A 2024-es választásokra és általában a húszas évek közepére ráborul az Orbán-rendszer 16 évének (1998–2002, 2010–24) árnyéka. Orbán Viktornak immár nem egyetlen kormányzati ciklus négy évéről, hanem személyes uralmának és rendszerének sok-sok évéről kell elszámolnia. Vajon Európa eleje vagy vége vagyunk? Többen vagyunk vagy kevesebben? Versenyképesebbek és termelékenyebbek lettünk-e? Jobb-e egészségügyi, oktatási és szociális rendszerünk? Több-e a szövetségesünk Európában vagy kevesebb?
A 2024-es ellenzék fő ütőkártyája, hogy a miniszterelnök és családja – Mészáros és Tiborcz néven – vált a leggazdagabb magyarrá Orbán kormányzása alatt.
Ilyen soha nem fordult elő az újabb kori magyar történelemben; ez lehetetlen lett volna Horthyval és Kádárral, illetve a rendszerváltozás miniszterelnökeivel.
Földek és kastélyok, ipari és szolgáltatói ágazatok, bankok és vállalatok, tőkealapok és lakóparkok – megszámlálhatatlan vagyon a Családé. Elfoglal országrészeket, városokat és városrészeket, kisvárosokat és falvakat. Az európai pénzek hiányában hozzákezdett szövetséges oligarchái és saját városai kirablásához. És ez az iparszerű rablás az utolsó percig nem fog véget érni, mert iparszerű rablás. Már nemcsak a személyes hatalmi és vagyoni mohóságról van szó: Orbán egy hatalmi és vagyonszerző gépezet. Ahogy az államgépezet hatalmi központosítása egy kézben, úgy az iparszerű rablás gépezete is leállíthatatlan. Ha nem terjeszkedik, akkor összeomlik.
2024-ig az ellenzék, a független sajtó és értelmiség minden kísérlete, hogy az orbáni iparszerű rablást leleplezze a társadalom többsége előtt, sikertelen volt. Ám Magyar Péter-féle országjárás és a „belső tudás nyelvezete” áthatolt a hatalmi propagandagépezet védfalán. A rendszer ura és szolgái a folyamatos támadásból védekezésre kényszerülnek itthon és külföldön egyaránt. Amikor az ország lefelé megy és soványodik, s csak ura megy fölfelé és hízik, egyre nehezebb hatékony ideológiát találni.
A második ütőkártya az ország társadalmi-gazdasági rossz közérzete. A társadalom többsége rossznak látja saját maga és az ország helyzetét és kilátásait. Nemcsak azon gondolkodik, hogy éppen most mennyi a boltban, a gyógyszertárban, a benzinkútnál az áremelkedés, hanem általános a félelem az inflációtól. Nagynak és növekvőnek érzi az egyenlőtlenséget, önmaga lemaradását. Három éve hazudja a kormány, hogy lesz, de nincs növekedés. A világjárvány óta a kisvállalkozók elárultnak és cserben hagyottnak tartják magukat, elkezdik vezérelni a helyi lázongásokat. Az oligarchák ellenállnak a különadóknak és félteni kezdik vagyonukat.
Ám a legfontosabb, hogy a különböző társadalmi rétegeknek, s így az egész országnak, elfogytak a társadalmi, a gazdasági és végső soron a politikai kilátásai. Teljes a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság. Merre megyünk? Mi a megoldás?
S felmerül a gyanú, hogy az Orbán-rendszerben nincs perspektíva, nincs jövő, nincs megoldás. Az orbáni nemzetközi túlmozgás, a vágyálmain alapuló céljai csak hátrányt hoztak az országnak – irány Putyin Moszkvája, a Hszi Pekingje és Trump Washingtonja, Európán kívül is van élet, a szélsőjobb átveszi a hatalmat Európában, Magyarország vezeti a régiót stb. –; a hazai társadalmi-gazdasági célok nem teljesültek és most hétről-hétre hazudozik új célokat. Bukott az iparosítási/növekedési program. Csökkenő az európai forrás. Versenyképtelen, ezért kiszámíthatatlan kockázatú politikai vállalatok: a Család vagyona. Magának a kormánynak a napi válságkezelésen túl nincs egységes, átlátható és kiutat mutató cél- és eszközrendszere, és ezt a kormány tagjai is tudják. Egy kézzel vezetett és így vezetetlen hajón sodródunk, egyre veszélyesebb vizeken.
