok mégis művészi hatást keltenek
– mondja Tamás. A kiállítását is ennek szellemében hozta létre: a képek mellett szerepel a halfajok magyar és latin neve, valamint rövid leírásokat készített róluk, hogy a látogató képbe kerüljön. – Itt élünk ebben a fővárosban, százszor is átmegyünk a Duna fölött és alatt, az átlagembernek még sincs fogalma arról, hogy abban milyen halak élnek. Miközben úszkálnak benne tömeghalak és nagyragadozók, vagy akár fokozottan védett, százezer forint értékű halfajok is. Nehéz szavakba önteni a lelkesedésemet, hiszen ha az ember valamit imád, akkor azt nem tudja megmagyarázni, hogy miért.
„De hát akit nem bűvöl el az, hogy miközben a Duna alatt metrózik, a feje fölött elúszik egy kétméteres harcsa, aki az ötven éve alatt túlélt már tűzijátékot, szállodahajót meg mindent, annak ezt nehéz elmagyaráznom.”
