Milyen visszhangja volt 1989-ben a Statárium című, Sipos András rendezővel készített dokumentumfilmjüknek, amelyet a „gyújtogató kulákok” egykori pereiről forgattak?
Az volt az az év, amikor rengeteg minden történt. Nemcsak a közéletben és a politikai szférában, hanem a filmek, a könyvkiadás terén is – minden fölgyorsult. Hihetetlen pezsgés volt és nagy kínálat az úgynevezett leleplező dokumentumfilmeket tekintve, már ’87–’88-ban is, amelyek az előző korszak visszaéléseiről, borzalmairól, traumáiról szóltak: Sára Sándor sorozata, a Gulyás testvérek munkái, a Pócspetri Ember Judittól, A bankett Gazdag Gyulától, az Együttélés Gyarmathy Líviától, A Dunánál Schiffer Páltól. Amikor mi sorra kerültünk ’89-ben, azt hiszem, hogy e miatt a gazdag kínálat miatt is talán kevesebb figyelem hárult már a filmünkre. De én elégedett voltam, mert végül is elkészült, normálisan megvágták, lettek kópiák. Egy körúti kis moziban volt a premier, és néhány napig folyamatosan játszották. Vittük vidékre is, oda is, ahol maguk az interjúk készültek.
A Békés megyei szülőfalujában, Tótkomlóson, továbbá Füzesgyarmaton, illetve a Csongrád megyei Fábiánsebestyénben, ahol személyesen érintve voltak az emberek, mik voltak a reakciók a vetítés után?
Érdekesnek találták, kérdezősködtek, gratuláltak. De a tótkomlósi bemutató volt a legkülönlegesebb, mert a helyi per áldozata, Lehoczky Pali bácsi, akit belekergettek a besúgói szerepbe, amit ő őszintén elmondott, és nyílt szívvel vállalt – nem haragudva, nem elbujdosva –, itt is kiállt az emberek elé a pódiumra a film levetítését követően, és meghajolt a nézők előtt. Azok pedig megtapsolták.
Miért vette elő 35 év elteltével az anyagot – amely a Szociológiai Intézet égisze alatt interjúkötet formájában is megjelent –, hogy most már regényíróként mesélje újra a történeteket, beleértve magát a szociografikus dokumentumfilm-készítés menetét is?
Kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után mi lehet számomra érdekes ezekben a szövegekben. Egyáltalán működnek-e még az interjúk a beszédmódjukat tekintve, és képesek-e egy új nemzedék számára bármit is nyújtani. Annak idején nagyon nagy gondot fordítottunk az interjúk megírására. Messze nem arról volt szó, hogy pusztán begépeltük a felvett megszólalásokat, hanem igyekeztünk stílust, irodalmi rangot adni a szociográfia műfajának. Ebben komoly, követendő példát adott az az idősebb nemzedék, amely a Mozgó Világ című folyóiratban (a régi Mozgóban) a Berkovits György szerkesztette szociográfiai rovatban publikálta a munkáit, élükön Csalog Zsolttal. Amikor rájöttem, hogy több szempont szerint is újra körbe lehet járni ezeket az interjúkat, a bennük elmondott élettörténeteket, kínálkozott a lehetőség, hogy fiktív keretjáték formájában tekintsek rá maguknak a szövegeknek az elkészítésére: az interjúzás egy kitalált stáb produkciója legyen, amely stáb tagjai tartósabban együtt vannak a munka során. És vitassanak meg sok olyan kérdést, amelyet mi annak idején nem beszéltünk meg.
Bár Sipos András 2015-ben elhunyt, mit gondol, mit szólnának az akkori dokumentumfilmes stáb tagjai ehhez a fikciós átalakításhoz?
Akkor sokkal zaklatottabb és kapkodósabb életünk volt, nem nagyon engedhettük volna meg magunknak, hogy hosszú napokra ott tanyázzunk egy házban, és eltöltsünk majdnem egy egész nyarat együtt. Nem beszélgettünk ennyit, mint a regényben. Andrással is főleg olyankor társalogtunk, ha éppen együtt autóztunk valamelyik helyszínre, de alig volt olyan, hogy ott aludtunk volna valahol. Biztos elcsodálkoznának a fiktív részen, mert hát ez tényleg egy játék, mesterségesen előállított helyzetekkel. Például a Fényes Andor nevű figura, aki a népi írók szövegeiről tart szemináriumokat az egyetemen, eljátssza ezeknek az írásoknak az elemzését a vidéki forgatások estéin. Ez nyilvánvalóan kitaláció, nem gyakran szoktunk ilyesmit csinálni vacsora és borozás közben.