A magyar társadalom rádöbbent az egészségügy összeomlására. A hatalom az egészségügyből kivont forrásokat saját javára használta, kihullatta a szegényeket az egészségügy és a szociális rendszer hálójából. S hiába számított a középosztály arra, hogy az állami egészségügyet sikeresen válthatja át egy állami- és magánegészségügy vegyes rendszerére, az összeállítás kockázatban, árban, megbízhatóságban nem sikerült. Ezzel létrejött a középosztály összefüggő életpálya- és életforma-válsága. Ugyanakkor a Covid és az öregedő társadalom közérzülete együttesen jelzi, hogy mi a fontos és mi kevésbé, hogy a rendszer és a társadalom céljai szögesen ellentétesek. 2024 végére az egészségügy romlása az ellenzék igazi ütőkártyája, amelyre a hatalomnak nincs érvényes válasza.
Az Orbán-rendszer által felépített keresztény és nemzeti erkölcs- és hitrendszer létrehozta az erkölcsi láthatatlanság mechanizmusát, amikor a hatalmi gépezet mindent megtesz, hogy a társadalom többsége nem kerüljön szembe erkölcsi konfliktusokkal, ne kelljen elfojtania lelkiismeretét erőszak, tömeges lopás, hazugság kapcsán. Ám a kegyelmi ügy, a „keresztényi megbocsátás” a pedofilügyben nemcsak a református, hanem valamennyi a rendszerrel kollaboráló egyházat magával rántotta.
A megalázottak és megszomorítottak valódi oltalmazójának meghurcolása az Iványi Gábor-ügyben; az eutanázia kétségbeesett küzdőjével szembeni kérlelhetetlenség a Karsai Dániel-ügyben, mind-mind megmutatta a rendszer farkastermészetét, lerántották a leplet az orbáni kereszténységről. Orbán Balázs mondatai 1956-ról és az ukrán függetlenségi harcról szembesítették az Orbán-rendszert azzal, hogy se független, se nemzeti. Az erkölcs láthatóvá, a lelkiismeret kínzóvá vált.
A Magyarországért egyértelműen felelős európai főhatalom, Németország politikai vezetése – a kormánykoalíciót alkotó pártok és az ellenzék legnagyobb pártja, illetve Olaf Scholz kancellár és Friedrich Merz ellenzéki vezető –, továbbá az európai vezetés – az európai néppárti-szocialista-liberális-zöld koalíció, illetve az Európai Bizottság nevében Martin Weber néppárti frakcióvezető és Ursula von der Leyen bizottsági elnök –, eldöntötték, hogy nem kívánják Orbán Viktor vezetését Magyarországon a továbbiakban. Ennek vége. Mindez nem rendszerítélet, vagyis nem az Orbán-rendszer végét mondták ki, hanem személyes ítélet: Orbán Viktor személyét ítélték „fej- és jószágvesztésre”,
Orbán Viktor vált nemkívánatos személlyé az Európai Unióban és a NATO-ban.
Minden rendszerváltásunkban, sőt, néha kormányváltásainkban is megjelenik a nemzetközi befolyásoló tényező. A térség főhatalma kimondja a személyes ítéletet. Így mondta ki Moszkva 1953-ban, majd 1956-ban Rákosira – és jött Nagy Imre, majd Gerő Ernő – az ítéletet, így 1988 áprilisában a gorbacsovi Moszkva Kádárra. Ez utóbbi nem jelentette a rendszer bukását, hiszen Kádár után Grósz Károly jött, aki átalakítva fenn akarta tartani a Kádár nélküli Kádár-rendszert. Így döntött Horn sorsáról 1998-ban Clinton, majd 2009-ben Gyurcsányéról Merkel. Kérdés, hogy lehetséges-e Orbán nélküli Orbán-rendszer – erről írtam az Őrségváltókban –, vagy kikényszerül a békés rendszerváltás.
