A Népszava 2024. szeptember 28-i számának Szép Szó című mellékletében Krausz Tamás cikket közölt 80 éve annak… címmel. Ebben két írásomat is megemlítette, sőt idézett is belőlük, ám mindkét esetben pontatlanul. A cikk felidézi, hogy 2011-es akadémiai székfoglalómban azzal is foglalkoztam, hogy „az 1945-ben Moszkvából hazatérő »fiatal kommunista zsidó történészek« bizonyos csoportjának milyen nagy szerepe volt a hazai polgári történetírás kiszorításában.”
A valóságban viszont nem ez, hanem az hangzott el, és utóbb az is jelent meg, hogy „a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban üldözött és súlyos sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történészcsoport a kezdet kezdetétől támadta az ún. polgári történészeket”. (R.I.: A magyar történetírás gleichschaltolása, 1945-1949. Bp., 2014., MTA, 12. p.) Tehát létezett egy hazai kommunista történészcsoport, amelynek prominensei Molnár Erik és Mód Aladár voltak; amely 1945 után megerősödött a Moszkvából hazatértekkel (Révai József, Andics Erzsébet, Gerőné Fazekas Erzsébet, Nemes Dezső); az üldözött (konkrétan munkaszolgálatos) „fiatal zsidó származású történészekkel” (Hanák Péter, Pach Zsigmond Pál, Spira György) és a hozzájuk csatlakozott „karrieristákkal”, akik közé többek között Mérei Gyula és Elekes Lajos sorolható. Hogy ez a „kiszorítósdi” pontosan hogyan zajlott és a fentieken kívül kik vettek még benne részt, az székfoglalómból és Clio bűvöletében című könyvemből (Bp. 2011) részletesen is megismerhető.
Krausz Tamás: 80 éve annak… (Szubjektív megjegyzések az „átállások” ontológiájáról)Gyáni Gábor: Krausz Tamás és az olvasás nehézségeiKrausz másik állítása szerint Hetven év című „egotörténetem” II. kötetében (Bp., 2023) a „Horthy-rendszert […] ismételten »hármas fölére«, tehát a közepesnél jobbra értékeltem”. A valóságban a Horthy-rendszert sem ebben a művemben, sem másikban nem értékeltem így. A Rubicon 2012/1-2. számában ekként minősítettem viszont a „trianoni Magyarország első két évtizedének”, tehát az 1919 és 1939 közé eső békeidőszaknak a gazdasági, szociálpolitikai és kulturális teljesítményét, továbbá a politikai rendszer (a Horthy-rendszer!) jellegét és külpolitikai törekvéseit. Az, hogy véleményemet „érdemjegyben” is összegeztem, történésztől valóban szokatlan (általában nem is szoktam élni vele), ám egyáltalán nem példa nélküli. A magyar történelem egyes korszakaira vonatkozó, 1991 és 1994 között végzett vizsgálatai során Ferge Zsuzsa például 7 pontos minősítési skálát használt. Eredményei szerint a megkérdezettek a Horthy-korszak teljesítményét 3,09-re, a Rákosi-korszakét 2,79-re, a Kádár-korszakét 3,79-re és az új rendszerét 3,11-re értékelték. A megkérdezettek láthatóan tudták azt, amit Krausz nem: egyetlen korszak sem ítélhető meg egyetlen szempont alapján.
