Csaknem harminc percig egy testhez simuló szürke dresszben látunk egy lényt, aki hatalmasra nőtt, egymásba kapaszkodni tudó fájdalomzsákokkal küzd. Kibújik belőlük, majd visszaköltözik. Mindezt úgy, hogy a fájdalom különböző stációit jeleníti meg mozdulatokkal. Van benne valami végtelen periodikusság. Olyan, ami soha sem szűnik meg, csak mindig másképp hat. A felszabadulást követi az újabb kín. A fájdalom átveszi az uralmat a test felett, az csak kéretlen kiszolgálója lesz a felsőbb akaratnak. Mégis az egészben van valami önfeledt könnyedség és a végén azt érezzük, hogy a mozdulatok, a tánc legyőzheti, de mindenképp elviselhetőbbé képes tenni a fájdalmat.
Az est második részében a Don’Talk című produkcióban Juhász Kata a levegőből érkezik. A táncos korábban a színpadon több méterről lezuhant, komoly sérüléseket szenvedett, de visszatért. Talán a mostani gesztus is arra utal, hogy leküzdötte ezt a traumát. Mint ahogy az előadás is arról szól, hogy miként kezelheti egy ötvenes nő a különböző társadalmi elvárásokat. Juhász Kata perszónákat, egymástól teljesen eltérő szerepeket, egyéneket játszik el Nagy Fruzsina olykor szárnyalóan szabad, máskor inkább gúzsba kötő ruháiban. A táncos nem csak a mozdulatokkal játszik, hanem a verbalitással is. (Szövegíró: lapunk munkatársa, Bálint Orsolya.) Idézeteket is hallunk magyar politikusoktól, akik a nőkről beszélnek tele korláttal és bélyeggel. A Don’Talk az extremitástól sem mentes bátor kitárulkozás. A mozdulatok sivító kiáltása, persze tele humorral és maró öniróniával (Zene: Szegő Dávid). Juhász Kata, aki civilben háziorvos, az előadásban gyógyít is. Közel lép a nézőhöz, meghallgatja a szívhangját, diagnózist kántál. Mindent angolul. Az est másfél órányi együttes terápia a gyötrő fájdalomtól a görkorcsolyás ismétlődő körök mámoráig.
Infó: Double Bill (Pain Killer/Don’Talk). Trafó, 2024. október 8.