Az Orbán feletti német/európai döntés egyben azt az erőpróbát is jelenti, hogy végső soron kié a főhatalom Európa keleti felén: Németországé/Európáé vagy az ellenséges Amerikáé, Oroszországé, Kínáé? Kimentheti-e Orbánt Amerikából Trump – ha ő kerül hatalomra –, a térségre igényt tartó putyini Oroszország, netán Hszi Kínája? Orbán mindhárom hatalomhoz és személyes hatalmassághoz fellebbezett: érdeketek Európa meggyengítése és megosztása, amit a személyem garantál. A kérdés az, hogy milyen mentőakcióra hajlandók és képesek ezek az egymással is szemben álló nagyhatalmak: pótolni tudják-e, akarják-e egyfelől az európai piacot, befektetőket, az EU-pénzt, másfelől a szövetségi biztonsági és politikai rendszert?
***
Az Orbán-rendszer három stratégiai eszközzel fog élni. Az elsőt már be is jelentette: a választásokig béroffenzívát hirdet. Bérversenybe kezd az ellenzékkel. Ebben a versenyben csak a hatalom győzhet, mert megfelelő időben és módon oda tudja adni a bért, miközben az ellenzék csak felelőtlenül ígérni tudja. (Bár barátaim szerint nincs jele annak, hogy nyugdíjversenybe is kezdene,
meggyőződésem szerint 2026 elején jutalmazni fogja a nyugdíjasokat is,
hogy rá szavazzanak.) A megoldás ismert: választás előtt ad, választás után elinflálja. Eddig bejött ez a stratégia. Kérdés, hogy az ellenzék beesik-e a bérverseny csapdájába, illetve a választó elfelejti-e, hogyan inflálták el a jövedelmét az előző választás után.
A második stratégia a migránsok beeresztése, majd a rendteremtés, gyors egymásutánban a kampányban. Ha a rendszer egy jól kiszámított pillanatban „teljesíti” Brüsszel igényeit és beenged egy-kétezer migránst, akik látványosan megjelennek Budapesten és főként a kamerák előtt, akkor ezzel éppen eléggé megijesztik a választókat. Így jártok, ha hatalomra kerül a Brüsszel-barát ellenzék! Majd visszazárja a határt, látványosan rendet teremt és mosolygó családanyák mondják el: köszönjük, már nem kell félnünk, van, aki megvédjen minket! Amott a káosz és itt a rend!
A harmadik ütőkártya Budapest csődbe taszítása a választások előtti hónapokban. A főváros már most is a csőd szélén tántorog, és csak a kormányon múlik, hogy mikor löki Budapestet a szakadékba. Mivel Magyar Péter Tisza Pártja bement a közgyűlésbe és ezzel felelősséget vállal a fővárosért, 2026 elején már felel a csődért is. Így jártok, így kerültök csődbe az országban, ahogy Budapest új- és ó-ellenzéki kézben! Amott a káosz és itt a rend!
***
Végső soron valamennyi választás az ellenzék gyengeségén bukott meg. Elgáncsolták Bajnai Gordont és Botka Lászlót. Képtelenek voltak az összefogásra, vagy belülről bomlasztották fel azt. Hiteltelenekké váltak a pártok és a politikusok. Ki tudja, hogy kitart-e 2026-ig Magyar Péter és a Tisza Párt lendülete? Már van kampányképes, de nincs kormányképes ellenzéki alternatíva. Az esély újra itt van: van választó, lesz-e, aki vezesse!
Orbán politikai érzékét mutatja, hogy mindig volt csodafegyvere: 2014-ben a rezsicsökkentés, 2018-ban a migránsok, 2022-ben az orosz-ukrán háború (békét akarunk). Bizonyosan most is előállnak valamivel. Kérdés, hogy miként hat majd a választókra.
A rendszer túlélte magát. Orbán már nem vezérli magabiztosan a folyamatokat. Se magán, se az eseményeken nem tud uralkodni. Saját magától már nem látja a világot. A rendszer belül is megosztott, megjelentek az őrségváltók. Az embertelenségben emberré kell válni. Nem könnyű, talán lehetetlen. „Mindig eljön az idő – írta Camus -, amikor választani kell szemlélődés és cselekvés közt. Ezt hívják emberré válásnak. Gyötrelmes a választás. De egy büszke szív számára nem lehet középút.”
