- Oroszország már nem lesz a régi, de az Orbán-kormány még reméli, hogy győztesen kerül ki a háborúból

A kormányzat szerint Brüsszel, az ellenzék szerint az Orbán-kormány Moszkvához fűződő szoros kapcsolata veszélyezteti Magyarország szuverenitását. Van ennek a félelemnek valós alapja?

A szuverenitás egy jogelméleti fogalom, és nincs olyan büntetőjogi passzus, amely megállapítaná, hogy ki mennyire veszélyezteti egy-egy ország szuverenitását. Természetesen vannak helyzetek, amikor egyes szereplők egyes politikai közösségeken belül vitatkoznak a szuverenitás értelmezéséről, de ez alapvetően a szabad véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik, tehát ostoba dolog összemosni a hazaárulás törvényben körülírt bűnével.

A retorikát lehetőleg válasszuk szét a realitástól. Magyarország biztonságát illetően a legfontosabb tény: a NATO tagság, amelynek a kormány az utóbbi évtizedben azzal is igyekezett nagyobb jelentőséget adni –főleg az Egyesült Államok és Németország irányába –, hogy növelte a katonai beszerzési kiadásokat, illetve növelte a hadiipari együttműködést. A NATO-szövetségesekkel szembeni hivatalos politika szintjén nincs semmilyen jele változásnak. Csakhogy a hazai színtéren éppen a kormány emelte a kommunikáció fővonalába a vádat, miszerint az ellenzék „behódol” az agresszíven magyarellenes Brüsszelnek vagy a Nyugatnak, amely „kollaboráns kormányt” akar ültetni a nemzet nyakára. Ezzel pedig – hangzik az érvelés – a belső és külső ellenség egyszerre támadja az ország szuverenitását.

Ugyanakkor a vád az emocionális reakciókon túl értelmezhetetlen: az Európai Unió ugyanis nem egy birodalom, hanem egy bonyolult nemzet- és kormányközi jogi képződmény, amelyben minden tevékenység a Lisszaboni Szerződés által szabályozott, és Magyarország által elfogadott keretek között zajlik. Mivel ebben a keretben a mai napig megkérdőjelezhetetlen a tagállamok, pontosabban a nemzeti kormányok szerepe, számomra értelmezhetetlen, hogy uniós viszonylatban ugyan mi számíthat a magyar szuverenitás megsértésének.

Magyarország, mint minden tagállam, önként csatlakozott az Unióhoz és a csatlakozással tudatosan feladta szuverenitása egy részét.

Igen, Magyarország a belépéskor elfogadta, hogy szuverenitásának egy részét – nem feladja – hanem megosztott módon gyakorolja az Európai Unió egészével, annak intézményrendszerére támaszkodva.

Mivel ment ennél tovább „Brüsszel”?

Itt kétfajta megközelítést használhatunk. A szűken vett jogászi megközelítés – amire a kormány gyakran alapozza „Brüsszellel” szembeni érvelését - abból indul ki, hogy Magyarország mit írt alá a 2004-es belépés pillanatában, hogy mi állt akkor az EU céljait és működését szabályozó szerződésekben, illetve, hogy azokban milyen nemzetállami privilégiumok voltak. Ezeknek a jogoknak a megőrzését persze nem csak a mostani kormány tartja fontosnak, hiszen emlékezetes, az Egyesült Királyság kilépésének fő oka az volt, hogy a brit Konzervatív Párt jobboldala elutasította az EU-integráció mélyítését. A másik megközelítés viszont inkább arra épül, hogy az Uniónak az új kihívások közepette változnia kell: a magyar belépés utáni két évtizedben számtalan olyan új probléma merült fel, amelyekre a tagállamoknak új és közös módszereket kellett kidolgozniuk. Ezt szolgálja tehát az „Ever Closer Union”, azaz az „egyre szorosabb unió” elképzelése, amely értelemszerűen egyre több területen érvényesítené az addigi kizárólagos tagállami hatáskörökben is a megosztott szuverenitásból fakadó lehetőségeket. Csakhogy a XXI. században szinte minden ilyen területre igaz lehet ez a megállapítás, beleértve az energiát, a védelmet, az iparpolitikát, a szociálpolitikát vagy akár az egészségügyet. Innen nézve egyértelmű, hogy a nemzetállami keretek között az Unió előtt álló új kihívásokra nem lehet hatékony választ adni.

