„A lengyel félnek fontos, hogy az ukrán-lengyel megbékélést megszabadítsák a volhíniai tömeggyilkosságok terhétől.” Ezzel a mondattal reagált Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter az ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete vezetőjének egy héttel korábbi nyilatkozatára. Ebben Anton Drobovics bejelentette, hogy „lengyel állampolgárok kérésére” lehetővé teszik, s megkezdik az 1943-as nyugat-ukrajnai (akkor kelet-lengyelországi) gyilkosságok áldozatainak kihantolását és újratemetését. Látszólag egyszerű ügyről van szó, amely két baráti, sőt szövetségesi viszonyban lévő állam között magától értetődő gesztus. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy amióta Oroszország 2022. február 24-én háborút indított Ukrajna ellen, Lengyelország elkötelezte magát keleti szomszédja mellett. A lengyelek több millió menekülőt fogadtak be, hadseregük aránytalanul nagy mennyiségű fegyverrel, lőszerrel, kiképzéssel támogatja az ukrán haderőt. A lengyel politikusok – akkor a jobboldali nacionalista PiS volt a hatalmon – a kezdetektől jelképesen is kiálltak Ukrajna mellett.
A volhíniai mészárlás (az ukránoknál „tragédia”) a XX. századi véres történelem tartós emlékeként él tovább mind a két országban. Az elmúlt napokban több lengyel kormánypolitikus is elővette az ügyet. Wladyslaw Kosiniak-Kamysz védelmi miniszter, aki a koalíciótag Lengyel Néppárt (PSL) elnöke kijelentette, hogy
az ukrán-EU csatlakozási tárgyalások addig nem kezdődhetnek meg, amíg az ukránok megakadályozzák az 1943-as lengyel áldozatok exhumálását. Más vezetők, így Andrzej Duda köztársasági elnök, Donald Tusk kormányfő is kiállt a kegyeletes aktus engedélyezéséért.
Sikorski külügyminiszter Kijevben Zelenszkij elnökkel tárgyalva vette elő az ügyet, beszámolók szerint a találkozó igen feszült hangulatú volt emiatt. Az ukrán elnök hasonló álláspontot képviselt, mint korábbi külügyminisztere. Dmitro Kuleba jelentette ki, hogy „a történelemben turkálva csak az emberek közötti veszekedéshez jutunk”. Egyébként ő azzal is vihart kavart, hogy „ukrán földeknek” nevezett délkelet-lengyelországi, galíciai területeket, ahonnan 1946-ban a kommunista hatóságok kitelepítették az ott élő ruszinokat. A mai ukrán politikai konszenzus a függetlenségi, oroszellenes politika hőseiként kezeli azokat az ukrán nacionalistákat, akik a világháborúban a német kollaboránsok voltak, részesei voltak az ukrajnai zsidóság elpusztításának, s a lengyelek elleni véres akcióknak.
A kijevi vezetés a varsói kegyeleti igényeket évek óta azzal pöckölte vissza, hogy azok mögött a lengyelek belpolitikai küzdelmei állnak. Most viszont Donald Tusk liberális kormánya agresszívebb testtartást vett fel, mire az ukránok hátrább léptek. Kuleba távozott a külügy éléről, helyére Andrij Szibiha, a lengyel ügyeket ismerő diplomata került. A kijevi vezetés feltehetően megértette, hogy módosítania kell eddigi álláspontján, mert Lengyelországban bizonytalanná lett a közvélemény ukránbarátsága. Ezt jelezték a korábbi hónapok „szakmai” fellépései, így a lengyel gazdálkodók tiltakozása az ukrajnai olcsó agrártermékek megjelenése miatt, majd a kamionosok blokádja, akik az ellen tiltakoztak, hogy ukrán szállítócégek az EU területén léptek fel dömpingárakon. Erre csak rárakódott a lengyel szélsőjobb folyamatos uszítása az ukrán menekültek „kedvezményei” miatt. Ezeket az érzelmeket folyamatosan szítja az orosz propaganda is.
Lengyelországban a volhíniai vérontás feldolgozatlansága miatti indulatok nem csak a jobboldali-nacionalista szavazók körében erősek. Általános felháborodást keltett az a minapi hír, hogy a háború kitörése óta is engedik Ukrajna területén a német katonasírok feltárását. Míg a lengyel civilekét nem! Jövőre Lengyelországban elnökválasztás lesz, s ez az ügy bizonyosan kampánytéma lesz. Érthető, hogy Tusk keményebb hangot ütött meg. Az ukránok erre furcsa sasszét tettek, nem az államközi megegyezés alapján, hanem egyéni kérésekre indítanák el az újratemetéseket. Ez a bejelentés csak a kezdet. A két, összefonódott történelmű ország együttélése nehezen képzelhető el a történelem feltárása, s a bűnök bemutatása és elítélése híján.
Volhínia: mészárlás vagy „csupán” tragédia?
Volhínia vegyes lakosságú, de ukrán többségű vidék. Az első világháború és az azt követő lengyel-szovjet háború után Lengyelországhoz került. A hatóságok erős lengyelesítési politikát folytattak, miközben megalakult az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), amely terrorakcióktól sem riadt vissza. 1939-ben először a szovjetek foglalták el a területet, majd 1941. június 22-én a hitleristák. Az ukrán nacionalisták együttműködtek a náci megszálló csapatokkal, részt vettek a zsidó lakosság elpusztításában, harcoltak a lengyel ellenállók, a szovjet partizánok ellen. 1943-ban az OUN és fegyveres erejének, az abban az évben létrehozott Ukrán Felszabadító Hadseregnek (UPA) a vezetői úgy döntöttek, hogy a helyi lengyel lakosság jelenléte akadályozza a majdani ukrán államiságot, és etnikai tisztogatásról határoztak. Fegyveres csoportjaik falvak tucatjait támadták meg, s e pogromokhoz ukrán civilek is csatlakoztak – a gyilkosságok jó részét baltákkal, kaszákkal hajtották végre. A lengyel áldozatok számát illető becslések 35 és 100 ezer között ingadoznak. Az ukrán források azt emelik ki, hogy az UPA akciójára válaszul a lengyel ellenállás is támadást intézett az ukrán civilek ellen és ártatlanok ezreit ölték meg. Tiltakoznak az ukránok amiatt is, hogy a lengyel falusiak tömeges legyilkolását, elűzését mészárlásnak nevezik Lengyelországban.
