Izabellával először a Bosnyák téri piacon találkoztam. Egy idősebb néni ismertetett meg vele. Hazahoztam. Leginkább a kertben érezte jól magát. Kezdetben nagyon kényes kisasszony volt. Hiába becézgettem, rám sem hederített. Jó sok évnek kellett eltelnie, mire kiérdemeltem a bizalmát. Viszont onnan nem volt megállás. Egyeduralkodója lett a területnek. Bár kezdetben elég savanyú képet vágott a közös létezésünkhöz, valahogy mégis megszelídült. Aztán kedvet kapott a kimenőkhöz. Évről évre elkezdett tekeregni, és egyre messzebbre jutott. A kerítés sem volt számára kihívás.
A szomszéd kertjében árválkodó szilvafa sem. Megmászta, annak rendje s módja szerint.
Kíméletlenül felkúszott, és olyan zölddé varázsolta az öregecske szilvafát, hogy amaz átnyúlt egy-két ágával Izabellához és ölelte, ahogyan csak tudta.
Még pár szilvával is megajándékozta a kisasszonyt, pedig már évek óta nem hozott új levelet sem, nemhogy szilvát. Már csak azért hagyta meg a szomszéd Imre bácsi, mert van benne egy odú, ahova a cinkék visszajárnak költeni. Viszont az én Izabellám olyan hatással volt rá, hogy teljesen megbolondult.
Természetesen semmilyen erőszakot nem hajtottam végre a kiscsajon. Nem nagyon volt korlátozva az élete. Mégis nagyon sokára lett igazán édes. Azt hiszem, idén változott át igazi nővé. Ezt meg is ünnepelte a szilvafa barátjával. Ez utóbbit teljes zöldbe borította, konkrétan ismét életet lehelt belé, nekem meg adta azt, amije volt. Két nagy vödörrel. De olyan igazán nagy vödör, amiben máskor a ruhákat visszük teregetni, a kék lavór, amit Izabella hozományával megemelve majdnem derekam törtem.
No de mi legyen ezzel a temérdek Izabella hozománnyal? Keríteni kell egy prést, merthogy a krumplinyomóval dolgozni Izabellán, az egy hét kínzás nekem, és valószínű neki is, mert mire én végzek, ő belerohad. Lett prés, csak miatta.
