A skót tábortűznél, legyen az fesztivál, baráti csevegés, vagy csak családi bambulás, mindig van olyan érzésem, hogy a történelem szelete vagyok a vad északon. Minden változik az idővel, társadalmak, emberi viszonyrendszerek, tárgyak, közlekedés, morál, fegyverek, kultúra, de a tűz ugyanúgy lobogott a kékre festett vad keltáknak, kecskepásztornak, mint ahogy most nekem, és lobog majd évezredek múlva is. A tűz nem változik, biztonságot ad, melegíti az arcot.
És meséltet.
Mondjunk valamit a hazánkról, kérték a skótok egy két évvel ezelőtti fesztiválon. Teljesen random a csapat, van 73 éves vitorlázó hölgy, gyerekterapeuta, vendéglős, programozó, pszichológus, tanár, és jópár magyar. Nagyon érdekelné a skótokat, hogy például, milyen volt a szocializmus? Páran jártak ott mint turisták, el voltak ragadtatva a fővárostól.
Kis köhögés, zavartan néznek össze a honfitársak, van aki nem beszél olyan szépen, hogy bevállaljon egy töriórát, nekem például semmi kedvem nincs erről a korról beszélni, elvagyok a lángjaimmal, mondom nekik, olvassák el a Pokolbeli víg napjaimat , abban minden benne van, de ne haragudjanak, elment a kedvem a történelemtől, már soha nem olvasok róla, és kedvem sincs többet órát tartani. Bólintanak, főleg a magyarok.
-Hát... akkor én, szóval, én nagyon traumatizált vagyok a hazámmal kapcsolatban - szólal meg valaki. A jóember saját bevallása szerint 7 nyelven beszél, 2 holt nyelven olvas.
- Volt ez a nagy tüntetés, egy baloldali kormányfő ellen, nyilván megrendezett volt az egész, provokáció, de olyan utcai harcok voltak, hogy előtte ilyet mi nem láttunk élőben. Kimentem én is az utcára, érdeklődni, hatalmas tömeg volt mindenhol, én a barátaimmal voltam. Én ugye nem vagyok verekedős típus, de érdekel minden, ezért ott vonultam, figyeltem a reakciókat. Hirtelen hatalmas rendőr attackot kaptunk, lőttek, a gumilövedékektől feküdtek egyből az emberek, mindenki futott, nagyon megijedtem.
Berohantunk több százan egy házba, egy hatalmas bérházba, az ajtót eltorlaszoltuk, jópáran elkezdtünk felfele futni, mert már verték a zsaruk a kaput.
A cselédlépcsőn futottam fel, a kacskaringóson, hallottuk, hogy lenn, már gyepálják az embereket. Én bepisiltem, annyira féltem.
- Az ötödik emeleten, egy folyosó végére értünk, zsákutca, egy idős ember kinyitotta az ajtót, intett, hogy "mindenki befelé!" És berohantunk, legalább harmincan. Ekkor egy rendőrségi hangosbeszélő az udvarról elkezdett üvölteni, hogy mindenki, aki fenn van, kap egy esélyt, lejöhetnek, nem lesz verés. A ház tele volt bujkálókkal, ki itt, ki ott rejtőzött. Ment a tanakodás, páran azt mondták, úgyis megtalálnak minket. Lementek. Olyan sikoltozás kezdődött , egy percen belül, nők sikoltoztak, meg férfiak. A rohamrendőrök, jöttek fel, rettenetes volt. Mi behúztuk a függönyöket és imádkoztunk a földre kuporodva, harminc, random ember a tulajdonossal. Láttuk az árnyakat, az ablakban, ahogy a gangon mennek a nagy robosztus verőemberek. Végül magánlakásokba nem törtek be, de tudták, hogy ott vagyunk. Még egy napig nem mertük elhagyni a házat. Én... Én nem járok haza. Soha.
-Nekem, a nagymamám, szóval, a világháborúban, az embereket lehajtották a nácik a partra, a Duna partra, ott lőtték bele az embereket a vízbe, télen - veszi át a szót egy másik magyar. - Nagymamám, olyan kis nyüzüge, jelentéktelen gyerek volt, a sor végén szerencsétlenkedett. Egy nyilas nézte, nézte, s mikor kicsit lemaradt, intett neki: "Fussál, kislány!" Mama meg futott. Csak ő élte túl ezt a menetet.