Számos olyan helyzetet próbáltam felvázolni, amelyek akkor csak átsuhantak a fejünkben, vagy gondoltam ugyan rá, de eszembe nem jutott volna mélyebben összekötni azokkal az interjúhelyzetekkel, amiket éppen csináltunk. Nevezetesen, hogy az ötvenes éveknek ezek a legszörnyűbb jusztizmordjai bármilyen formában is összefügghetnek a néhány évvel korábbi háború, a holokauszt, a vidéki gettók történetével és szereplőivel. Ezek akkoriban két külön fakkban foglaltak helyet a gondolataim között. Izgalmas és érdekes felfedezés volt, amikor rájöttem, milyen iszonyú közel is vannak ezek a történések egymáshoz – akár még egymásba is érhetnek.
A kuláknak bélyegzettek egyikét felakasztják, másikukat életfogytiglani börtönre ítélik, a harmadikat beszervezik besúgónak… Ahogy rávilágít a regény a kommunista hatalom visszaéléseire a háborús borzalmak, a zsidóüldözés, de egészen az első világháború, a területvesztés idejéig visszamenő összefüggéseiben, a perek áldozatai, a vérbírók, a stábtagok életének tükrében, úgy a huszadik századi magyar történelem mintha egy megállíthatatlan rémálomlavinaként temetne alá mindenkit… Hiszen a statáriumrendelet is 1939-ből való…
Ezek mind erősen összefüggenek egymással, illetve egymás kiváltó okai, főleg, ha csak egy-egy helyszínt vizsgálunk meg: melyek azok a mély traumák, amelyeknek még a gondolatát is el kell kerülni, ahogy magát a helyet is – szinte a letagadásáig? Ahogy a trianoni sokk és utána az ország-visszagyarapítási, történelmi helyreigazítási kísérlet ára az lesz, hogy a társadalomtestből gyakorlatilag levágnak és odadobnak egész társadalmi rétegeket a holokauszt idején. Ezek nem választhatók külön, vagy nem tekinthetők más-más traumáknak – a magyarság traumája Trianon, a zsidók meg hát, szegények, ők, ugye, elszenvedték a holokausztot? –, ezek nem külön létező kérdések, hanem egymással ok-okozati összefüggésben állnak. Ez mind a magyarság tragédiája külön-külön is, egészében is.
Az sem olyan egyszerű, amikor a kommunisták a jogállami normákat félrerúgva ítélkeztek, karriereket, családokat téve tönkre. Az biztos, hogy ezek törvénytelen eljárások voltak, de nem minden meghurcolt ember volt ártatlan bárány, mert valóban elkövethetett különböző rémtetteket a háború alatt. Ezek mind-mind össze vannak gubancolódva, és tele voltak hazudozással meg félresiklatott magyarázatokkal azokban az években, amikor mi felnőttünk. De leginkább az elhallgatás működött, hogy még csak szó se legyen róluk.
A regénybeli forgatás 1988 nyarán történik. Milyen érzések, gondolatok jellemezték akkor, és a mából visszatekintve mire hívná fel önmaga figyelmét?
Illúziók, tévelygések, gyengeségek, határozatlanságok és töketlenkedések – ezek mind jellemzők voltak ránk akkoriban. Meg az az alapvető élmény, hogy nem tudhattuk, hogy a történelmi változások sorában éppen hol is vagyunk: fogalmunk sem volt róla, hogy egy év múlva mi lesz. Éreztünk bizonyos enyhülést, olvadást, hogy többet lehet, ugyanakkor mégis kevesebbet, mert minden széthullott. Szétestek a korábbi struktúrák, válságok voltak, ugyanakkor szabadabban lehetett már szövegelni. De ez akármeddig fennmaradhatott volna még, ha nem sért szovjet érdekeket. Tehát egyáltalán nem éreztük, hogy most akkor vége a rendszernek.
Amire felhívnám a saját magam figyelmét, az az, hogy komolyabban vegyem a már akkor is szkeptikusabb ismerőseim szavait. Bár még a közöttük legpesszimistábbak sem gondolták volna, hogy ilyen gyalázatos módon élnek majd vissza a hatalmukkal, akik most éppen ezt teszik. Egyikük egy alkalommal azt mondta, hogy majd figyeljétek csak meg, amikor kötelező ünnep lesz október 23-a, az milyen gyalázat lesz. Senki nem akarja, mindenki utálni fogja. Ki ezért, ki azért. És hát valóban, éppen az „államunk és pártunk” vezetői lettek a leggyalázatosabb visszaélői ennek a napnak is, ahogy a forradalmi napoknak is, ugyanúgy, ahogy a kommunisták visszaéltek március 15-ével. Akkor túlzásnak éreztük a szavait, de ma persze október 23-a megünneplésénél sokkalta nagyobb szégyeneink és bajaink is vannak…
Éreztünk bizonyos enyhülést, olvadást, hogy többet lehet, ugyanakkor mégis kevesebbet, mert minden széthullott. Szétestek a korábbi struktúrák, válságok voltak, ugyanakkor szabadabban lehetett már szövegelni.