Mennyire reális az az álláspont, miszerint behódoltunk Moszkvának, veszélyeztetve a szuverenitásunkat, pozícióinkat a NATO-ban, az EU-ban, presztízsünket a világban ?

Megint csak induljunk ki abból, amit ez EU kapcsán is mondtam, vagyis, hogy a szuverenitás fogalmát nem érdemes bunkósbotként kezelni, hiszen régóta elfogadott, hogy bármilyen nemzetközi együttműködés a benne vállalt kötelezettségek miatt valamilyen mértékben korlátozza egy ország teljes szuverenitását. Érdemesebb tehát a tartalomra és annak változásaira figyelni, Oroszországra pedig különösen igaz ez. Elég csak felidézni azt, hogy 2004 környékén Vlagyimir Putyin még az európai fővárosok egyik legjobban megbecsült vendége volt. De a 2004-es, a 2011-es vagy a 2024-es Vlagyimir Putyin között akkora a különbség, mintha nem is ugyanarról az emberről beszélnénk. És vele együtt Oroszország is borzasztóan megváltozott. Ennek a változásnak a mértékét és a gyorsaságát szerintem a magyarországi közbeszédben nem mérik fel eléggé: alig tíz éve, az Ukrajna ellen indított agresszió kezdetén Oroszországot amolyan tisztes autokráciának tartották. Bizonyos határok között működött benne a kapitalista piacgazdaság, amelyet a kormány úgynevezett „liberális-technokrata szárnya” felügyelt. Az orosz állam azonban mára egy befelé forduló totalitárius diktatúra lett, ahol még a ki nem mondott ellenzéki gondolatokért is hosszú börtönbüntetést lehet kapni. Az ukrajnai háború súlyos következményeit az orosz gazdaság hosszú távon nem tudja kivédeni, Oroszország pedig nagyon hosszú ideig nem lesz az a félig-meddig nyugatosodott társadalom, ami 2022, vagy még inkább 2014 előtt.

De miért veszélyes ez ránk nézve?

A mostani Oroszországról Putyin kalandor akciója bebizonyította, hogy katonai potenciálja sokkal kisebb annál, mint amit korábban feltételeztek róla. Emellett önsorsrontó módon sikerült fölszámolni az orosz gazdaság alapját, nevezetesen az Európába irányuló energiaszállításokból származó óriási, fix bevételeket. Ezt sem az Indiának, sem a Kínának eladott kőolaj nem képes pótolni, a földgáz esetében pedig akkora a visszaesés, hogy a Gazprom gyakorlatilag két év alatt csődbe ment. Mindez aláássa azt a képet, amelyet a Putyin-rezsim kifelé-befelé sugallni kívánt magáról: nevezetesen egy ideológiájában konzervatív, a „hagyományos keresztény értékekre” támaszkodó katonai szuperhatalom képét, amelynek korlátlanul szuverén vezetője a nyugati demokráciáknál gyorsabban és hatékonyabban kezeli a nép problémáit. Ne higgyük azonban, hogy ez a hamis imázs nem lehet még mindig vonzó Kelet-Európában, ha szembeállítják a bürokratikus, széthúzó, tehetetlen Nyugat torzképével. Moszkva azt szeretné sugallni, hogy a keleti típusú tekintélyuralmi állam mindig hatékonyabb, hogy a demokrácia gyengeség, az európai integráció pedig tévút. Az uniós tagállamok eme okfejtés szerint, jobban járnának, ha a szuverenitásukat semmiféle integráció kedvéért sem adnák fel, de még a belső demokratikus ellenőrzést is le kellene építeniük az orosz minta szerinti hatékony uralom érdekében.

Miért veszélyes az, ha a magyar gazdaság az orosz energiahordozókra épít?

