Az Északi Járműjavító Dízelcsarnokában kivételes este volt a szerdai: Grecsó Krisztián személyes történetekkel keltett életre gőzmozdonyt, repülőgépet, távolsági buszt a Mivel megyünk? Energiamix a közlekedésben című időszaki kiállítás tárlatvezetésén. – Édesapám bakter volt évtizedeken át, a nagybátyám pedig jegykezelő. És ez a vasutas család a lehető legnagyobb tisztelettel adózott a vasútnak. Életem első múzeuma is, amit Budapesten láttam, a Közlekedési Múzeum volt – mesélte elsőként az író, költő.
A Déli vasút 109 sorozatú gyorsvonati gőzmozdonyánál – az egyik legsikeresebb „Lajtán inneni” tervezésű mozdony lépcsőin – megelevenedett a közlekedés szelleme. – Apám mindig azt emlegette, hogy a vasút az egy félkatonai intézmény, hogy ők tulajdonképpen félig katonák. Hogy ők szolgálnak egy rendet, amely rend biztosítja ennek az országnak a hátterét és védelmét. Mindezt úgy, hogy apám egyébként a vasút szentségét közben egészen másképp is képzelte el. Ő úgy volt bakter, hogy fiatal bakter korában még könyékig érő, lila színű haja volt – árulta el Grecsó kuncogó közönségének.
Ám a tárlat ihlette első novellában, amelyet felolvasott, a szigor, a hivatás tisztelete uralkodik. „Családi vonalon tisztában volt vele, hogy tanulok, de az más. Ez nem családi vonal. Ha nincs nálam a diákigazolványom, vagy elfelejtettem érvényesíteni, meg kell büntetnie. A törzsutasok érezhető megrovással néztek Mártonra. Mit csinál az unokaöccsével? Mire jó ez? Milyen erkölcs, hatalom nevében cselekszik? – Meglett. Megkönnyebbültek az asszonyok, sóhajtottak, amikor megtaláltam. Le volt pecsételve. Márton visszaült mellém, mosolygott. Azt mondta, ez a munkám” – hangzott el a műből. Az író egy következő megállón azt járta körül, mit jelent a távolság, mit jelent elmozdulni térben és időben, hogy egy vonatnak milyen különböző szerepei lehetnek más-más generációk életében. Majd megosztotta egy fiatal költő és a saját írásait az ágyneműtartóban rejtegető nagymamája történetét.
Grecsó visszaemlékezéseinek fényében járhatták be a Közlekedési Múzeum látogatói az antik személyszállító kocsikat, az Antonov 2-es repülőgépet is, amelynek metaforája mögött egy álmot bontakoztatott ki az író. – Ezek kényelmetlen dolgok, mert csak a rutin pihentet. Minden más idegesítő és kusza. Az anyámnak le kellett győzni az összes szorongását, elengedni minden otthoni normát. Mégis biztos voltam benne, meg fogja csinálni. Hogy egy percet sem alszik majd előtte, és mégsem lesz fáradt. Hogy napokig az ujját tördeli az izgalomtól, és ahogy közeledik az utazás időpontja, egyre többször megbánja majd, hogy belement. De aztán sikerülni fog. Úgy húzta ki a gurulós, bőröndöt Schönefeld egyik fotocellás ajtaján, mintha csak átugrott volna Szentesre. Olyanon is nevettünk, amin itthon nem mertünk volna. Olyanokat is kimondtunk, amiket előtte soha. Megértettem, hogy én is szabad vagyok. Hogy nem muszáj, ahogy generációkon át oly sokaknak, boldogtalannak lennem – merengett el Grecsó Krisztián.
Bennünk milyen apró történet húrjait pendíti meg egy Trabant 601-es? Mit gondolunk az alternatív energia felhasználásáról? Hogyan változik a viszonyunk a mozgáshoz, a távolságokhoz, és végső soron önmagunkhoz? A Mivel megyünk? című tárlat látogatói Grecsó Krisztián történeteihez hasonlóan a személyes utazásaik tükrében is kérdést kaphatnak ezekre a válaszokra.
Infó: Múltfutam. Grecsó Krisztián rendhagyó tárlatvezetése a Közlekedési Múzeum Mivel megyünk? című kiállításán, október 16.
