– Három évforduló egyszerre elég ritka. Hogyan viszonyulsz a jubileumokhoz?
– Sehogy. Pedig két névnapom is van. Az egyik Hitler születésnapja, április 20., a másik november 9., a berlini fal leomlása. Az utóbbi előtt két nappal Berlinben voltam, életem egyik nagy hibája, hogy továbbutaztam. Szilveszterezni se szoktam. Nem Nőnapon viszek virágot. Nekem ne írják elő, mikor örvendezzek, és melyik napon tiszteljem a nőket.
– Ha már a berlini fal leomlása a névnapodon történt: Hogy élted meg a rendszerváltást? Akkoriban a Rádiókabarénál dolgoztál. Érezted az előszelét?
– Gorbacsov váratlanul ért. És az egészben ő a kulcsfigura. Voltak jelei valamiféle változásnak, könnyebben mentek dolgok, de én úgy terveztem az életemet, mert hát tervmatematikus vagyok, hogy a szovjet tömbben fogom leélni. Nem hittem, hogy lesz egy olyan szovjet vezető, aki utat enged a gyökeres átalakulásnak.
– A rendszerben éreztél még fejlődési lehetőséget?
– Én a gyerekkoromat kártyaszobákban, lóversenyeken és lokálokban töltöttem. Nagyon megszerettem ezt a szabad életet. És amikor az egyetemen rájöttem, a szocializmus utópia, és tudományosan igazolhatatlan, adtam még neki 3 évet, ha már ennyit dolgoztam érte, le is doktoráltam, és utána azt mondtam, itt a viszonylag legszabadabb életforma, ha humorista leszek. Még közgazdász voltam, amikor a Tudományos Akadémián részt vettem egy kandidátusi védésen. Nagy vita alakult ki két csoport között. Az egyik azt állította, az ötéves tervbe be lehet programozni mindent, mások amellett érveltek, hogy csak a főbb árucsoportokat. S akkor bejött egy bácsi kezében egy nylon szatyorral, amelyben üres üvegek voltak. Öt percig arról beszélt, hogy nem váltják vissza őket. Vártam, hogy kidobják, de a magyar közgazdász társadalom színe-java türelmesen hallgatta. Mert ott kivételesen bárki elmondhatta a véleményét. És az évek során kiderült, az egyetlen igazi probléma bácsié volt. Ő nem marhaságokról beszélt.
– 1969-ben végeztél. A reformkísérlet sem érintett meg?