Ennek megértéséhez kicsit vissza kell lépni a történelemben. A 70-es évek közepén a szovjet vezetés azzal a sokkoló felismeréssel szembesült, hogy a szocialista tervgazdálkodás az összeomlás szélén áll, a 60-as évek második felében az Alekszej Koszigin akkori miniszterelnök nevéhez fűződő reformok kudarcot vallottak. Egyetlen lehetőség mutatkozott a rendszer fenntartására – az, hogy jelentősen megnövelték az energiahordozók exportját a KGST-tagállamokon túl az elvileg ellenséges Nyugat-Európába is. Így hát, miközben a NATO és a Varsói Szerződés között többször kiéleződött egy háborús összecsapás veszélye, kedélyes és pragmatikus együttműködés alakult ki elsősorban a földgázkereskedelemben, az NSZK pénzén és nyugatnémet technológiával épített vezetékeken háborítatlanul áramlott a gáz Nyugatra. A szovjet rendszer bukását végül nagy mértékben az okozta, hogy a nyolcvanas évek végére bezuhant az olaj és a gáz világpiaci ára. Ez az összeomlás megismétlődött jó tíz év múlva 1998-ban, pénzügyi csődbe sodorva az akkor már független Oroszországot. De – ezt fontos hangsúlyozni – ebben az időben sem voltak fennakadások az energiaszállításban.

A helyzet lassan, sokáig szinte észrevétlenül a Putyin-korszakban kezdett változni, amikor az orosz elnök eldöntötte: nem az a probléma, hogy Oroszország gazdasága kizárólagosan az energia exportjára épül, hanem hogy annak hasznát túlságosan sokfelé osztják el, ezért gyorsan újra államosította ezt a területet. Még akkor is úgy tűnt egy darabig, hogy az európai energiabiznisz simán megy tovább, de 2012-től már látni lehetett: az engedetlen Ukrajnával szemben Moszkva kész bevetni fegyverként az energiaszállítást, még akkor is, ha a vezetékek végén Európa sem kapta meg a szükséges gázmennyiséget. Ez volt az első komoly figyelmeztetés arra, hogy az orosz energiaszállításban megszűnt az a pragmatizmus és bizalom, ami korábban jellemezte. Oroszország bizonyos irányokban elkezdte korlátozni vagy szűkíteni az európai gázszállításokat,. 2022-ben pedig le is állította azokat. A gáz tőzsdei ára az egekbe szökött, és Oroszország cinikus módon azzal ijesztgette Európát, hogy meg fog fagyni.

Azért veszélyes az orosz energiahordozóknak való kitettség, mert zsarolhatóvá tesz?

A kiszámíthatatlanság a baj. Putyin felrúgta a Gazprom 40 éves üzleti modelljét, amelynek alapja az volt, hogy a gázszállításért cserében az orosz állami költségvetés fix, tervezhető valutabevételekhez jut. Egy ezzel ellenkező lépés elképzelhetetlen ostobaságnak tűnt, az európai partnerek az utolsó percig nem akarták elhinni. Az új modell már nem garantálja, hogy az orosz energiaszállításoknak nem lehet politikai kockázatuk. Putyint már nem érdekli az európai bevétel.

A szaúdi olaj, katari, azerbajdzsáni gáz sem épp mintademokráciákból jön és – állítólag - nem is olcsóbb. Az energiahordozók kockázatmentes beszerzésében az az alapelv, hogy a szolgáltató állam akár diktatúra, önkényuralmi, tekintélyelvű rendszer is lehet, csak ne használja fegyverként az üzletet?

A legfontosabb a kiszámíthatóság és a megbízhatóság, ami szalonképessé teszi a nem éppen mintademokráciákat is. Nyugat-Európa nagyon sokáig nem vette észre a figyelmeztető jeleket. Egészen 2022 februárjáig, az Ukrajna elleni teljeskörű agresszió kezdetéig az volt a vélekedés, hogy „Nem olyan hülyék az oroszok, hogy kockáztassák saját alapvető gazdasági érdekeiket.” Oroszországgal sokáig lehetett hosszú távú megállapodásokat kötni, és az oroszok ezeket addig precízen betartották. Most egymás után perelik be európai cégek a Gazpromot, hogy sokmilliárd eurós kártérítést követeljenek a kifizetett, de le nem szállított gázmennyiségért.

Mi késztethette Vlagyimir Putyint ennek a kényelmes üzleti kapcsolatnak a felborítására?