Miért kap hangsúlyosan erős fókuszt a regényben az apa-fiú, általánosabban a szülő-gyerek, a generációk közötti kapcsolat?
Minél teljesebb képet próbáltam mutatni a figurákról az ezekre az évekre jellemző sajátosságokkal. A családi felállások nagyszerűen leképezik azokat a viszonyokat, amelyekben az ember rengeteg szempontból adósnak érzi magát, akár a szüleivel, akár a gyermekeivel szemben. Akkor, amikor a régi családmodellek felbomlanak, és látványosan nem úgy működnek, mint korábban. Ezeknek a rettenetesen sérülékeny kísérleteknek a kialakulatlansága, átmenetisége, zavarossága és bűntudatokkal való terheltsége érdekelt engem. Hogyan küzdenek meg a szereplők ezekkel a feladatokkal, és mindemellett mi is jellemezte az idősebb nemzedéket, a nagyszülők viszonyait? A szociológus névtelen elbeszélőm hátterében ott vannak a szülei, akik az éppen összeomló Kádár- és tsz-rendszer lehetőségeit maximális erőbedobással próbálják kihasználni: a háztájin dolgozik az egész família, miközben a fiuk számára megengedett filmforgatást játszani. Ekkortájt bomlott fel az a szisztéma, amely minden tsz-tagnak háztájit biztosított, és a rajta termelt javakat el lehetett adni, adózatlanul, míg a termelési költségek ténylegesen a tsz kasszáját terhelték. Ez különleges előnye volt a háztáji földdel bíró, a kisárutermelésben megszakadni hajlandó vidéki népességnek, aminek aztán nagyon hamar vége szakadt, és a közmunkás rabszolgasors jutott a nincsteleneknek, amikor a rendszerváltozással, a privatizációval megjelent az újabb birtokos osztály. Erre a változásra is fel akartam hívni a figyelmet, amit nem vizsgáltak a társadalmi elemzők, nem lett vita tárgya a magyarországi tsz-rendszer szétzüllése, a hasznok és a károk számbavétele.
Ha lehetősége lenne rá, ma ennek a feltárását dotálná, mondjuk, egy dokumentumszociográfiai film elkészítése érdekében?
Minden valóságfeltáró kezdeményezésre adnék pénzt, hogy ne csak a botrányok és a politikailag gyorsan learatható sztorik érkezzenek vidékről, hanem azok a folyamatok is bemutatásra kerüljenek, a maguk mélységében, amelyek rákérdeznek arra, miért és hogyan csökkent felére egy település lakossága, miért öregedett el a népessége, és miért képzelik el a jövőjüket a fiatalok máshol. Ugyanakkor bár technikailag minden adott ehhez, és még manapság is találni elszánt valóságkutató figurákat, akik ennek a feltárását elvégeznék, a társadalmi kíváncsiság és igény ennek leleplezése iránt már tökéletesen hiányzik.
Beszélhetünk még egyáltalán egységes magyar társadalomról?
Az említett igény radikális csökkenése összefügg azzal, hogy egyre kevésbé lehet definiálni, mi is volna az a társadalom, amely elvárásokat támasztana, amelynek fel lehetne mutatni, mi folyik ebben az országban. A társadalom darabokra hasadozott, nincsenek közös élményeink, emellett óriási az ismerethiány, és így könnyen elterjednek a teljesen fals magyarázatok, a rosszindulatú hazudozások, nem beszélve a politikailag motivált félretájékoztatásról. Ki hitte volna, hogy miközben a ’60-as évek óta rohamléptekben haladtunk az információs társadalom jövőképe felé, most, a 2020-as években megyéket, egész társadalmi rétegeket lehet középkori tudatlanságban, kiszolgáltatottságban tartani, csak azért, hogy megszerezzék a szavazataikat?! Ilyen körülmények között egységes magyar társadalomról nagyon nagy megszorításokkal lehet csak szólni. És ezért a bizakodás a kilábalást illetően is igencsak visszafogottan képzelhető el.
