Krausz Tamás;történettudomány;Pach Zsigmond Pál;

- Gyáni Gábor: Krausz Tamás és az olvasás nehézségei

Krausz Tamás írása a Népszava 2024. szeptemberi 28-i számában (80 éve annak… / Szubjektív megjegyzések az „átállások” ontológiájáról), újfent tanúsítja, hogy szerzője nem feltétlenül érti azt, amit olvas. A cikk engem érintő fejtegetésében ugyanis kijelenti: Gyáni számára „a marxizmus a magyar történetírásban valamiképpen a marxista egyetemek vulgáris tankönyveinek vagy idézetgyűjteményeinek alakjában rögzült”.

Ezt az elsőként a Századok című szakfolyóiratban, újabban a Történelem és politika: történelempolitika (Kalligram, Budapest, 2024.) című könyvemben közzétett tanulmányomból hüvelyezte ki Krausz. Valójában szó sincs itt erről, tekintve, hogy kész ténynek tekintem miszerint évtizedeken át létezett a tartalmában egyébként időnként átalakuló marxista-leninista történetírás, amelynek fő letéteményese az MTA Történettudományi Intézete és az ELTE BTK történészeinek a köre volt. Ők szabták meg a politikai szempontokhoz igazított, a párt ideológiai csőszködésével karbantartott mindenkori marxista-leninista történetszemléleti kánont, amely reprezentatív országtörténeti összefoglaló munkákban fejeződött ki nyilvánvaló módon. Ez a fejlemény korántsem marad tehát „végzetesen homályban” megközelítésemben, mint ahogy Krausz azt vélelmezi.

Nehéz volt nem felismerni a tézis mondandóját. Pach Zsigmond Pál ún. elkanyarodás elméletét pedig, amely mára teljesen elvesztette valamikori kánon jellegét, nem azért vitattam az 1988 és 1991 között lefolyt polémiában, mert „szépen belesimultam az új rendszer legitimációs ideológiai szövetébe”; és nem is világnézeti, hanem kifejezetten szakmai megfontolásokból bíráltam az elméletet. Ráadásul 1988-ban, amikor a vita közöttünk megindult, még nem létezett valamiféle „új rendszer”, miután benne éltünk a Kádár-korban, Pach Zsigmond Pál pedig nem sokkal korábban az intézeti főigazgatóm volt.