Én úgy vélem, hogy az egyik tényező az európai zöld átmenet. Az orosz külpolitikai és nemzetbiztonsági doktrína különböző taglalásában többször felmerült, hogy Oroszország számára egzisztenciális veszély, ha Európa csökkenti a szénhidrogén felhasználását. Az európai zöldítés, a dekarbonizáció Oroszország számára egyet jelent a földgáz és kőolaj exportjának elértéktelenedésével, illetve saját világgazdasági helyzetének meggyengülésével. Ezért ők ellenérdekeltek voltak a zöld átmenet sikerében, ami ilyen a politikai üzenetben jelent meg: „telepíthettek ti ott szélerőműveket, meg napelemeket, de majd meglátjátok, hogyha egy-két hétig bizonytalan az orosz energiaellátás, akkor leáll nálatok az élet”.

Ez Putyin szempontjából érv és indok. De mivel magyarázható a magyar kormány ragaszkodása az orosz energiahordozókhoz?

A magyar kormány bizonyára egy olyan kivételes lehetőséget lát a maga különutasságában, ami valós alapokon is nyugszik. Az Európai Unióban a tagállamok 2022 közepén politikai döntést hoztak, - pontosan a kiszámíthatatlan ár és a leplezetlen zsarolás miatt -, hogy radikálisan csökkentik az orosz gáz beszerzését. Ugyanakkor a kőolajjal ellentétben magára az oroszországi gázra nem vetettek ki szankciókat. A vezetékes gázszállítás valóban drasztikusan visszaesett, amiben szerepet játszottak bizonyos korlátozások is egy ársapka bevezetésével. Mint már említettem,

Idén viszont azt lehetett tapasztalni, hogy az Európai Unió felé némileg újból nőttek a vezetékes szállítások. Gyanítható, hogy nyomott áron is hozzá lehet már jutni orosz vagy orosz eredetű gázhoz. Vagyis aki jó helyen van, ebből profitálhat. A profit pedig leginkább a gázkereskedő és közvetítő cégeknél csapódhat le. Összességében egy új magyar beszerzés most jelentős segítség lehet a Gazpromnak, amit Moszkvában gesztusként értékelhetnek.

Az orosz energia elvesztett európai piacát nem pótolta a hatalmas kínai piac?

Nem. Kína ugyanazért mondott nemet az orosz gáz nagyobb mennyiségű átvételére, mint Európa. A globális gazdaság egyik legfontosabb szereplője maga is egy zöldítési politikába kezdett, tehát nincs szüksége arra, hogy az orosz fosszilis energiahordozóktól függjön. Ma már azt is látni, hogy Kínának nem fontos Oroszország, nem fontos az orosz piac. Eközben az ázsiai szuperhatalom egyértelműen a megújuló energiák felé mozdult el, még Európánál is sebesebben. Moszkva próbálkozott azzal, hogy Pakisztánba adjon el nagyobb mennyiségben földgázt, de – akárcsak Kínában – itt először meg kellene építeni egy gigantikus vezetéket, amire viszont nincs pénze. Oroszország tehát előbb-utóbb azzal szembesül, hogy valamilyen formában vissza kellene szereznie legalább a kelet-közép-európai gázpiacokat, és Magyarország ehhez partner lehet.

De miért ragaszkodik ennyire ehhez a lehetőségnyújtáshoz az Orbán-kormány, úgy, hogy akár saját szövetségi rendszerével is szembeszegül?

Az Orbán-kormány bizonyos helyzetekben a szuverenitás mellett a pragmatista megközelítés bajnoka is. Szerintem a gázkereskedelmet a stratégiai érdekérvényesítés bevált eszközének tekinti. A Magyarországra érkezett gázzal háborítatlanul tovább lehet kereskedni, a kormány pedig a közép-európai gázellátásában továbbra is szeretne kiemelt hub lenni. Az lehet a vélekedés, hogy ha fenntartják a szoros kapcsolatot Oroszországgal, annak hosszabb távon, egy háború utáni rendezés keretében jelentkezhetnek politikai-gazdasági előnyei.

Mennyire realista terv az, ami hosszú távon Oroszországra épít?