-Hát, bro, én ugye kanadai vagyok, de van egy rettenetes kalandom - szólal meg ismét valaki más. - Nagyon részeg voltam, mentem haza Pesten, ahol nyelvtanárként dolgoztam. Szerintem akkor támadhatták meg az oroszok Örményországot, tele volt vele a sajtó. Én meg, ugye, mint történész, nagyon felhúztam magam rajta. Mikor kiderült, pont a ruszki nagykövetség előtt megyünk, elkezdtem üvöltözni, szidtam az anyjukat, meg mindent, diktatúráztam, alig emlékszem, mondom, nagyon be voltam baszva. Arra viszont már emlékszem, mikor két utcával később vagy hét rendőr rohant rám. Az arcomon húztak, ütöttek, megbilincseltek, csak azért nem öltek meg, mert kiderült, külföldi vagyok. Hallod... Nekem két évig gyógyszert kellett szednem. Engem soha nem vertek meg így bro... Én semmit nem csináltam, csak véleményt nyilvánítottam. Kerítésre nem másztam, nem dobáltam, rendőröket nem sértegettem, semmit nem tettem... A rendőrségen megfenyegettek, hogy életem végéig kitiltanak az országból. Nagyon megaláztak.
Egy magyar turista, kicsit idősebb figura bontott egy sört. Nem itt él, csak erre a fesztiválra jöttek a haverjával.
- Amit tudni akartok erről az egészről, azt én elmondhatom. Diplomáciai sofőr vagyok évek óta: Krakkó, Bukarest, Madrid meg Koppenhága. A magyar hivatalos szerveknek dolgozom, és innen mondhatom, nem jó helyre születtünk, feleim. Belülről nézem a vezetőket. Valami 15 éve még profi diplomaták voltak a soraikban, nyelveket beszéltek. Alkotmányjogászok, tudósok jutalomjátékon. Olyan beszélgetéseket folytattam emberekkel, hogy mai napig emlékszem rá. Ezek az emberek okosak és alázatosak voltak, szakmájuk díszei, volt amelyik 4 nyelven volt tárgyalóképes.
Aztán megjöttek ezek... Édes jó istenem. Az összes felkapaszkodott senki megtalálta a zsíros fazekat. Tapasztalat nélküli arrogáns senkik, nyelveket nem beszélnek, buták, már csak nem is köszönnek, lakájként kezelnek.
Szőke nők, minden közhelyes jellemvonással, kocsiba befingó öltönyösök Gucciban. Néha 1000 kilométert vezetek egy nap, de senki meg nem kérdezi, hogy elmennék-e pisilni. Hátul a kocsiban van egy karton csoki, egy karton energiaital, meg egy karton cigi, ezzel megyek. Láttam az összeset, akiket ti a tévében láttok. Évek óta nem láttam úriembert közöttük, beleértve ebbe a belügyminisztert, vagy a pocakost is. Ráadásul spórolnak, egy személyben vagyunk sofőrök és lakájok, mi szervírozzuk a vacsorát alkalomadtán, szmokingban. Más nagykövetségeken erre személyzet van, de nem nálunk. Nincs magánélet, rohanunk. Leviteti magát a hotelből a 300 méterre lévő étterembe, s nekem ott kell várnom az étterem előtt 3 órát, amíg kegyeskedik kifáradni és visszavihetem a Hiltonba. Zsugoriak, a diplomata boltban leértékelve veszik a javakat, mert elteszi nagy részük a fizetést. Olyan szpáhi tempó, senki nem tudja, meddig marad a kötelékben, és addig lapátolják a pénzt!
- Álltam egyszer egy fogadáson, néztem ezeket a szerencsétleneket, akiken röhög a nemzetközi diplomácia. Beszélek ám én sok más nép sofőrjével, köznevetség tárgyai vagyunk testvéreim. Néztem őket, ahogy pakolja ételhordóba a fogadásról maradt finomságokat. A műanyag ételhordóba pakol, kettőbe, de nincs hova tenni a túrós rétest, és ezért mielőtt lezárná a dobozt, a pörkölt tetejére, ráteszi, a fröcsögő szaftba belenyomja, fér még egy talán... Mellette meg a hivatásos fotós nyakában a másfél millás csodagép, tudom, mert szabadidőmben fotóztam korábban, önti az Eviánt a kulacsába. Folyik a víz végig a kulacson az oldalán, le, rá a gépre, amit nem ő vett magának. Ügyetlenkedik, mert rajta a fotós táska, meg a gép, szóval önti a vizet a kulacsba, amire azt hiszi Evian, nem tudhatja a szerencsétlen, hogy csak csapvíz. Honnan tudom? Hát mert bazdmeg, én töltöttem fel a konyhában! Nem gondolod hogy Eviánt adok ezeknek?!