Szerintem a magyar kormány abban reménykedik, hogy Oroszország az Ukrajna elleni háborút valamilyen látszólagos győztesi pozícióban fejezi be, így az Egyesült Államokkal – akár Európa ellenében – kötött alku révén visszanyeri korábbi nagyhatalmi súlyát. Talán ezért is siettetnék a békemegállapodást, hogy minél hamarabb legyen ilyen helyzet. Én azonban úgy gondolom, hogy

Ijesztő, hogy a Nyugattal való szakítás eredményeként néhány év alatt összeomlott a maradék oroszországi innovatív ipar, mint a repülőgépgyártás, az autógyártás, de még az űripar is. Egyedül a hadiipar, az „oboronka” tart még ki. Ez persze lehet, hogy Orbán Viktort nem érdekli, de jogos kérdés, hogy a jövőben milyen magyar gazdasági szereplők tudnának bármit is vállalni egy olyan orosz befektetési piacon, ahol teljesen kiszámíthatatlan az állami önkény. A magyar miniszterelnök személyes vonzalmai persze jól láthatóak, ha a Türk Tanács, Kína, Erdogan-féle Törökország vagy Putyin Oroszországa kerül szóba.

Visszatérve a szuverenitásra: véleménye szerint az Orbán-kormány beavatkozott-e más országok belügyeibe, sértette-e más ország szuverenitását? Vegyük csak a legutóbbi eseteket, a szlovák választás véghajrájában a határra tolt menekülteket vagy azt, hogy az Orbán által gründolt Patrióták szélsőjobb EP-frakció több pártja – a spanyol Vox, a francia Nemzeti Tömörülés – magyar „kormányközeli” pénzintézettől kapott hitelt a választási kampányához.

Mint mondtam, a szuverenitás-védelem nem jogi kategória, és rendkívül tág lehetőséget ad az interpretációnak. Amit te csinálsz – legyen az egy ellenzéki szereplő vagy külföldi kormány – az a szuverenitás megsértése, hazaárulás., amit én csinálok, az viszont a szuverenitás védelme. De ezzel nem lehet mit kezdeni, mert nincs arra jogszabály, hogy hogyan lehet egy szuverenitást megsérteni azzal, ha valaki mást gondol valamiről, mint a kormány. Pláne az Európai Unióban.

Akkor mi a mérce? Mi fér bele a szokásjogba e téren?

Ennek még az érzelmi alapú értelmezése is eltérő országonként, esetenként pedig nyilván nem mellőzhető a politikai érdek sem. A szuverenitásról folytatott vita nemcsak büntetőjogilag értelmezhetetlen, hanem „illemkódex” sincs rá, ezzel operálni a XXI. századi Európában, ahol a nemzetállami kereteket felülírják egyéb tényezők is, egyszerűen nonszensz. Én például furcsának tarthatnám, hogy a Patrióták Európáért EP-frakció pártjainak vezetőit a magyar kormány Brüsszel középpontjában egy pazar épületben látta vendégül. Ez vajon a fennkölt európai gondolat megjelenése, önzetlen magyar segítség, vagy más államok szuverenitásába való belegyalogolás azzal, hogy bizonyos pártok odahaza jobban befolyásolhassák a választói akaratot? Az említett párthitelekkel is az a helyzet, hogy ennek politikai felelőssége van, de semmivel nem lehet szankcionálni.

Vagyis a kormány zászlajára tűzött harc a szuverenitásunk védelméért nem más, mint egy politikai gumicsont?

Mondjuk inkább így, hogy a rezsicsökkentés, a migráció és a háborús veszély után ez egy újabb rituális kísérlet az ellenzék démonizálására, ellenségként való felmutatására. Alapvetően belső használatra szánt történet, amelyik már egy hivatalt is kapott, nem is akármilyet, elengedhetetlen szolgálati limuzinokkal. Ezeket a gondosan felépített riogatásokat – Soros, Brüsszel, migránsok. - elég ritkán szokta menet közben elengedni a Fidesz. Utoljára a Covid-19 válság akadályozta meg az „ügyvédbűnözés” elleni kampányt, amelynek célkeresztjében azok a jogászok kerültek, akik európai fórumokra vitték néhány hazai börtönben fogva tartott elítélt panaszait. Nem látni tehát, hogy a szuverenitás veszélyeztetésének mítosza mennyire lesz hatékony, és túlterjed-e a kormánypárt törzsszavazói bázisán. Mindenesetre az Európai Bizottság már vizsgálódik a Szuverenitásvédelmi Hivatal jogkörei miatt, ami viszont azt mutatja, hogy Európában az veti fel a jogsértés gyanúját, ha a szuverenitás védelmére hivatkozva bárkit is zaklatnak.